Szent Iván Éjszakája

Szent Iván éjjele - június 24-e- az év leghosszabb napja. Jellemzõ, hogy az egyes népeknél ennek a napnak külön neve is van.

Szent Iván éjjele - június 24-e- az év leghosszabb napja. Jellemzõ, hogy az egyes népeknél ennek a napnak külön neve is van.

A finneknél ezt az ünnepet Juhannus ünnepének hívják. A finn családok ilyenkor egész éjjel fent vannak, senki nem alszik. Aki teheti, kimegy a mökkijébe (nyaraló), vízre szállnak a saját kis tavukon, és együtt, vidáman ünneplik az év legvilágosabb napját. Közös vacsorákat rendeznek, kiülnek a tópartra (délen hegy nemigen van, oda nem lehet), és együtt lesik majd ünneplik az újra felbukkanó napot.



Egy XVI. századi krónikából megtudhatjuk, hogy Németország szinte minden településén örömtüzeket gyújtottak Szent János napjának elõestéjén. A környék apraja-nagyja összegyûlt egy-egy ilyen tûz körül, ahol énekkel és körtánccal múlatták az idõt. Az emberek üröm- és verbénafüzéreket aggattak magukra, a tüzet pedig a kezükben tartott szarkalábcsokron keresztül nézték, abban a hitben, hogy ez megõrzi szemük épségét az elkövetkezendõ egy évben. Hajnaltájt az ürmöt és a verbénát bedobálták a tûzbe, a következõ szavak kíséretében: Hagyjon el minden balszerencsém és égjen el ezekkel.

Németország egyes vidékein a gyerekek házról-házra járva gyûjtötték össze a tüzelõt a Szent János-éji örömtûzhöz. Azt gondolták, hogy aki nem járul hozzá a közös tûzhöz, annak a vetésén nem lesz áldás, különösen a kendere marad csökött. Ezen az éjszakán sok gazda kioltotta a tüzet házi tûzhelyén, s egy olyan zsarátnokkal gyújtotta meg újra, amely a közös nyárközépi máglyáról származott. Számos helyen úgy hitték, hogy aki átugorja a tüzet, azt nem gyötri majd a hátfájás aratáskor.

Bajorország egyes vidékein az öregek az örömtûzbõl származó botokat dugdosták a földbe, abban a reményben, hogy ez magasabbra növeszti majd a lent. Ez a szokás minden bizonnyal összefügg azzal a hagyománnyal, hogy a nyárközépi tûz lángjainak magassága meghatározza a len és a kender magasságát. Sok helyen a tûz átugrálásával ugyancsak a növények növekedését próbálták meg serkenteni.

Baden környékén úgy vélték, hogy azoknak a fiataloknak a szülei fogják a legbõvebb termést betakarítani, akik a legmagasabbra ugrottak a Szent János-napi tûz fölött.

Lotharingia: Nagy halom szalmát gyûjtöttek össze egy domb tetején, majd egy hatalmas fakereket építettek, amit beburkoltak szalmával. A kereket úgy tették irányíthatóvá, hogy egy hosszú, mindkét oldalon messzire kiálló tengelyrudat illesztettek bele. Éjfél felé lángra lobbantották a kereket, és örömujjongásokkal kísérve elindították lefelé a lejtõn. A mellette futó legényeknek az volt a feladatuk, hogy a tüzes monstrumot egy közeli folyóba tereljék. Ha ez sierült, a környék lakói bõséges szüretre számíthattak abban az évben. Talán mondanunk sem kell, hogy a lejtõn leguruló tüzes kerék a Napot jelképezi, amely a nyári napforduló után életének hanyatló periódusába lép.

Franciaország keleti részén valaha a dombok tetejérõl égõ kerekeket gurigáltak a Moselle - folyóba.

Az Egyesült - Államokban élõ hopi indiánok a nyári napforduló idején visszaviszik a szellemeket ábrázoló figurákat, a kachinákat föld alatti termeikbe, ahol a téli napfordulóig pihennek. Az indiánok ezt hazatérési ceremóniának hívják.

A voladorok tánca Valaha a mexikói napkultusz részét képezte ez a rituális tánc. Egy harminc méter magas rúd csúcsáról fejjel lefelé lógva, a levegõben táncos mozdulatokat tesz négy férfi. A tartókötél a derekukhoz van erõsítve.

Mexikóban vizet öntenek magukra az emberek a testi - lelki megtisztulás rítusaként. Régen összegyûjtötték a jótékony hatású harmatot, majd meghempergõztek a nedves fûben.

Hatalmas tüzeket raknak Európa számos táján, így Portugáliában és Lappföldön is. A máglyáknak varázserõt tulajdonítanak: megtisztítanak és védelmeznek a boszorkányoktól, betegségektõl, kártékony rovaroktól és a rágcsálóktól. A községek lakói összegyûlnek és körültáncolják a tüzet. Minél magasabbra ugranak, annál bõségesebb lesz a termés.

Ezen az éjjelen a víz természetfeletti erõt kap. Az olaszok ilyenkor nagy fürdést rendeznek.

Svédországban a nyárközépi máglyákat általában a keresztutakon lobbantották lángra. A tûz táplálásához kilencféle fára volt szükség. A falusiak egy bizonyos fajta mérges gombát dobáltak a lángok közé, hogy megtörjék a manók és más természetfeletti lények hatalmát, amelyek a néphit szerint ezen az éjszakán a legaktívabbak. A régi svédek ugyanis azt tartották, hogy a nyári napforduló éjszakáján megnyílnak a hegyek, és a föld mélyének lakói elözönlik a fenti világot. (A régi kelták Hallowe’en éjszakájáról gondolták ugyanezt.)

Csehországban a szerelmesek koszorúkat dobáltak át egymásnak a nyárközépi tûz fölött. Amikor a lángok lelohadtak, minden pár kezet fogott, és háromszor átugrott a tûzön. A hagyomány szerint akik ezt megtették, hamarosan összeházasodtak, ráadásul egy évre védettséget szereztek a lázzal járó betegségekkel szemben. A megpörkölt koszorúkat hazavitték; egy részével megfüstölték a házat és az istállót, hogy biztosítsák az emberek és az állatok egészségét, a többit pedig egy éven át megõrizték. Vihar idején egy keveset mindig elégettek belõle a tûzhelyen, és közben imádkoztak, hogy a vihar ne tegyen kárt a házban és a termésben.
Európa sok más vidékéhez hasonlóan Csehországban is sokáig eleven volt a kátránnyal bekent kerék magaslatokról való legurításának szokása. Ezenkívül a fiúk összegyûjtötték az elnyûtt seprûket, majd szurokba mártották és meggyújtották õket. A lángoló seprûket azután a levegõbe dobálták, vagy körbefutották velük a szántóföldeket. A seprûk csonkjait a veteményeskertek földjébe dugdosták, hogy megóvják a növényeket a bogaraktól és a férgektõl.

A nyárközépi tûz különféle maradványait Európa szerte kitûnõ amulettnek tartották. A hamuját a földekre szórták, hogy távol tartsa a kártevõket; a félig elégett nagyobb faágakat az eresz alá vagy a tetõszerkezethez erõsítették, hogy megoltalmazza a házat a villámcsapástól és a tûzvésztõl; az elszenesedett kisebb gallyakat pedig elõszeretettel alkalmazták az emberek és az állatok ellen irányuló rontás elhárítására. Az állatok rontástól való megóvásának egy másik elterjedt módja az volt, hogy a nyájat vagy a csordát keresztülhajtották a kialvófélben lévõ tûzön vagy a kialudt tûz hamuján.

Litvániában másnap reggel azok a legények, akik a Szent Iván-éji tüzet táplálták, nagy mennyiségû tejet és tejterméket kaptak a tehenes gazdáktól, hálából, amiért újabb egy évre sikerült megakadályozni a fekete boszorkányokat a tej elrablásában. Szintén általános volt a nyárközépi tûzben megégett gyümölcsök gyógyító erejébe vetett hit.

Angliában az emberek a Szentivánéji mágjáról hozott fáklyával gyújtottak tüzet házaikban az ünnep alkalmából. Az ország egyes részein az emberek úgy hitték, hogy az almatermés tönkremegy, ha nem gyújtanak Szentiván Napján tüzet. A nap tetõpontja az a szertartás volt, mikor fiatalok és idõsek egyaránt lobogó diszkoszkorongot hajítottak az ég felé, valamint lobogó kerekeket guritottak a domborról. Ezekkel az égõ kör alakú formákkal köszöntötték a napot. Napjainkban Szentiván napja sokszor összekapcsolódik nálus a szerelmesek fesztiváljával, úgy hiszik ílyenkor nagyobb esélye van az álmok megválósulásánek A páfrány jelenléte ebben a kultúrában is fontos, azt mondják csak Szentiván Napján virágzik.

Forrás: Körmend