Intézetbe adjam-e a gyerekemet?

A meghökkentő kérdés sajnos gyakran felvetődik olyan családokban, ahol sérült, beteg gyermek él. A társadalom, a család és gyakran a szakemberek tanácsainak, elvárásainak következtében ez a megoldás az élet legnagyobb kihívására: a saját életünket rendeljük-e alá a betegségnek, vagy maradjunk meg mindenképpen szülőknek.

Intézet vagy válunk
Amikor a gyermekünket várjuk, sokunkban vetődik fel a kérdés: mi van, ha a gyerekünk betegnek, vagy sérülten születik? Ezt a kérdést aztán gyorsan elhessegetjük, főleg, hogy a családok is ezt teszik, hiszen: „nem kell az ördögöt a falra festeni”. Pedig nem biztos, hogy ha a betegséget nem ördöginek, sorscsapásnak titulálva, mondjuk épp a családi génjeinkben keresnénk, akkor nem lenne egyszerűbb később, a már bekövetkezett sérült gyermekünkkel az életünk. Mert az oly sokszor szégyenként eltitkolt családi betegségeket öröklő gyerekeink már nem tudnak dönteni helyettünk. Ám, ha még nem is genetikai eredetű a betegség, sok esetben akkor is képesek a szülők egymást, vagy a saját családjaikat okolni gyermekük betegségéért. Ez pedig – az óhatatlanul felmerülő nehézségek mellett – még komoly konfliktusokat is okozhat a boldog családi életre készülő párok esetében.

Az önvád és egymás okolása, valamint a fizikai terhek megoszlása sem egyszerűsödik, hisz az anyára ebben az esetben is nagyobb teher hárul – hisz ez is a társadalom elvárása, sőt! Sok esetben az anya érez bűntudatot, hogy nem volt képes egészséges gyermeknek életet adni.


Ezek a feldolgozhatatlan nyomások, és terhek, amikre nem készültünk fel, olyan mértékű személyiségrombolást vihetnek végbe a fiatal szülőkben, hogy maga a kapcsolat vész el,abban a családban, ahol a gyermeket épp a nagyobb összetartozás érzete miatt vállalták.

Leggyakrabban a férfiak „szállnak ki” az ilyen kapcsolatokból, házasságokból. Mert a kudarc érzése, az életképes, egészséges utód nemzése ösztönösen a férfiasságukat emeli, míg egy beteg gyermek azt teljesen lerombolhatja a gyengébb, alapvetően komplexusokkal küzdő férfiakban. Míg az anyákban az anyai ösztön vív a saját személyiségük kiteljesedésével, addig a férfiak gyakrabban gondolják úgy: egy új életben, új kapcsolatban képesek lesznek ismét férfinak, és sikeresnek érezniük magukat, sem mint hogy otthon, munka után egy küzdelmes, fárasztó gondoskodásban vegyenek részt – amely sok esetben akár életfogytiglan is eltarthat.

Persze, a válást gyakorta megelőzi a család, és a vagyon védelmében is az ötlet, amit szinte ajánl egyetlen megoldásként a társadalom, és a szakemberek is (utóbbiak a gyermek szempontjait tekintik elsődlegesnek, és a lehetőségekhez mérten szakemberek felügyeletét és gondoskodását ajánlva javasolják) mentesítő koncepciója: adjuk intézetbe a gyerekünket.

Elit iskola helyett pelenkázás
Ugyanakkor akadnak sokan, akik semmilyen nyomásnak nem engednek, mert a szülői ösztönük más diktál, vagy épp a házasságuk, párkapcsolatuk elég szilárd ahhoz, hogy felmérjék: kihívásként értékelik a Sorstól, hogy a gyerekük „más”, mint a többi. Tudomásul veszik, hogy nekik nem a gyermekük karrierjének az építése, és aztán később önálló életének segítése jutott feladatul, hanem az akár életfogytiglani gondoskodás, pelenkázás, vagy épp a korai halálba való kísérés. És bár egyik megoldás sem elítélhető –  ezt kéretlenül megteszi velünk a környezetünk. Gyakran épp annyian ítélnek el minket, bármelyik megoldást választjuk, mint amennyien ösztönöznek. Ám, ha megpróbáljuk a saját személyiségünket megőrizni, és a saját életünk részévé tenni a betegség kezelését, annak feldolgozását – akár kimondottan erre szakosodott szakemberek segítségével, kizárva a más nézőpontú „segítő szándékú” tanácsadókat -, és megpróbáljuk felfogni, hogy ahogy az elit iskola az egészséges gyerekek esetében is oly gyakran csak a szülők kiteljesedése, és nem feltétlenül a gyermek érdeke -, úgy az intézeti elhelyezés is szolgálhatja épp a gyermekünk érdekeit.



Hisz nem vagyunk mindannyian képzett szakemberek, de a gyermekünkért felelősek vagyunk.
És ha már meghoztuk a döntést - és az azt jelenti, hogy nagyobb az érzelmi kötöttség, mint a szaktudásunk a betegség kezelésére, és magunk mellett tartjuk a beteg gyermeket -, akkor tegyük azt úgy, hogy közben szülőként boldog pillanatokat is megélhessünk – a gyermekünkkel, és a párunkkal.

Mert ez az életforma is más, mint másoké, és ennek is vannak olyan pillanatai, amikor méltán érezhetjük azt: igazi, szerető, és nagyszerű szülők vagyunk. Jobbak is, mint mások.

Horváth Margit

Képek: www.morguefile.com