Lilli: A lány és a Fehérszárnyú Sirály

     Egyszer volt, hol nem volt, valahol a Nagy Tenger közepén állt egy aprócska sziget, éppen csak akkora, hogy elférjen rajta egy kastély. Romos, öreg vár volt, tele árnyakkal és sötétséggel. Itt élt, éldegélt, teljesen egyedül egy árva lány, aki nem tudott elmenni a szigetről és így nagyon magányosnak érezte magát.

     Egyszer volt, hol nem volt, valahol a Nagy Tenger közepén állt egy aprócska sziget, éppen csak akkora, hogy elférjen rajta egy kastély. Romos, öreg vár volt, tele árnyakkal és sötétséggel. Itt élt, éldegélt, teljesen egyedül egy árva lány, aki nem tudott elmenni a szigetről és így nagyon magányosnak érezte magát.
     Egyhangúan teltek napjai, egyedül kóborolt a dohos, sötét szobákban és mindig fázott. Egyetlen hely volt az öreg kastélyban, ahová besütött a tiszta napfény, és ahol nem dermesztette csontjait a szörnyű hideg, itt, egy piciny toronyszobában üldögélt egy ócska, mégis puha karosszékben; itt sírdogált, amikor rátört a magány és már alig bírta az egyedüllét nehéz terhét. Így itatta egy napon az egereket, amikor odakint a tenger felett kitört a vihar. A hullámok dühödten ostromolták a partokat, az eget fekete felhők takarták el, melyek áthatolhatatlan sötétségét csak a villámok vakítón éles fehér fénye törte meg. A mennydörgés összeolvadt a hullámok robajával és a madarak rémült sikolyával. A egyik fehérszárnyú égi vándor épp a csöppnyi toronyszobában keresett menedéket az égiháború elől. Ázottan suhant be az ablakon és letelepedett a kőpárkányra. Megrázta magát és felnézett, egyenesen a lány tiszta szemébe tévedt aranygyűrűs fekete pillantása. Kurta lábain tett pár lépést, majd fehér szárnyai egyetlen suhintásával a szék karfáján termett és kíváncsian sandított a kuporgó lányra.
     - Üdvözöllek! - mondta. - Én a Sirály vagyok, a levegő és a tengerek királya.
A lány kissé közelebb hajolt, csodáló szemmel nézte, mutatóujjával finoman, végtelenül óvatosan végigsimított a még nedves, a gyertya pislákoló fényében esőtől csillogó szárnyakon.
     - Milyen gyönyörű vagy! - mondta ámulva - Milyen puha a tollad, milyen nemes a tartásod! Sokszor néztelek, ahogy társaiddal a tenger felett kergetőztetek a tündöklő fényben. Ó, hogy csodáltalak a távolból és most így közelről még sokkal szebbnek látlak! Valóban király vagy Te, nem csak a levegőé és a tengeré, de az egész világé, Isten minden teremtménye közül Te vagy a legcsodálatosabb, ahogy szárnyad is oly fehér, mint az angyaloké.
     A Sirály kihúzta magát, büszkén felszegte a fejét, kevélyen meglengette szárnyait és elégedetten bólintott. A lány étellel kínálta, csodálva, rajongva hallgatta minden szavát, boldog volt, hogy van egy barátja, akivel beszélhet és aki törődik vele. Ez a gyönyörű fehér madár végre megtörte magányos napjai egyformaságát és ő szentül hitte, hogy ezentúl minden szép és jó lesz. Hajnalig beszélgettek, majd ott aludtak el a székben, a Sirály a lány ölében pihent.
     Feljött a nap és ragyogó, meleg reggel köszöntött a világra. Mire a lány felébredt, a madár már nem volt a szobában, de ahogy kipillantott az ablakon, látta, amint ott suhan a naptól szikrázó tenger felett. Elmosolyodott és arra gondolt, hogy most már van egy barátja, aki majd eljön hozzá, gyakran meglátogatja. Ezért aztán ott maradt a toronyszobában, hogy a madár megtalálja őt, ha visszatér. De hiába várt, eltelt a nap, majd az éjszaka, elérkezett a második hajnal, de a Fehérszárnyú Sirály nem jött. Egyszer azonban árnyék szakította meg a beáramló napfényt, karcsú madártest suhant el ablak előtt. A lány örvendezve szaladt oda, a szíve gyorsabban vert. Kihajolt a párkányon és kikiáltott a Sirálynak.
     - Már vártalak barátom! Gyere, beszélgessünk!
     A napsugarak megcsillantak a fehér tollakon, ahogy a madár megfordult.
     - Nem érek rá most beszélgetni! - kiáltotta - Vár rám a napfény, a tenger, barátaim a sirályok. Együtt siklunk a víz felett és ezüst testű halakra lesünk. - Csak ennyit mondott és eltűnt a vakító napkorong irányában.
     A lány szörnyen csalódottnak és még sokkal magányosabbnak érezte magát, mint előtte bármikor is. Összekuporodott korhadt székében, átölelte térdeit, fejét szoknyája elrongyolódott bársonyába temette és sírt, egyre csak sírt. Teltek, múltak a napok, a lány pedig egyre csak várt a toronyszobában, míg már minden reménye elfogyott. Egy nap aztán fehér hajó érkezett a hullámokon. Habfehér vitorlái dagadtak a szélben, vidám kiáltások és énekszó szállt róla messzire. A hajó orrában egy herceg állt, fehér bársonyruhában, haját szél borzolta, kék szeme a messzeséget fürkészte. A lányt kereste, akit álmában látott egyszer és azóta kutatott utána a világ minden táján. Kikötöttek a sziget partjainál, a herceg felrohant a toronyszobába, letörölte a lány könnyeit, selyembe, bársonyba öltöztette, gyémántokkal halmozta el, és virágkoszorút tűzött a hajába. Magával vitte, el a magányos szigetről, a sötét várból, egy távoli országba, ahol mindig süt a nap, és palotája fehér tornyain galambok fészkelnek.
     A lány egy napon a rózsakertben sétált, amikor szárnycsattogást hallott. Feltekintett és megpillantotta a Sirályt. Az leszállt elé a zöld gyepre, felemelte büszke fejét, meglengette habfehér szárnyait.
     - Eljöttem hozzád. - mondta - régóta kereslek, de eljöttem, mert barátok vagyunk. Ezentúl mindig együtt leszünk. Együtt járunk a fényes bálokba, egy aranytányérból eszünk, egy kristálypohárból iszunk, és majd veled alszom selyempárnádon.
     A lány szomorúan hallgatta, majd szárazon elmosolyodott, felemelte a madarat a földről és lágy csókot lehelt a feje búbjára.
     - Nem várok tőled ekkora áldozatot. - mondta halkan - Téged vár a napfény, a tenger, barátaid a sirályok. Együtt siklotok majd a víz felett, és ezüst testű halakra lestek. Menj, hát és légy boldog, én is az vagyok.
     Magasba lendítette a karját, hogy a Sirály felrepüljön róla, majd hátat fordított neki és besétált a palotába.