Ti is, ők is, mi is... a U2 30 éve

Az elfogott Gary Powers kapitányt végül kicserélték az Egyesült Államokban letartóztatott szovjet mesterkémre, Rudolf Abelre. Három nappal a bejelentés után Dublinban megszületett egy Paul Hewson nevű fiúgyermek, aki bő két évtizeddel később egy U2 nevű zenekar frontembere lett. Az együttes szeptember 25-én ünnepli megalakulásának 30. évfordulóját.

Ma már maguk a banda tagjai sem tudják, hogy pontosan miért ezt a nevet választották maguknak azután, hogy 1978-ban megnyertek egy tehetségkutató versenyt Limerickben. A kémrepülő mellett a másik leginkább hihető változat a U2 és a „you too” (te is) szójátéka, de azt sem tartják a szakértők kizártnak, hogy az ír munkanélküli segély nyomtatványa ihlette meg őket, hasonlóan a brit UB40-hoz. A limerick-i megmérettetésen még The Hype-nak hívták magukat, a legelső nevük pedig Feedback volt, amit még Larry Mullen jr. dobos konyhájában adtak maguknak az első próbák során.

Éppen Larry volt az, aki 1976. szeptember 25-én összehozta a csapatot egy iskolai újságban feladott hirdetéssel. Az első bandában még heten próbálkoztak zenéléssel, a későbbi nagy négyes, Adam Clayton basszusgitáros, Dave Evans, azaz The Edge gitáros és Hewson, vagyis Bono Vox mellett még további hárman, köztük Dave fivére is csörömpölt. Saját bevallásuk szerint muzsikájukban kezdetben a „küzdő jelleg” dominált, sokkal nagyobb volt a szájuk – különösen Claytonnak – mint a tudásuk, Bono (képünkön) pedig állítólag sem zenélni, sem énekelni nem tudott, de „olyan jó fazon” volt, hogy nem lehetett kihagyni a bandából.

Az ír „poszt-punkok” akkor kezdtek némi reményt kelteni, amikor 1978 májusában Paul McGuinness lett a menedzserük, és olyan szinten sikerült őket gatyába rázni, hogy 1979 szeptemberében megjelent első kislemezük, a U2-3 már az ír listákra is felkerült. 1980. februárjában a második single, az Another Day már a CBS ír leányvállalatánál jelent meg, a komoly szerződést azonban egy hónappal később mégis az Islanddel kötötték meg, amelyhez a mai napig hűségesek maradtak.
 
Első nagylemezük, a Boy 1980. októberében jelent meg, és azt követő turnéról írt kritikák már kiemelték a zenekarban rejlő energiát és Bono karizmatikus előadói képességeit. Egyesek egyenesen a fiatal Rod Stewarthoz hasonlították, bár Bono inkább merített Jim Morrison és Peter Gabriel stílusából, egyéniségéből.

Egy évre rá az October album az énekes keresztény világnézetének volt tükre, az 1983-as War viszont már az emberi jogok mellett harcosan elkötelezett U2-t jelenítette meg. Ezen hallható a Sunday Bloody Sunday, amely az 1972-es észak-írországi véres zavargásoknak állít emléket. Az 1984-es Unforgettable Fire-ra került a Martin Luther King erőszakmentes harcát felidéző Pride (In The Name Of Love). A zenekar népszerűségét nagyban erősítette, hogy részt vett az afrikai éhezők megsegítésére készült Do They Know It's Xmas című lemez felvételén, és 1985. július 13-án ott volt a Wembley-ben a Live Aid-koncerten.
 
Az igazi nagy durranás azonban a The Joshua Tree című 1987-es lemez volt, amely egy év alatt több mint 10 millió példányban kelt el, és a szupercsillagok sorába emelte a U2-t. Ez az ötvenkét perces lemez sűríti az együttes minden erényét: a kemény, már-már nyers hangzást, az összetéveszthetetlenül csengő gitárokat, a szenvedélyes éneket. Az I Still Haven't Find What I'm Looking For, a Where The Streets Have No Name, a With Or Without You ma is a legkedveltebb U2-dalok közé tartozik. Ugyanakkor a Bullet The Blue Sky a 80-as évek polgárháborúinak, intervencióinak félelmetesen disszonáns hangtükre, - Bono ekkoriban az Amnesty International megbizottjaként járta be a  lángoló Közép-Amerikát - míg a Mothers of The Disappeared az argentin katonai diktatúrák alatt nyomtalanul eltűntekre hívja fel a figyelmet. A lemez elsöprő sikere után a zenekar azt is megérte, hogy a Newsweek és a Time magazin ugyanazon a héten tette őket ki címlapjára. Maga II. János Pál pápa is meg akarta hívni őket, de akkor még udvariasan elhárították a főpásztori audenciát, mondván, nem szándékoznak ezzel olcsó reklámot csinálni maguknak. A dolgok aztán hamarosan változni kezdtek.

Az óriási népszerűség megártott a zenekarnak - zene és imázs tekintetében mindenképpen. Már a Rattle and Hum koncertfilmen (1988) látható volt, hogy Bono egyre többet pózol, bár kétségtelen, hogy igen hatásos jelenet a Still Haven’t Find előadása egy harlemi fekete baptista gyülekezetben, ahol a Hewson-fiú az „előimádkozó” és a kórus igazi gospel-ünnepet ad elő. Ugyanennek a filmnek, egyben dupla albumnak további erőssége a U2 és B.B. King duettje, a When Love Comes To Town, a Jimi Hendrixtől is elhíresült Dylan-szerzemény, az All Along The Watchtower, valamint a Beatles „őspunk” felvétele, a Helter Skelter, amelyet Bono így vezet be: „Ezt a dalt Charles Manson ellopta a Beatlestől, mi visszaloptuk” – utalva arra, hogy ezt a két szót („zűrzavar”) írta a Manson-banda 1969. augusztusában – még a Beatles lemezének megjelenése előtt! – lemészárolt Sharon Tate és barátai vérével a Bel Air-i villa falára. A legnagyobb sláger, a Desire azonban már jelezte: felhigulás várható.
 
A 91-es Achtung, Baby albumot (képünkön), amely a berlini fal leomlását ünnepelte, már gigantikus turnén vitték szerteszét - többek között száznál több Trabantból építették fel a színpadot – de még ez is értékes mű volt. A hangulatnak megfelelően tisztelegtek berlini ihletést feldolgozó rock-nagyságok, Lou Reed és David Bowie előtt, ezen hallható egyik legszebb daluk, a One, valamint az Until The End Of The World, amely Wim Wenders azonos című filmjében (A világ végéig) is felhangzott. Wenders és Bono olyannyira összebarátkoztak, hogy tíz évvel később az énekes lett a forgatókönyvírója a német rendező Egymillió dolláros hotel című filmjének, és dalokat is írt hozzá.
 
A 90-es évek már a megalomániáról szóltak: őrült hangerő, szemkápráztató, idegölő látványosság, (számtalan villódzó tv a színen) százmilliós költségek - csak éppen az a zene veszett el, amiért a U2-t annyian szerették. A Zooropa (1993) és a Pop (1997) című lemezeikről a legnagyobb jóindulattal is csak azt lehet mondani: felejthetők. Legfeljebb a Numb című dal klipje marad meg az ember emlékezetében, amelyet The Edge ad elő, két nő között némi szado-mazo helyzetben vergődve…Pechünkre Magyarországra éppen ebben a korszakban jutottak el, egy 1988-as, a Népstadionba szóló meghívás állítólag anyagi okok miatt hiúsult meg.

A U2 azonban nem hagyta magát eltemetni: az All That You Can't Leave Behind (2001) már ismét felidézte a korábbi erényeket. A Beautiful Day, az Elevation és a Walk On mellett ezen szerepel a Stuck In A Moment You Can’t Get Out Of, amelyet Bono öngyilkosságot elkövetett barátja, Michael Hutchence, az INXS énekese emlékére írt. How To Dismantle An Atomic Bomb (2004) nemcsak aktuális háborúellenességével, hanem dögös muzsikájával is visszahozta a régi híveket. Maga Bono úgy jellemezte a lemezt, amelyről a legnépszerűbb dalok a Vertigo, a Love and Peace and Else, és a Yahwee lettek, hogy ez a U2 „első rock and roll lemeze”. A Sometimes You Can’t Make It On Your Own Bono apjának halálára született, míg a City of Blinding Lights-ot 2001. szeptember 11 ihlette.
 
Most már legfeljebb a színes szemüvegeivel divatot csinált  Bono közéleti tevékenysége veszélyeztetheti a bandát. Az énekes Sir Bob Geldoffal közösen 2005-ben megszervezte a Live8 segélykoncert-sorozatot, és már évek óta házalt azzal a gondolatával a világ vezető politikusai körében, hogy töröljék el a legszegényebb országok adósságait. (Erre tavaly a G8 vezetői skóciai csúcstalálkozójukon ígéretet is tettek.) Közben újabb programoknak próbál megnyerni államfőket és pénzembereket, az éhínség, az AIDS megfékezése érdekében – ez ügyben hajlandó volt a sokszor bírálta George W. Bush-sal is parolázni egy Fehér Házi fogadáson. Azóta már Nobel-békedíjra is jelölték…Társai azonban, különösen The Edge, úgy érzik, hogy Bono számára már fontosabb a politika, mint a U2. Lehet viszont, hogy ő úgy érzi: 170 millió eladott lemezzel és 22 Grammy-díjjal a zenében már eleget tett le az asztalra, és az sem árt, ha a népszerűségének, vagyonának valami haszna is lehet a világ számára.