Ez a brazil ima a gyerekekért a szívedig hatol és jobbá tesz

A Gyermeknap egy önfeledt, boldog, mindentől szabaddá tett nap kellene, hogy legyen, amikor a gyermek érzi, hogy szeretik és figyelnek rá. Létszükségletünk a család, a környezet megbe­csülése, de legfőképpen a szeretetre van szükségünk. Gyakran hiányzik az a meghitt, szeretetteljes családi légkör, mely szükséges a teljes emberi személyiség kibontakozásához. Az édesapa és édesanya szerepe dön­­tő lehet az emberpalánta emberré érésében és Istenre találásában. Szeret­ni pedig csakis úgy tanul meg, ha szeretik.

Szeretném itt idézni a Brazíliából 1992-ben hozott faliképen olvasható verset, érdemes rajta elgondolkodni:

GYERMEKI ÜZENET

(Ismeretlen író portugálból, fordította: Bokor Katalin)



„Ne hagyj a jelenben magamra.”


1994. október végén Szegeden „Iskola és a természetgyógyászat” konferenciára meghívott előadó voltam. A nap befejeztével nagyon boldog voltam, mert utánam egy gyermekorvosnő, teljesen hasonlóan boncolgatta az újszülöttekkel, kisgyermekekkel való szoros lelki kapcsolat fontosságát. Ez természetesen csak úgy érhető el, ha a baba fizikailag is mindig maga mellett érezheti Édesanyját. Hiszen a magzatkor második felében már hallja a hangokat, a zajokat, figyel a viselkedésekre. Érzi, hogy nincs egyedül. Sajnos már akkor is, de ma is, legtöbb helyen mikor hazaérkeznek a kórházból, a kisbaba az előre gyönyörűen elkészített gyermekszobába kerül, s az eddigi boldog, közeli kapcsolatnak szinte vége van, kivéve a szoptatás, a tisztába tevés idejére, s esetleg egy kis esti foglalkoztatásra. Pedig minden kisgyermek ágyának legalább hat éves koráig az Édesanyja ágya mellett lenne a helye, de nem az Édesanyával egy ágyban! Ugyanezt fejtegette a gyermekorvosnő is, milyen nagy lelki törés a pici babának a nagy csendben egyedül lenni, még akkor is, ha esetleg az anyuka el is altatta. Ő ettől függetlenül érzi, hogy egyedül van.






Az íriszdiagnosztikát Brazíliában tanultam, s mikor 3-4 éves gyermekeket hoznak hozzám, s  „kiabálnak az idegcsíkok a kis szemükben”, mindig megkérdezem a  szülőket: külön szobában alszik  gyermekük? Igen - hangzik ilyenkor a válasz. Ekkor elő szoktam venni dr. Vander Íriszdiagnosztika c. könyvét, amelyben mutatok egy képet, s kezükbe adom a lámpát, s nem ritkán a szülő, mikor látja, milyen jelek vannak már gyermeke szemében, azt is megérti, hogy  hamarosan a könnyek jelzik majd fájdalmát, bánatát, s rádöbben, mit ártott már eddig is gyermekének a „különszobával.”

Hogy szoros kapcsolat alakulhasson ki a gyermek és a szülő között, azt az „áldott” állapot után is „folytatni” kellene, s az óvódás-iskoláskorban még szorosabbá tenni, hiszen gyermekének egy másik világba is be kell szoknia.

A mai korban feltétlenül szükséges, hogy gyermekeik legjobb barátja az Édesapa és Édesanya legyen. Ha teljes bizalmát beléjük helyezheti, ez neki nagy megnyugvást jelent. De ezt csak akkor tudja elérni az anya, ha mondhatni „családi szokássá” teszik az egymás iránti őszinteséget, egyenességet. Bármilyen lelki fájdalom éri az iskolában, tudja, hogy hazaérve mindent elmondhat, meghallgatják, tanácsot kérhet, s bízhat abban, hogy vele éreznek. A legkisebb kortól kezdve a gyermek szüleire úgy néz, mint egy biztos háttérre. Ha bármi probléma lenne is, nem kell arra gondolnia, hogy hova meneküljön, mert bízik meg­bocsátó szeretetükben. Fontos, hogy érezze az egymásért élés örömét, gondolataik, terveik közös egységét. Közös játékok, közös munkák, közös kirándulások, ezekre fog felnőttkorában is legszívesebben emlékezni, s ekkor mindig melegség fogja átjárni szívét.

Az 5-6 éves gyermekek már sok mindenre emlékezhetnek. Egy ilyen korú kislányt hozott el Édesanyja hozzám fülproblémájával. Nézve az aranyos kislányt, rögtön észrevettem, hogy a jobb lába vékonyabb, mint a bal, amit a centi is igazolt. De nemcsak hogy vékonyabb volt, hanem rövidebb is. Megkérdeztem az anyukát, vajon vizsgálta-e már valaki a kislány lábát. Válaszán nagyon meglepődtem: „Nem vette észre, hogy probléma van a kislánya lábával, különben is, hogy nagyothall az egyik fülére, azt is az óvónő vette észre.”

Egy másik eset:  Étvágytalansággal, gyakori megfázási panasszal hoztak hozzám egy hasonló korú kisfiút. A gyermek testtartására lettem figyelmes, hasra fektettem, közben kérdeztem az anyukát:

A hátát szokta fájlalni a fia? „Ő nem tud róla” - hangzott a válasz. Végighúztam finoman az ujjaimat a gerincén, s a gyermek megrándult, jelezve, hogy fáj a gerince. Szomorúan gondolok ma is erre a jelenetre, s most is eszembe jutnak az akkori kérdéseim: Hogyan mosdatta, öltöztette édesanyja a fiacskáját, ha nem vette észre komoly gerincproblémáját? Vagy soha nem ölelte, szorította magához?

Azért örömmel írhatom, hogy vannak igazán odaadó, gyermekükért  élő  szülők is - hála a jó Istennek -,  akik lelkileg, fizikailag mindent megtesznek gyermekeikért. Akik talán sok fáradsággal,  de egészséges táplálékokat készítenek otthon, s odafigyelnek mindenre, amire gyermekeiknek  szükségük van. Nem marad el az esti beszélgetés, ha kell, a mese, a nevelés sem, hiszen bölcs Salamon írásában olvashatjuk, hogy „a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját.” (Példabeszédek 29,15.)

Sokszor azt tapasztalom, hogy ma a gyermekek szüleik által „eltartva vannak” csak, minden nevelés nélkül. De erről hosszú oldalakat lehetne írni, amire most nincs hely.


Kedves Anyukák és Apukák! Egy gyermek sem akart megszületni, tehát minden gyermek születése előtt ezt kellene mondania a szülőknek: „Gyermekem! Ha pompával nem is tudlak várni, de szeretetben bőven lesz részed! Jöjj!”

A gyermeknek nincs szüksége sok dologra, csak vidám, békés, szerető otthonra.

Tegyék boldoggá gyermekeik napjait, hogy majd ők is erre igyekezzenek Önökkel szemben idős napjaikban!