Valóra vált álom - Élet egy földházban, tolvajok, állatgyilkosok, gyermekríkatók közt

Lekerekített, lágy formák, tetejükön kúp alakú világító ablakokkal. Számomra a legszimpatikusabb az volt, hogy a háztető él fölöttünk, és számtalan élőlény számára biztosít teret. Nem szakítunk ki egy darabot a környezetből, hanem alábújva megpróbálunk együtt élni vele.

Néhány hónappal ezelőtt felfigyeltem egy témára, amit egy internetes fórumon olvastam. Van egy álmunk volt a cím. Megdöbbentett, mennyien írtak a témában, milyen sok emberben fogalmazódik meg, a vidéki élet az önellátás idilli képe és egy élhetőbb világ iránti vágy.
Mikor bekapcsolódtam a „van egy álmunk” diskurzusba, meglepően sok kedves hangú levelet kaptam.

Az álmom

Most az én megvalósult álmom szépségeiről és nehézségeiről szeretnék mesélni.
18 évvel ezelőtt, mikor a harmadik gyermekünket vártuk, szűknek bizonyult a harmadik emeleti 1,5 szobás panellakás. Utólag visszagondolva lehet, hogy elég lett volna eggyel nagyobbra cserélnünk, hogy boldogan és gondtalanul éljünk, míg világ a világ, meg egy nap. De akkor hol marad a kihívás, a változás és változtatás lehetősége? Az én álmom is a nagy kert, az önellátás, a szabadság volt.


Szerettem volna, ha a gyerekeim állatokkal együtt a természethez közel nőjenek fel. Meggyőződésem, hogy azok a gyerekek, akik napi kapcsolatban vannak más élőlényekkel is, sokkal empatikusabb, elfogadóbb felnőtté válnak.
Az álmodozás kellős közepén találkoztunk a dombházakkal és Hegedűs Zsolt tervezővel. Mikor beszélgettünk a dombházakról vagy buckaházakról és az ebben az életformában rejlő lehetőségekről, azonnal beleszerettünk és döntöttünk.
Megvettünk egy 1,5 hektáros szántóföldet, gyorsan eladtuk a lakásunkat és hatalmas energiával és tervekkel belevágtunk.

A fölöttünk élő háztető
Lekerekített, lágy formák (hiszen a természetben semmi sem szögletes) tetejükön kúp alakú világító ablakokkal. Számomra a legszimpatikusabb az volt, hogy a háztető él fölöttünk, és számtalan élőlény számára biztosít teret. Nem szakítunk ki egy darabot a környezetből, hanem alábújva megpróbálunk együtt élni vele. A hőszigetelést megoldja a rajta lévő föld és növényzet, ami a legkézenfekvőbb és korlátlanul rendelkezésünkre áll. Nagyon fontos szempont volt mindig, hogy minél kevesebb kárt okozzunk a környezetünknek.


Amikor az álom rémálomnak kezdett tűnni

Nem csak a leendő otthonunk, hanem minden olyan gömbölyűnek tűnt. Eredetileg úgy terveztük, 5 hónap alatt elkészülünk. 5 év elteltével tudtunk beköltözni. Mi is elhittük, amit sokan mások is, hogy sok-sok munkával, családi, baráti segítséggel sikerülhet. Hát nem sikerült. Felhordtuk a földet a szerkezetkész épületre, és mindenféle tekintetben kimerültünk. Csak a reménytelenségünk nőtt és persze a gyerekeink. Aztán végre összeszedtük magunkat és a férjemmel gyakorlatilag ketten, egy nyár alatt, lakható állapotba hoztuk a házat. A kényszer újrahasznosításra és kreativitásra tanítja az embert. Felhasználtunk minden - mások számára - feleslegessé vált csempét, de még a legapróbb terméskövet is beépítettük.
Sok barátunk van, nagyon sokan járnak hozzánk, talán a ház hangulata, energiái miatt, viszont csak kevesen választanának ilyen otthont maguknak. Valószínűleg nekik más utakon kell menniük.

Mi viszont élvezzük az együttélést a házunkkal az év minden szakában!

Időközben elsajátítottuk a méhészmesterséget is, mert úgy gondoltuk ez igazán illik az életformánkhoz. Megálmodtunk magunknak egy méhecskesimogatót, ami egy bemutató gazdaság, őshonos háziállatokkal, a méhek életének bemutatásával és persze a gazdaságból származó felesleg értékesítésével. Úgy terveztük, mindez izgalmas és érdekes program azoknak, akiket érdekel, hogyan lehet organikus élelmiszereket előállítani, viszonylag humánus módon. Nagy tisztelettel és szeretettel bántunk az állatainkkal, ez a minimum, amiért hozzájárulnak a megélhetésünkhöz. A környékbeli gazdák csak a fejüket ingatták, mert szerintük az állatoknak nem kergetőzni meg játszani kell, hanem minél előbb meghízni.



Az árral szemben

Pontosan ezzel a ma divatos nagyüzemi látásmóddal szerettünk volna szembe menni. Nem biztos, hogy a mennyiség és a hatékonyság oltárán az emberséget is fel kell áldozni. Szerencsére a jó minőségű élelmiszerre van kereslet. A rókák is imádják a bio csirkét. Velük csak egy dolgot tehetünk, egy élvefogó csapdában megfogjuk és egy nem túl közeli erdőbe deportáljuk őket. A jó tett helyébe jót várna az ember. A mesében legalábbis úgy szokott lenni.

Viszont a megvalósult álom egy csapásra rémálommá változott. Mások is kedvet kaptak a bio csirkére, kacsára és egy éjszaka mindet ellopták. Később a nagyobb állatok következtek, végül a kislányunk csacsija, Pajti. A kislányunk egészen pici kora óta szeretett volna egy lovat. Állandóan arra gyűjtögetett. Mikor már okosodott, elmondtuk neki, hogy szerintünk nagyon sokáig tartana, míg összegyűlik egy lóra való. Hát, ha ló nincs, jó a szamár is, megkapta Pajtit. És innentől kezdve szinte elválaszthatatlanok lettek. Pajti valószínűleg makrancoskodott a tolvajokkal, így őt elütötte egy éjszaka száguldó autó. Már nem lehetett megmenteni. A kislányunk a mai napig nem heverte ki Pajti elvesztését. Az autó tulajdonosa, - aki nem azonos a gázolóval -, pert indított ellenünk az autójában esett kárért és 3 év után meg is nyerte.

Sajnos esélyünk sem volt, mert az autó tulajdonosa egy rokkantnyugdíjas asszony, akinek az egyetemista fia használja az autót. (Én minden nap hálát adnék Istennek, hogy a fiamnak a haja szála sem görbült meg!) Nekem a legfájdalmasabb ebben a történetben, hogy egy autó, egy tömegcikk nagyobb érték világunkban, mint egy élőlény. Aki történetesen egy gyerek legjobb barátja, és szerencsétlenségére nem 4 kereke, hanem 4 lába volt. Aki egy állatban nem csak a húst látja, hanem a lelket, az egyéniséget is, biztosan érti, mire gondolok.

Valószínűleg az állatok szenvedése sokakat felháborít. Egy esetben sikerült a tolvajokra a hatóságnak véletlenül ráakadni. Amikor is az egyik fecskehasú mangalica anyakocánkat ellopták. Ő is egy végtelenül kedves és intelligens állat volt. Bellának hívták, és az ő szerencsétlensége az volt, hogy az éppen elválasztott kicsinyeit őrizte a karám szélénél, amikor megölték.


A minap kaptunk egy határozatot a nyomozás megszüntetéséről. Ebből a határozatból idézek: „Hatóságunk eljárást folytatott R.I. ellen, aki a rendelkezésre álló adatok alapján megalapozottan gyanúsítható azzal, hogy …..napra virradóra kerítésbontás módszerével, két társával P.I.-vel és Z.T.-vel behatolt ….szám alatti karámba és onnét egy db mangalica sertést tulajdonított el, oly módon, hogy társaival a sertést több alkalommal kalapáccsal fejbevágta, majd mivel ettől nem pusztult el, az oldalát is több alkalommal megütötték, annak érdekében, hogy bordái átszúrják a tüdejét, amelynek következtében a sertés a helyszínen elpusztult… Az eljárás során igazságügyi állatorvos szakértő került kirendelésre, annak megállapítása végett, hogy a büntetőjogi értelembe vett állatkínzás megvalósult-e. Az i.ü. állatorvos szakértő megállapította, hogy büntetőjogi értelembe vett állatkínzás nem állapítható meg egyértelműen.”

Igazából nem az elkövetőkre haragszom, mert ők valószínűleg így szocializálódtak, hogyha éhesek, lopnak. Elég szánalmas, de az ő szemükben ez nem bűn. Ami viszont mélységesen felháborít és elszomorít, az állatkínzás és az, hogy ezt egy állatorvos nem tekinti annak. A minket ért veszteségek pedig soha senkit nem érdekeltek.

Ami végül tanulság lehet, hogy az igazságszolgáltatás is szolgálhat olyan „igazsággal”, amikor az áldozatnak kell elvinnie a balhét.
Sajnos a tolvajokkal nem tudjuk eljátszani, mint amit a rókákkal, ezért úgy döntöttünk, megválunk a megmaradt állatoktól. Úgy érzem, számomra ez üzenet volt, azóta nem eszem húst és ez boldogabbá tesz. Sajnos a méhecskesimogató projekt nem sikerült, viszont maradtak méhek. A megüresedett karámokba elültettünk 1000 akácfacsemetét, a fák remélhetőleg rengeteg széndioxidot lélegeznek be és persze kiváló méhlegelőt adnak majd.



Ha a méhek pusztulnak, már csak néhány éve van az embernek is

Kevesen tudják, hogy a méhészetnek milyen jelentős szerepe van a megporzás révén az élelmiszertermelésben. Egyes számítások szerint az emberi fogyasztásra szánt élelmiszerek előállítása 76%-ban a méhészeti ágazattól függ. Einstein nevéhez fűződik az a jóslat, miszerint ha a méhek elpusztulnak, az emberiségnek csupán 4-5 éve van hátra. Az 1970-es évek óta a világ méhpopulációjának 60%-a eltűnt.

Méhészként a saját bőrömön is tapasztalom, mekkora gondok vannak a környezet fenntarthatóságában. A méhek ezt sajnos jól jelzik. A klímaváltozás, az esztelen vegyszerezések az ő immunrendszerüket is legyengítik. A méhpusztulások évről évre egyre több veszteséget jelentenek számunkra is, és az idei tavasz ez eddigi legnagyobbat hozta. Pár napi újabb kesergés után leültem a kertünkbe, ami valaha egy kiszipolyozott szántóföld volt és most egy változatos élőhely. A fák új hajtásokat hoztak, a madarak hallatlan lelkesedéssel gyűjtik a fészkeikhez még a kutyám levedlett szőrét is. Ők aztán igazi újrahasznosítók! Éjszaka hallhatjuk, ahogy sün vagy macska vadászik a fejünk felett, vagy éppen a fülemüle koncertezik hajnalig, és még a rókáknak is adhatunk egy esélyt.

Az álmunk megvalósult-e? A nehézségektől eltekintve, hogy ennek az életformának részesei lehetünk és a gyermekeinknek utat mutathattunk, úgy érzem, ajándék az élettől.
És a rémálmok sem szoktak örökké tartani!

Fülöp Berta