Boszorkányok márpedig léteznek

Nem a ruha teszi, hanem éppen ellenkezőleg: a ruha elrejti az embert, elfedi a lényeget. Mi pedig sokszor nem is látunk át rajta, elménk megbotlik a hegyesorrú, tűsarkú cipőkön, a nyakkendőkön meg a divatos inggombokon. Kilián Imre gyűrűfűi olvasónk írása a Geréb-ügy kapcsán.

Boszorkányok márpedig léteznek! Sőt! Vannak közöttük jók és rosszak. Vannak síkvidékiek és hegyvidékiek, akiket földi boszorkánynak is hívunk, de tengeri boszorkányok is léteznek, bár azokat inkább sellőnek vagy hableánynak nevezik. Az „Óz, a csodák csodája” c. mesében például a déli boszorkány határozottan jólelkű… Lényegükben viszont a rossz boszorkányok is jók, csak kívülről rosszak, a külvilág rájuk erőltetett valami rossz kinézetű felszínt, és valójában inkább mi vagyunk a gonoszak. Talán nem is gonoszak, csak ügyetlenek, vakok és süketek, mert csak a felszínen kapirgáljuk a göröngyöket, nem tudunk a mélyre evezni, nem fedezzük fel, nem hántjuk le róluk a gonosz mázat, a vasból készült orrot, a csúnya, fekete göncöt.

A boszorkányok közül különleges helyzetben vannak a hegyi boszorkányok. Ők ugyanis annyira rosszak és jók, hogy a kívülállók felett állnak. Magaslaton, szirten, barlangban laknak. A legmagasabb hegyek legtetején, az Olimposz vagy a Fuji magasságában minden és mindenki tiszta. A Funtinelen is, az erdélyi és székelyföldi havasokban is. Pár évtizede ugyanezt tettük mi is. Fontos volt, hogy ne mocskoljon be bennünket a bűnös civilizáció, és a legmagasabb hegyek teteje megtisztít. Fontos volt, hogy csak mi legyünk és a Természet, ami kristálytiszta, ami ápol és eltakar. Fillérekért megvásároltuk magunknak a betevőt, felszálltunk a hasonló árú tömeges közleködési eszközünkre, és elmentünk. Hogy hová? Valahová, magasra, hogy mindennél magasabban legyünk. Valahová, az ember- és társadalommentesség lelőhelyére, hogy kicsit ne csak magasan, de magunkban is legyünk, kicsit magunkba roskadhassunk, vezekelhessünk, megbánjuk a bűneinket is, kilépjünk kígyóbőrünkből, és megtisztulva térhessünk vissza oda, ahonnan jöttünk, ahonnan elindultunk.

Az igazi hegyi boszorkányoknak legtöbbször még elutazni sem muszáj. Ki tudnak ők a maguk erejéből is tűnni, tiszták ők maguktól is, felül tudnak emelkedni a nagyvilág és a civilizáció minden mocskán csupán a saját szellemi erejüknél fogva is. A fegyvereken, rendőrcsizmákon, koncepciós pereken is. Persze könnyű nekik, hiszen ők is hegyi boszorkányok, és a város nem más nekik, mint a gonosz gúnya, amit egyszer csak levetnek, ledobnak magukról, hogy ott álljanak előttünk pőrén, mert nem a ruha teszi, hanem éppen ellenkezőleg: a ruha elrejti az embert, elfedi a lényeget. A kereső-kutató elme sokszor nem is lát át rajta, és megbotlik a gallérszélek cakkozottságán, a hegyesorrú, tűsarkú cipőkön, a nyakkendőkön meg a divatos inggombokon.

A hegyi boszorkányok a gondolatuk teremtő erejével hatnak másokra. A mérhetetlen szeretet mindent elsöprő és mindenen áthatoló erejével dolgoznak, és akik érzékenyek rá, azok hajszálpontosan és bombabiztosan megérzik ezt az erőt. Az ilyenek aztán ismét és ismét megkeresik a hegyi boszorkányt, hogy ismét belemerülhessenek, hogy maguk is részesei lehessenek az erőnek, a csodának, hogy a csodaváró, csodatévő szellem az ő életüket is beragyogja, őket is megtisztítsa.

A hegyi boszorkányok enni adnak annak, aki éhes, inni annak, aki szomjas, kabátot terítenek arra, aki fázik, megvigasztalják, aki szomorú, világra segítik azt, aki éppen a szülőanyja szíve alatt vajúdik… A nagy költő óta jól tudjuk: a csecsemő is szenvedi, ha szül a nő - páros a kín, amit csak az alázat enyhíthet…

A boszorkányok általában lányok. Lehetnek férfiak is boszorkányok? Lehetnék én is hegyi boszorkány? Na azt már nem! Az apai örökségünk nemigen teszi lehetővé… Talán táltos, talán remete? Vagy csak egy tanonc? Varázslótanonc, mint Fazekas Harry Potter? Táltoslegény, táltoscsikó? Próféta, Mester, Rabbi, Bárány, akit majd feláldoznak? Vannak változatok, vannak áldozatok is, nem is kevesen, olyanok is, akit lenyilaztak, akit keresztre feszítettek, de olyanok is, akik medvét öltek, hogy a beavatást elérjék és megérjék.

A hatalmasok szemében a táltosok, a boszorkányok, a látók mindig is szálkák voltak. Valaki, aki ember, aki egyenlő a többivel, és aki mégis független a még egyenlőbbektől? Független talán még az anyagi léttől is, és csupán szellemi táplálékot fogyaszt? Valaki, aki talán még a még egyenlőbbek életébe is belát, szavak nélkül, szemvillanásokból is megért olyanokat is, amit még amazok sem értenek igazán. Valaki, aki nem mérlegel, nem gondolkodik, hiszen már a zsigereiben is benne van, a lelkébe lángoló betűkkel bele van írva, hogy mikor mit kell tennie, és teszi is? Minden gáncs, minden fenyegetés, megfélemlítés ellenére. Aki kikacagja a hatalmasokat? Aki többet tud az átlagemberen segíteni, mint a főnöke, többet, mint az elnök, a király, a császár. Sokkal többet segít, mint tíz gondosan fogalmazott törvénycikkely? Többet ér a segítsége száz rendőrcsizmánál? Ezernyi lehullott számlapú verőlegénynél?

A boszorkányokat üldözik, hogy még jobban megnehezítsék a dolgukat. Pedig éppen elég nehéz a sorsuk egyébként is: rengeteg ember életébe kell belelátni, rengeteg sorsot kell átérezni, rengeteg emberen kell segíteni. Az egyik életből a másikba átugrálni, a világok között közlekedni pedig sosem volt könnyű dolog. Még egy hegyi boszorkánynak sem.


A boszorkányok ellen gyakran pereket folytatnak. Boszorkánypereket. Tökmag jankók teszik mindezt, olyanok, akik – a boszorkányokhoz képest – mint Czakó Gábor kedvenc szerzőm írja –, a hetedik titkárnőjük alaménium rézkilincsét is csak kissámlira és lábujjhegyre állva érik el.

Pedig soha a legkisebb rossz gondolatuk nem volt, csak segíteni akartak az embereken. Mégis vasba verve vitték el őket, tömlöcök hetvenhetedik fenekére vetették őket, kopaszra borotválták a fejüket. Aztán később mendemondák kezdenek el róluk terjedni. Hogy nem is őket vitték vasba verve, hanem ők vitték a fogva tartóikat. A lépteik nyomán pedig források fakadtak, és a mezei virágok mind meghajtották utánuk a fejüket…

Pedig hány, de hány szűkölködő várja még őket! Hány, de hány jótanácskérő, aki nem lát a szemétől, akinek meg kell adni az iránymutatást! Hány meg hány az, akinek világra kell segíteni a magzatát, hogy újszülött, aztán csecsemő lehessen, később gyerek, és végül a tisztán született felnőtt egy mocskos korszakban, aki aztán felnőve egy új, egy még tisztább nemzedéknek adhat életet és szerelmet.

A boszorkányoknak gyakran rossz végük van. Meg is kövezik őket. Máskor megkorbácsolják, kigúnyolják, vagy keresztre feszítik őket. Esetleg máglyán égetik meg őket, mint Székely Dózsa Györgyöt. Ám a boszorkányos szellemet a tűz nem égeti meg – nem sikerült ez már másnak se, máskor se, sem a keresztre feszítés, sem a máglyaégetés, sem a tüzes trónra ültetés eszközével. Az igazi boszorkányok sosem halnak meg.

A parasztember lelőtte azt a kutyát, aki a gazdára támadt. A boszorkányüldözők, a -perlők, az – égetők mostanában újra meg újra rátámadnak gazdáikra. Legutóbb egy jóságos hegyi boszorkányra támadtak, aki gyerekeket segített világra.

Kilián Imre

Képek: Sárosi Zoltán