Peternák János: Ülünk ketten a magányban...

Ülünk ketten a magányban,
Én itt töltöm időmet,
Te szívem valamely zugában
Gyújtogatsz...

 

 

Ülünk ketten a magányban,
Én itt töltöm időmet,
Te szívem valamely zugában
Gyújtogatsz, s összetörsz engemet.

Most mutatod magad,
Mint sötétség az éjben,
S mivel így nem láthatlak,
Felbukkansz az álmatag emlékezésben.

Eltűntél, mint a felszálló köd,
Hallgatsz, mint a néma sír,
Kutatom, mi van a hallgatás mögött,
S mi lehet sebemre a gyógyír.

Tünemény vagy csupán,
Álmaim szétpattanó fénybuboréka,
Bódultság az ébredés után,
S csillagok halvány sziporkázása.

Keresem léted vad halmazát,
De szívem ördögien penget egy húrt,
Ajkamra pecsétként nyomja ujját,
S csendesen hallgatásra int a múlt.