Charlie Musselwhite, 66 évesen is fáradhatatlanul fújja a herflijét

Ő az egyik legjobb fehér szájherflis a világon, de kora ellenére még mindig fiatalokat megszégyenítően turnézik, február végéig több mint húsz koncertje van lekötve. A lemezkiadások terén sem mondható éppen restnek: tavalyi The Well című korongja Grammy-jelölt a tradicionális blueslemezek között.

Napokon belül kiderül, beérik-e végre a hosszú várakozás (több lemeze volt jelölt, ám díjig még jutott) – hiszen James Cotton, Jimmie Vaughan, Pinetop Perkins is versenyben van. Ötszörös jelölt a Blues Music Awardsért is. A döntnökök nincsenek könnyű helyzetben, hiszen a hangszeresek szájharmonika kategóriájában egyik tanítómestere, James Cotton is a versenytársak között van.


Emberünk a hatvanas évek vége óta csaknem harminc sorlemezzel rukkolt elő, amelyeket a szakma nagy becsben tart, s a műfajt kedvelő közönség is szívesen vásárolja korongjait. A gyakran meglehetősen finnyás Allmusic.com zenei oldal rendre 4-5 csillagosra minősíti albumait, amivel sokan kiegyeznének. Az új évezredben a válogatásokkal együtt csaknem tíz albummal örvendeztette meg a bluest kedvelőket.

 
Az 1944. január 31-én, a Mississippi állambeli Kosciuszkóban született Musselwhite a legjobbaktól tanulta a pofagyalu-mesterséget. A már említett Cotton mellett a példaképi közé sorolja Big Walter Hortont, Sonny Boy Williamsont, Little Waltert, Carey Bellt, Junior Wellst – de hosszan folytatható a sor s nemcsak e hangszereseken belül. Többükkel alkalma nyílt játszani is. Hillbillyvel és a rock-a-billyvel indult, de gyerekkorától voltak blueszenész barátai, köztük Will Shade, Furry Lewis, Red Robey és Earl Bell. Első éveiben nem, volt idegen tőle a country blues sem.


A Memphisben és környékén keresett pénzén 18 éves korában Chicagóba, a blueszenészek Mekkájába vándorolt. Hallhatta a már említettek mellett Muddy Waters, Howlin Wolf, Buddy Guy játékát élőben – megfelelő muníció egy  bluest kedvelő legény számára.


A hatvanas évek elejétől  Johnny Young, J.B. Hutto, Homesick James és Big Joe Williams együtteseiben zenélt a sofőrködés mellett. Első felvételét Big Walter Hortonnal készítette, aki később is segítette őt – például első albuma elkészítésénél.

      
A már emlegetett első lemeze, a Stand Back, Here Comes Charlie Musselwite 1967-ben jelent meg a Vanguard lemezkiadó jóvoltából. A Vanguard után az Alligatornál folytatta, s áttelepült a nyugati partra.
 
Zenélhetett fiatalon a Cream együttessel, Paul Butterfielddel, a szájherfli fehér óriásával, Mike Bloomfielddel, John Lee Hookerrel. Mindez már elég jó ajánlólevélnek bizonyult pályája további részében. Hooker és Musselwhite egyik közös bulijáról évekkel ezelőtt a magyar televízió is bemutatott egy felvételt. Csinált ugyan saját bandát is, de sosem ”döglött” azért, hogy főnök lehessen, jobban örült az illusztris társaknak.

 
A vándorlásai során több kiadóval is szerencsét próbált köztük a Virginnél, a Telarcnál, a Real Worldnél és az Indogónál. Legutóbbi lemezét ugyanakkor ismét az Alligatornál vette fel. Ízlés dolga, kinek melyik Musselwhite album a kedvence, de biztos, hogy egyik felett sem lehet elaludni. Kiemelkedik az utóbbi évek terméséből az Up and Down Highway Live:1986 (2000), a One Night in  America (2002), a Sanctuary (2004), Delta Hardware (2006), Rough Dried –Live at the Triple Door (2007).
 
Ha Grammyt nem is sikerült nyernie, azért van 14 W.C. Handy díja, s büszke lehet arra, hogy zsűritagnak is hívták díjkiosztókra. Charlie Musselwhite 2010-ben mindent egybevetve nem érdemtelenül lett a Blues Halhatatlanja.