Összebútorozunk

Semmi kétség afelől, hogy az összeköltözés egy hatalmas lépés egy párkapcsolatban, elõre tett lépés természetesen. De lehet a visszafejlõdés lépcsőfoka is, ha nem vigyázunk.

Semmi kétség afelõl, hogy az összeköltözés egy hatalmas lépés egy párkapcsolatban, előre tett lépés természetesen. De lehet a visszafejlődés lépcsőfoka is, ha nem vigyázunk. Ha ön egy nõ, aki kiköltözik saját lakásából, albérletébõl, és a kedvenc férfi lakásába hurcolná föld színû, természetes anyagokból készült, kézimunkákkal teli saját dolgait, akkor még természetesebb, hogy kicsit megremeg a lelke a változás kapcsán. Pedig feladni saját lakásunkat nem jelenti azt, hogy önmagunkat is fel kell adnunk, és a párkapcsolatban vállalt szerepünket sem kell átgondolni. Íme néhány segédlet, hogy az összeköltözés a párkapcsolat továbbfejlõdésének mérföldköve, és ne az önbecsülésünk visszafejlõdésének eszköze legyen.

Ha az összeköltözés gondolata aggaszt azóta, amióta felmerült az ötlet, vagy ha már a döntés is megszületett, de azóta nem tudunk aludni a szorongástól, akkor üljünk le beszélgetni párunkkal. Egy csendes, semleges helyen, mondjuk a kedvenc kávézónkban üljünk le, és kezdjünk mindent feltáró beszélgetésbe. Mondjuk el, hogyan érzünk saját privát szféránk elvesztésével kapcsolatban, és kérdezzük meg, az õ lelkében mi zajlik. Mit érez, amikor arra, gondol, hogy beköltözünk territóriumába.

Valószínûleg õ is ugyanígy érez, csak nem merte eddig felhozni, hogy nehogy úgy érezzük, nem fogad szívesen. Ha mindketten egyetértünk abban, hogy ez egy olyan terület, ami rengeteg nézeteltérésre adhat okot, akkor sokkal nagyobb az esélyünk, hogy megelõzzük a bajt, és megpróbáljuk csírájában elfojtani azt: pl. hosszú hallgatással és elutasítással teli hetek-hónapok után kirobbanhat a harc, de ha mindketten benne vagyunk, megelõzhetõ.

Kössünk paktumot arról, hogy mindketten új perspektívából fogunk tekinteni az õ lakására, vagyis a mi jövõbeli lakásunkra. Ettõl tovafelé nem az õ lakása lesz, hanem a közös lakás, ahol megosztjuk a teret. Hogyan rendeznénk be, ha most találtuk volna rá közösen? Ha szövetségesekként közelítjük meg a problémát, már nem is lesz annyira probléma. Megszûnik az õ lakása lenni, és lesz egy közös lakóterünk. Így nem fogjuk azt érezni, hogy egy már elfoglalt territóriumba érkeztünk, ahol meg kell harcolnunk minden egyes négyzetméterért és változtatási lehetõségért. És õ nem fogja azt érezni, hogy behatoltak saját nyugalmas világába, és nem fog védekezésképpen visszahódítási kísérleteket tenni.

Beszélni kell például arról, hogy hogyan fértessük be személyes dolgainkat a közös lakásba. Ígérjük meg egymásnak, hangosan megesküdve, hogy mindketten nagy erõfeszítéseket teszünk a kompromisszumkeresés rögös útján, és nem fogunk akarni diktálni. Ha õ pl. imádja azt a borzalmas mûanyag szék-szettet, ami egy saját maga eszkabálta konyhaasztal körül csoportosul, akkor ne akarjuk helyettesíteni mindenáron a nagymamától örökölt antik hintaszékkel. Nem lehetne mindkettõt egyszerre? Legalábbis egyelõre? Idõvel úgyis annyira összecsiszolódnánk, és a korunk elõrehaladtával ízlésünk is változna, hogy majd a közösen kiválasztott bútordarabok vennék át ifjúkori bohóságunk maradványainak helyét.

Tehát annak kulcsa, hogy az összeköltözést gyomorgörcs-mentesítsük, a sok-sok beszélgetésben rejlik. Esemény elõtt és után is. A kommunikáció és kompromisszumkészség legyen a két vezérmotívuma a költözésnek. A költözés után pedig minden nap jusson eszünkbe, hogy minden embernek szüksége van néha a félrevonulásra és csendre, amikor összeszedheti magát, feltöltõdhet lelkileg, és ilyenkor hagyjuk békében félrevonulni. Arra is gondoljunk, hogy azért költözünk össze, mert több idõt szeretnénk annak társaságban tölteni, akit szeretünk, és nem azért, hogy átalakítsuk, ’megneveljük’, hogy végül papucsba parancsolt boldogtalan hasonmásunkkal unatkozzuk végig életünk.
 

Hölgyfórum