Ma született Michelangelo

A reneszánsz egyik leghíresebb művésze, szobrász, építész, festő és költő ma lenne 528 éves. Elhivatott, mélyen vallásos, de korántsem bortánymentes életet élt.

A reneszánsz egyik leghíresebb művésze, szobrász, építész, festő és költő ma lenne 528 éves. Elhivatott, mélyen vallásos, de korántsem bortánymentes életet élt.
Michelangelo 1475 márc. 6-án született Arezzoban és 1564-ben halt meg Rómában. A firenzei Ghirlandaio-műhelyben kezdte pályáját, majd a Mediciek udvari művésze volt, később II. Gyula pápa művésze, Bacchus, Mózes és a Piéta alkotója; a II.Gyula- és a Medici-sírkápolna építője.
Michelangelo sohasem vázolt hosszas előkészítő tervet a szobraihoz. Amit alkotni akart, szinte kész alakot öltött elméjében, mielőtt még keze munkához fogott volna. A szellemében megszületett szoborról egészen kicsiny méretű mintát nagyolt ki viaszból, aztán egyenest a márványtömbből faragta ki művét, segédminta vagy élő modell igénybevétele nélkül.
"Életmódjában mindig nagyon mérsékletes volt. Táplálékot nem élvezet céljából vett magához, hanem inkább szükségszerűségből. Különösen ha munkájával foglalatoskodott: beérte egy darab kenyérrel és még azt is munka közben ette." Így tudósít Condivi, és Vasari még jobban aláhúzza ezt, mikor így ír: "Michelangelo gazdag volt, de szegény ember módjára élt." Mindketten megvédik őt a fösvénység vádjával szemben, mikor arról tudósítanak, hogy milyen sok mindent egyszerűen elajándékozott, amit pedig jó pénzért eladhatott volna.
Kortársai különcnek tartották, emberkerülőnek, barátságtalannak.
Örök félreértés ez a nagy munkás lángelme meg a világ között. Ő maga magyarázta meg ezt a legszebben a San Silvestro sekrestyéjében Vittoria Colonnának:
"Sokan azt mondják, hogy a neves művészek különös lények, zárkózottak és szűkszavúak; holott azok is csak olyanok, mint a többi ember... Egyáltalán nincs igazuk azoknak a hiú henyéknek, akik egy munkás és elfoglalt művésztől azt várnák, hogy unalmukban szórakoztassa őket, holott oly kevés ideje van rá az életben, hogy igazán megvalósítsa, ami a rendeltetése."
1532 őszén ismerkedett meg Tommaso de Cavalieri római nemes ifjúval.
Michelangelót elsősorban az ifjú ritka szépsége ragadta meg; erről a kortársak is elismerően nyilatkoztak. Így Varchi a Michelangelót kommentáló Due Lezioniban ezt írja: "Tommaso Cavalieri előkelő származású római ifjú, akiben már római tartózkodásom alkalmával (hasonlíthatatlan testi szépségén kívül) a szokások oly könnyedségét, oly kiváló értelmet s oly kedves modort ismertem meg, hogy nagyon is megérdemelte, s megérdemli most is, hogy az ember annál jobban szeresse, minél jobban megismeri." Barátságuk, nem kevés érzékiséggel fűszerezve, ha nem is teljes zavartalansággal, a Mester haláláig tartott. Kapcsolatukat Michelangelo szűkebb köre természetesnek fogadta el, a pletykákkal nemigen törődtek.

Ő kapott megrendelést 1501-ben Firenze gonfaloniere-jétől Dávid szobrának elkészítésére 400 arany-ért. Minden eddigi alkotását túl akarta szárnyalni a Dáviddal, ugyanis ezen szobrát nem megrendelésnek, hanem önmegvalósításnak tekintette; nem csak gyönyörködtetni, de kifejezni is akart a szobron keresztül, megmutatni az embereknek ki is ő valójában. A munka emberfelettit követelt tőle: míg dolgozott alig evett, rosszul aludt, idegfeszültség és szívfájdalmak kínozták. Fájtak szemei, kezeit felsebezte a véső és a kalapács, testét és tüdejét a márványpor lepte. A szobor végül négy év alatt készült el.
Még egy kapcsolatról tud az utókor: 1535-ben ismerkedett meg Michelangelo Vittoria asszonnyal. Barátságuk 1538 őszén mélyült el. Vittoria ekkor negyvenhat éves volt, Michelangelo hatvanhárom. Vittoria egyáltalán nem volt szép. Férfias, kemény, inkább rideg arca volt. Életírója, aki ismerte, azt mondja róla, tapintatosan, de félreérthetetlenül: "Mikor férjhez ment Pescara márkijához, szellemi képességeinek kifejlesztésére adta magát; mert, minthogy nem rendelkezett különösebb szépséggel, az irodalmat tanulmányozta, hogy szert tegyen ama halhatatlan szépségre, amely nem múlik el, miként a másik." Ez a szellemi szépség ragadta meg Michelangelót. Michelangelo talán úgy érezte, egyetlen ember sem értette meg annyira, mint ez az asszony, akinek élete éppen úgy telve volt fájdalmas lemondásokkal, mint az övé.

Míg leveleikre a közöttük lévő tisztán szellemi kapcsolatnak megfelelően a kölcsönös tisztelet hangja jellemző, abban a mintegy 50 szonettben, melyet Michelangelo a marchesának ajánlott, itt-ott szabadjára engedi rajongó képzeletét, mint ahogy ezt a kor költői gyakorlata megkövetelte. A kivételesen nagyszerű asszonynak szóló tiszteleten kívül mást nem szabad bennük feltételezni. Hogy miről szóltak gyakori beszélgetéseik, azt nem tudjuk pontosan, de legnagyobb részük vallási természetű lehetett.