Ha elhagyott: Ő, vagy a szerelem

Egyedül vagy? Én is egyedül vagyok. Akkor, azt hiszem, már ketten vagyunk. Nem olyan rossz ez a magány, termékeny, erős, de szédülök. Túl léphetek ezen? Elfelejtheted? Kibírjuk?

Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;
(Garai Gábor)

A vasárnap esték talán a legnehezebbek…
A szüleimmel olyankor szoktunk régen otthon kártyázni vagy a keresztanyámtól éppen hazafelé sétálni együtt kart a karba öltve. De még az is lehet, hogy éppen ott énekelünk egy családi találkozón… Apám ül a zongoránál, ő vezeti a spontán kórust… Csebogár, csebogár, sárga csebogár… Csak felnőtt koromban jöttem rá, hogy a csebogár nem egy cseh bogár, hanem a cserebogár rövidített változata, vasárnapi hevenyészett kórusművekben való éneklés céljából…

Csebogár, csebogár és Kati, te, Juli, Te, Ica, te, Cica, te… vigyázzatok, mert ha én egyszer elkaplak hangulatok…

A vasárnap esték éppúgy a családé voltak, mint a vasárnap reggelek, amikor szép tisztára sokszor mosott ruháimban, fehér nylon kesztyűkkel a kezemen, nyakamra aggatott igazat imitáló műgyönggyel mentem a templomba a szüleimmel…
A templomban aztán meggyóntan bűneimet és megígértem, hogy soha többé ilyet nem teszek… Gondolom apám is megígérte, aztán másnap már megint ivott és ordítozott velünk… Anyukám meg sírt, nagymama pedig elmenekült a másik lányához…

Társat választanál? Titkosrandi >>

De az már hétfőn vagy kedden történt…
Mert a vasárnap még szép volt, még a miénk volt, még az enyém volt, és úgy, hogy éreztem együtt vagyok azokkal, akikhez tartozom… Legalább ennyi nekem is járt…

A templomban mindig találtam olyan fiút, aki tetszett nekem, és vele szemezhettem végig…
Gondoltam, a legjobb helyen vagyok, hiszen akár percenként is meggyónhatom paráznaságomat, úgyis feloldoznak alóla, lévén, hogy  égbekiáltó bűnöm egész életemben aligha volt más.. Én legalább nem bántok ezzel senkit sem, csak magamat, mert hazafelé megint a szüleimmel bandukolok, és a fiúk még csak az eszembe se juthatnak, hiszen kislány vagyok, vagy ha már nem is olyan kicsi, de apám és családom akkori erkölcseinek megfelelően még évekig szűziességre ítélve…

A szerelem is úgy tört rám, mint valami derült bokorból a farkas ordítása….
A szerelem olyan volt, hogy többé már nem bandukolhattam nyugodtan már sem egyedül, sem mással… Vele akartam lenni folyton, csak őt nézni, csak őt hallgatni, csak benne elmerülni örökre… Kerestem a tekintetét, kerestem a szavait, kerestem a lehetőségeket, hogy együtt lehessünk, kerestem és néha találtam is egy helyet benne, amin keresztül az örökkévalóságba emelkedhettem…
 Ma már tudom, a szerelem csak akkor igaz szerelem, ha megadja az utat felfelé Istenhez, az örök egyesüléshez, a végtelen szimbiózishoz.

Én már akkor is csak erre vártam, erre vágytam, mint megannyi női társam… Egyesüljünk, szeretkezni se kell, de ha ez neki fontos, hát odaadom magamat…, a lényeg, hogy együtt legyünk mindig, feladva mindent, ami én vagyok, felolvadva benne, eggyé válva vele, az életemnél is jobban szeretve őt…

Hányszor kezdtem újra, próbáltam újra és újra megtalálni azt, akivel ezt lehet, aki ettől nem menekül világgá, aki megérti, hogy egy nőnek ez a legnagyobb vágya… nem az autonómiája… A nő autonómiája a férfi… Brrrrr, sikoltanak most fel a nemi egyenrangúságot hirdetők, brrrrr, de ha a szívükbe néznek, talán mégis egyetértenek velem….

Amikor eljött a szerelem, lángolt az arcom, kicsattantam az egészségtől, ezernyi ötletem volt, az élet minden porcikájában megszépült, és úgy éreztem, érdemes élnem…
Amikor elmúlt a szerelem, meghaltam és eltemettettem… Magam alá kerültem, tébolyongtam csak az utcákon, szét dűltem és összve estem, az ágyról lezuhantam éjjel, arrafelé, ahol ő aludt még nem is olyan régen…

Amikor itt volt a szerelem, minden rendben volt velem… Tudtam ki vagyok és miért élek…
Éreztem a végtelen erőmet és a felfoghatatlan szépségemet.

Amikor a szerelem elhagyott, nem tudtam már azt se, hogy ki vagyok… én…
Az énem feloldódott a másikban, és éntelen énnel élnem nem lehetett tovább ugyanúgy, mint addig őbenne, mert széthullottam atomjaimra, mert semmivé váltam szinte minden értelemben…

HarmoNet tipp: A szerelem kortalan >>

Ha bármit is tettem vagy szerettem, mégis csak arra vágytam, hogy eljöjjön ismét ő, a NAGYŐ, bárkinek a képében..
Olyan vagyok, mintha állnék egy végtelen hosszú út mellett, és csak akkor indulnék el újra és újra, valami kis sétaútra, ha arra jön egy férfi, aki tetszik nekem, s aki elfogad engem is… és megfogja a kezem Akkor egy darabig megint megyek, haladok és hálát adok a sorsnak, avagy vánszorgok, talán néha rohanok is, attól függően, hogy neki milyen a tempója, milyen a ritmusa. Hozzá alkalmazkodom, neki adom, neki szánom magamat teljesen… A belső berzenkedő énem elaltatom, és azt teszem, amire ő kér, ami neki tetszik, hogy maradjon még mellettem és ne hagyjon el sohasem… Aztán mégis és mégse… Megtörténik a szakadás, ő szalad tovább vagy én maradok le, már nem is tudom, de látom, ahogy megint ott állok az úton a vég felé félúton, és várom, hogy jöjjön egy férfi kezében az ismert stafétabottal, amit nekem nyújt át, hogy mehessünk egy darabig együtt még vele is… Egy a sorban ismét, csak egy a hosszú és végtelen sorban, aki jön, aki átveszi az előzőtől a stafétabotot és úgy rohan el mellettem vagy velem egy darabig, hogy nem tudja, ki vagyok, nem ismer meg engem sohasem…
De ez már nem kell Én nem egyet keresek a sorban, hanem AZ EGYET  keresem az egyetlenegyet, az EGYETLENEMET…

Aki most már tényleg és végleg és örökre …
Aki mellett az lehetek, aki valóban én vagyok, aki mellett nem kell meghalnom, hanem kiteljesedhetem, akivel spontán egyek létezhetünk, és ezt szinte észre se vesszük, mert annyira én vagytok ő és ő meg én vagyok… 
Akivel ugyanarra nézünk, akivel egy az utunk, akivel csodákat hozunk létre ezen az úton mendegélve…

HarmoNet tipp: A névtelen társfüggő 14 pontja >>

A vasárnap esték akkor a legszörnyűbbek, amikor a Boráros térre érek. Akkor érzem át teljes valómban, hogy nincs kihez és nincs hova hazamennem a szívemben…
Hogy otthon nem vár senki, és akkor az többé már nem az ott-hon, csak egy hely, ahol még jobban el vagyok zárva, be vagyok zárva magamba, nem kívánt száműzetésbe…

Az emberek nevetnek, vidámnak tűnnek, fogják egymás kezét és magabiztosnak tűnnek. Mennek táncolni, bulizni, szeretni vagy szeretkezni valakivel...

Én pedig ott bakatatok már megint egyedül és nézegetek körül…, kinek a kezében látom meg a stafétabotot, a jólismert rovátkákkal, amibe belekapaszkodhatok…

Szétdülök és öszve esem, tébolyongok és nem értem, ezt én tettem vagy velem tették, ki tehet erről és mit kell tennem, hogy ez többé már ne így legyen, és aki velem van az valóban és igazán velem legyen… most már és mindörökre ámen…

Mit hoznak a csillagok a szerelemben? Párhoroszkóp Neked! >>

Bors Mari MIRA

(Képek: piqs.de)