Horváth György id.: Az esernyő

     Azért, ha jól utána nézünk szépek vagyunk. És jók. Csak ritkán dobáljuk kővel a repülni még nem tudó kiskacsákat.
     Bábjátékaink stilizáltak. Egy-egy darab anyaghoz tartozik egy fény, egy szín, egy árnyék, egy hang. Végtelen a kombinációk lehetősége, mert sokféle a szem, a fül, az anyag, s ki-ki kedve szerint választja ki kedvenc nézőpontját, lehetőleg úgy, hogy lásson, de ne lássák.

     Előkerülnek a kések élesre fenve, becsörögnek a szelepek, és bemondja a megafon, hogy az első vágányra tíz perc késéssel beállt a majré.
     Mert ez az élet nem mozivászon. A kontúrok itt nem olyan élesek, csak a szíveknek van kőből pattintott hegyük. Hajlékonyabb a szó is, akár a bálnacsont, mely nemrég még oly sok női testet font szenvedő, szoros ölelésbe.
     Ma más a módi. álmos szemek mélyén csak olykor-olykor pattan a szikra még, de már készül a nagy tűz égni, igazán. Gyújtogatjuk már régen a máglyát. Hol a fa volt vizes, hol nem volt egy szál gyufánk sem. Savanyú füst szállt legtöbbszőr szándékunk felé; bár néha melegített. Volt úgy, hogy már langyos volt a teánk... s intettük egymást: Vigyázz, ez forró nagyon! Megégeted a szád. Várj, lesz még bele cukor is, meg citrom.
     Jajj - hüledeztünk -, az idén még melegebb a nyár! A csókunk által keltett feszültségkülönbség még mindig vezeték nélkül siklott át a folyókon, megkerülte a hegyeket és visszatért, mint a tékozló fiú, számítva rá, hogy így kedvesebb lesz nekünk, mint a gyermek, aki mindig velünk van. És mi megint, és újra beugrottunk neki.
     Azért, ha jól utána nézünk szépek vagyunk. És jók. Csak ritkán dobáljuk kővel a repülni még nem tudó kiskacsákat.
     Bábjátékaink stilizáltak. Egy-egy darab anyaghoz tartozik egy fény, egy szín, egy árnyék, egy hang. Végtelen a kombinációk lehetősége, mert sokféle a szem, a fül, az anyag, s ki-ki kedve szerint választja ki kedvenc nézőpontját, lehetőleg úgy, hogy lásson, de ne lássák.
     Azután ott vannak az álmaink is. A kicsik, tüskések, meg a nagyok, bőven áradók, a gleccserálmok, amelyek apróra morzsolják magunk alatt a valóság köveit. Meglátunk a kirakatban egy szép, elegáns, fekete esernyőt, és arra gondolunk: ez, végre ez az, amire szükségünk van. Babusgatjuk is, becézgetjük, mígnem megtanítjuk repülni, és ha már elég jól repül, fellépünk vele a cirkuszban. Világszám lesz.
     A talált tárgyak osztályán a polcok telve vannak elvesztett gondolatokkal. Ha néha leesik egy-egy közülük a földre, vizet szív magába, a fény felé kúszik, kicsirázik. Végül meghal. Légmentesen zárnak az ajtók, ablakok, és egy okos, szigorú gép állandóan mínusz 210 fokon tartja a hőmérsékletet.
     Így megy ez. A születés és a meghalás azok az állampolgári kötelességek, állampolgári jogok, amelyeknek egészen biztosan minden teljes jogú állampolgár eleget tesz. Néha még a nem teljes jogúak is. E két esemény között pedig azzal foglalkoznak a jogalanyok, hogy önmagukhoz hasonlítják a Világot. Az eredmény persze szinte mindig szomorú és lehangoló - már ha a Világ szemszögéből nézzük a dolgot.
     Érték- és mértékrendszerekbe skatulyázunk és skatulyáztatunk magunk is, mely rendszerek között elvétve sem találni egy másikhoz hasonlót. Helyünk és szerepünk a Világban így megsokszorozódik, számtalanná válik, és bármit is teszünk vagy gondolunk, egyazon tettünk, gondolatunk számtalan sok tettet és gondolatot képvisel a társadalom szemében. A társadalomnak egyébként olyan a szeme, mint a légynek: sok apró fényérzékelő mozaikból áll, amelyekkel nyomon tudja követni a mozgás irányát, a mozgó tárgy relatív nagyságáról is kialakíthat némi elképzelést, a mozgás okát és jogát azonban csak találomra, önkényesentudja determinálni. Így meghatározásai oly messze esnek a valóságtól, hogy egész valószerűnek, igaznak hatnak.
     Végül is minden vélemény közül jelentőssége egyetlen egynek van: saját véleményünknek az általában vett "véleményről", azaz bizonyos dolgok, bizonyos szemszögből való nézetének szabadonválasztott egységű és irányú meggondolás és értékelés koordináta-rendszerben meghatározott értékeinek leolvasásáról.
     Mindehhez az érzelmek látszólag elég lazán kötödnek, ám mégsem így van, hiszen ők képviselik az esetlegességet, értékek és mértékek változásait, így a dolgokban rejlő igazság mennyiségének és minőségének mindenkori megzatározóivá válnak.
     Azt mondják a hozzáértők, hogy a Föld legnagyobb állatai, a bálnák, kihalófélben vannak. Modern eszközökkel és felszerelésekkel vadásznak rájuk, és nincs módjuk a védekezésre. A bálnák azonban nincsenek kellőképp tudatában a rájuk leselkedő veszélynek. A múlt hónap végén, a Sargassó-tengerben úszott össze a DCLXIII. összsósvízközi bálnakongresszus. Megnyitó beszédében az összeúszás elnöke rámutatott arra, hogy az emberek modern eszközökkel és felszerelésekkel vadásznak egymásra, és nincs módjuk a védekezésre. Rámutatott arra, hogy súlyos könnyelműséget követnek el azok a bálnák, akik a túlbecsült veszély okozta pánikban, mindenmindegy alapon, meggondolatlanul a homo bálnavadász útjába úsznak, mintegy felkínálva bőrüket, zsírjukat, csontjaikat neki. Továbbá rámutatott arra, hogy a bálnák sokkal jobban teszik, ha csendes tengerzugokban várják ki, amíg az emberek egymásra való vadászata olyan sikereket ér el, hogy többé nem jelenthetnek konkrét fenyegetést a bálnákra nézve.