Lilli: A Herceg

     Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy herceg Messziföldön. Gyönyörű kastélyban élt szolgáktól körülvéve, gazdagon. Mindenki szerette őt, hisz volt miért. Szép volt, kedves és szerény, mindenkit szívesen meghallgatott, bárki fordulhatott hozzá bánatával. De hiába szerette mindenki a Herceget, igazából senki sem ismerte.

     Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy herceg Messziföldön. Gyönyörű kastélyban élt szolgáktól körülvéve, gazdagon. Mindenki szerette őt, hisz volt miért. Szép volt, kedves és szerény, mindenkit szívesen meghallgatott, bárki fordulhatott hozzá bánatával. De hiába szerette mindenki a Herceget, igazából senki sem ismerte. Ő mindenkihez kedves volt, de soha nem erőltette rá magát senkire csak azért, hogy magáról meséljen.
     Amikor néhanapján egyedül maradt, elővette a lantját, amely a legjobb, legszebben kimunkált volt az egész országban, és dalokat költött. Egy nap kisurrant a palotából, elsétált egy közeli kis ligetbe, ott leült egy kidőlt fatörzsre és játszani kezdett. Csodálatos dallam szállt ki a lant húrjaiból, a Herceg pedig csengő, tiszta hangján énekelt hozzá. Annyira elmerült saját világában, hogy meg sem hallotta a könnyű lépteket háta mögül. Amikor a dal véget ért és feltekintett, egy meseszép lányt látott maga előtt a fűben üldögélni. A lány olyan volt, mint egy kis tündér, vagy erdei manó. Gesztenyebarna fürtjei szabadon omlottak vállára, csillogó barna szemei elkerekedtek a csodálattól, tekintetében ott ragyogott a zene varázsa.
     Azontúl gyakran találkoztak. A lány a közeli faluban lakott és egy egyszerű pásztor lánya volt. De ez egyiküket sem érdekelte. Sokat beszélgettek, a Herceg minden dalát elénekelte a lánynak. Szerették egymást. Ám egy nap meghalt a király és a Herceg vette át a helyét. Az uralkodás sok gonddal járt, így csak ritkábban tudtak találkozni, de nem felejtették el egymást. A Hercegből jó, igazságos Király lett. Nagyon szerette a nép, mert soha egy csatát sem indított, az ország virágzott, dúlt a jólét.
     Egy nap a Király és a lány ismét találkoztak a ligetben. A lány kétségbeesetten zokogott, mert apja hozzá akarta adni a falu egyik leggazdagabb emberéhez, a fegyverkovácshoz. Búcsúzóul egy gyűrűt adott a Királynak. Soha többet nem találkozhattak, mert sem a lány, sem az apja nem remélte, hogy a Király valaha is feleségül venné a lányt. A Király pedig arra gondolt: "Jobb így neki. Én úgysem tudnék vele eleget foglalkozni, túl sok gonddal jár az uralkodás. A kovács majd szereti, gondoskodik róla és ő boldog lesz." Így a lány feleségül ment a kovácshoz. Csakhogy ez a kovács nem akárki volt ám! Ő volt a régi, háborús időkben a leghíresebb fegyverkovács. Érthető módon nem kedvelte az új Királyt, hisz amióta ő uralkodott, véget ért az aranyvilág, senki nem fizetett hatalmas pénzeket egy-egy jó kardért, lándzsáért. A kovácsnak kapákat, ekéket kellet készítenie, hogy meg tudjon élni. Esténként, amikor a férfiak összeültek a kocsmában, a kovács a régi, szép, harcos világról mesélt a fiataloknak, lányokról akik bomlottak a katonákért, a győztesek dicsőségéről, lobogó zászlókról, csodálatos csatákról. A fiatalokat hajtotta a lelkesedés, így a kovács szép lassan elég férfit gyűjtött össze maga körül, harcolni tanította őket, majd egy nap elindultak, hogy elűzzék a Királyt. Nem volt nagy csata, mert a Király csak kevés katonát tartott a kastélyban, senki nem számított harcra. A lázadók bevették a kastélyt, a Királyt pedig egy szál ruhájában kitették az utcára. Mit tehetett mást, elballagott a ligetbe, ott kunyhót épített magának, vadászott, halászgatott, eladta drága ruháját, lantot vett az árán. Esténként üldögélt a csillagfényben, dalolgatott, nézegette a gyűrűt amit a lánytól kapott és arra gondolt, hogy a lány most az ő termeiben sétál, gyönyörű ruhákban jár, az ő asztalánál vacsorázik, talán pont az ő ágyában alszik. És a volt Király boldog volt.
     Nem tudhatta, hogy a lány milyen boldogtalan a kastélyban, ahol hiába vannak drága ruhái, finom ételei, hiába alszik mennyezetes ágyban, senki nem törődik vele. Egyre csak szegény Királyára gondolt, azon töprengett, hogy mi lehet vele, szereti-e még őt. A kovács pedig egyáltalán nem volt kedves a feleségével. Soha egy jó szava nem volt hozzá, mindig csak gúnyolódott vele, volt, hogy hetekig felé sem nézett, nem törődött vele. El volt foglalva a háborúival, amiket minden szomszédos ország ellen indított. Minden férfit katonának állíttatott a birodalomban és hogy pénzt szerezzen a hadjáratokhoz, hatalmas adókat követelt. Ha valaki nem fizette be ezeket, kiküldte a katonáit, akik minden mozdíthatót elvittek a házból. Így járt egy nap szegény volt Király is. Soha nem vette figyelembe a kovács követeléseit, ezért az katonákat küldött, akik betörtek a kunyhóba, és mivel mást nem találtak, elvették a lantját és lehúzták ujjáról a lánytól kapott gyűrűt is, majd mielőtt távoztak volna, jól helybenhagyták.
     A gyűrű pedig, bár nem ért sokat, bekerült a királyi kincstárba. Másnap a lány nagyon unatkozott, ezért lement a kincstárba. Ahogy belépett, elvakította a rengeteg arany. Lesütötte a szemét és a lábai előtt hirtelen észrevette a gyűrűt. Felkapta, markába szorította és már tudta, hogy mit kell tennie. Kilopakodott a palotából, és futott, ahogy csak a lélegzete bírta, egészen a kis ligetig.
     A kovácsnak nem tűnt fel felesége távolléte, túlságosan el volt foglalva legújabb hadjáratával. Már senki sem élvezte a háborúsdit, akik először a kováccsal tartottak, legszívesebben hazamentek volna, mindenki aggódott az otthonmaradtakért, közeledett a tél és a kovács ismét háborúba küldte a népét. A falvakban már csak az asszonyok, gyerekek és öregek maradtak. Az elnyomott, sanyarú sorsban élő emberek pedig meséket kezdtek mesélni egy Királyról, aki igazságos volt, jóságos és aki soha nem háborúzott. A kovács kimerült, elcsigázott csapata elveszítette a háborút. Amikor megérkezett a vereség híre, a kovács dühöngött. Akik visszatértek, nem mentek vissza a kastélyhoz, hanem hazamentek feleségeikhez, gyerekeikhez. Az asszonyok, amikor meglátták milyen állapotban vannak kedveseik, férjeik, gyerekeik, éktelen haragra gerjedtek és elindultak a kastély felé. Mivel a kapukat már senki sem védte, berontottak sodrófával a kezükben, kikergették a kovácsot a hóra, majd becsapták az orra előtt az ajtót. A kovács ezt már nem viselhette el, megütötte a guta. Ekkor az asszonyok a testét az oroszlánoknak vetették, majd elmentek a ligetbe, a Király kunyhójáig, vállukra kapták a Királyt és a lányt, bevitték a kastélyba és újrakoronázták őket.
     A Király feleségül vette a lányt, soha többé nem volt háború abban az országban, így mindenki boldogan élt amíg meg nem halt.