Honvágy, vagy önvád?

El kéne mondanom, hogy mi is az a honvágy... Mert én elmegyek - ez már biztos. És mert rólam feltételezi a főszerki, hogy tudom... még itthon, hogy mi fog hiányozni. Pedig most csak kavarodás van bennem, végtelen nagy félelem: mi van, ha a soha nem ismert honvágy mindent felülmúl majd bennem? Például azt a kényszert, hogy: menni! Menni!
Menni, menni, muszáj menni

Még egy hónapja sem hittem, hogy EZT én meghozom, ezt a DÖNTÉST: elmegyek a hazámból.

Hogy mégis miért? Nos, mert közben rájöttem, hogy nincs hazám. Mert amikor honvágyról akarunk beszélni, akkor tudni kéne, hogy mi is az a HAZA. Nem a közhelyeket: „hol sírjaink domborulnak, ..itt élned, halnod kell..., a szülőföld... stb" hanem azt, amit NEKÜNK jelent.

Nekem jelenti Tokajt. Ott nőttem fel. Azon a településen, amit egyetlenként említ a Himnusz. A legnagyobb Hungarikum földje. A kezemre fagyott a szőlő leve minden ősszel. Ha akartam, ha nem, hozzá kellett tennem a legendához. Tokaj illatai – hisz ezek mind a honvágy részei – gondolom még innen nézve. A Tisza illata, vízcseppek pergő ragyogása a vízbe hajó fűzfákon – gyerekkorom reggelei, amíg iskolába mentem

A büszkeségem, amikor kiderült egy kutatásból: Borsodban beszélik a legszebben a magyart e HAZÁBAN: Rögtön Kazinczy szépkiejtési versenyt nyertem  nagy büszkeségemben. A matematikát magyarul tanultam meg, de hogy biztosan megkapjam az 5-öst 8. osztály év végén – el kellett indulnom az ének versenyen (matek-ének szakos volt a tanárunk). Megnyertem, hát persze, hisz kristálytiszta hangon énekeltem: Tisza partján mandulafa virágzik..És én LÁTTAM is azokat a fákat virágozni...

 
Visegrád, Szentendre – majdnem tokaji szépségek. De más az illatuk. Vendégváró illat. Csalogató GAZDASÁG – ízléssel párosulva. Már majdnem elhiszi az ember: itt NEM is olyan magyarok laknak, mint máshol. Pedig de. De a patakról verset írtam, és soha nem feledem a szentendrei sétákat az éjszakában...

Budapest... hogy nem szerettelek! Hívtál, jöttem, nagykorúságomat köszöntöttem Veled. Most sem szeretlek, ahogy a bőrömet is sikáltam volna gyerekkoromban, úgy Téged is tagadnálak. De nem lehet. Mert hozzám tartozol... Amikor 37 évesen hazaköltöztem anyámhoz, mert úgy adta a Sors, annyira hiányoztál az utcáiddal, a tüntetéseiddel, a hajléktalanjaiddal, a bűzös Nagy-körutaddal, hogy azt hittem: lebontom a Tokaji hegyet, csak hogy lássalak. Két hónapot sem bírtam nélküled. Jöttem vissza a bizonytalanba – tél közepén. Óh, igen, adtam Neked két okos gyermeket, és többször majdnem az életemet.

De hát itt van a nyócker, nem máshol. Ahol a sarki közgazdász végzettségű zöldségessel megbeszélhetem a „hadak” állását... Ahol a fél éve nem látott közértes fiú messziről kezicccsókolomozik. A „polgiban” meg felismer az ügyintéző, családtagja vagyok...

Ma, amikor az útlevelemet intéztem, és jöttem haza Budára, Hűvösvölgyben a büfés néni megkérdezte: hogy ugye, hogy úgy iszom a kávét... Mert Ő már megszeretett egem, megszokott... És akkor, akkor tudtam meg, hogy mi is fog hiányozni. Mi is az a honvágy. 

Az ORSZÁG SZAGA, íze, hegyei, ügyintézői, buszvezetői (a mai épp mogorva volt, na de én tudom, hogy miért...), a büfésnénik, a  lecsókolbász, a kutyaszar is nyócból...Hiányzol Magyarország, pedig még el sem hagytalak. De tudod: az egyoldalú szerelmet soha nem viseltem. Engedj, ha többé nincs dolgod velem.

Horváth Margit