Októberi feladat: vállaljuk a visszautasítást!

Szoktad figyelni, hogyan kommunikálsz általában? Ha legközelebb beszélgetsz valakivel, figyelj arra, hogyan zajlik az eszmecsere. Az egyik fél épp mondja, magyarázza problémáit, közben pedig a másik fél - ahelyett hogy arra figyelne, mit szeretne közölni vele a másik - csak arra vár, hogy ő is megszólalhasson végre. Mindenki mondja a magáét, és nem igazán figyel beszélgetőpartnere mondanivalójára. Vagyis, mindkét fél erőszakosan csak a saját mondandóját akarja ráerőltetni a másikra. Miért nem működik ez a módszer? Van olyan módszer, ami működik, és mindkét fél elégedett lehet a megoldással - bármi legyen is az?

Az életben leggyakrabban négyféle módon viszonyulunk embertársainkhoz.

Ítélkezünk és címkézünk
Észreveszünk egy teletetovált, ráadásul kopasz embert. Rögtön megszületik az ítélet. Milyen ember lehet az ilyen? Ebből a skatulyából nagyon nehezen tud kilépni az illető. Vagy látunk egy hölgyet méregdrága autóban és bundában. Mi lesz az első gondolatunk? Pedig ezek a látszatdolgok csak a képnek egy részét mutatják, és igazából semmit nem mondanak el a szóban forgó emberről.

Előítéleteink uralkodnak
Egy jó feleségnek ezt és ezt kell tennie. A férfiak mind csak „azt” akarják. A nők rossz vezetők. Az ilyen gondolkodással ártunk azoknak a nőknek, akik jó vezetők, azoknak a férfiaknak, akik nem csak „azt” akarják, stb. A fenti gondolatok saját félelmeink tükörképei csupán!

Bináris rendszerben élünk
Ez azt jelenti, hogy mindent csak fehérnek vagy feketének látunk. Például egy családapa csak komoly ember lehet, nem lehet bohém, felelőtlen. A művészek csak elvont emberek lehetnek, stb. Az életet, az embereket „vagy-vagy” kategóriába soroljuk. Pedig miért ne lehetnénk egyszerre többfélék? Beskatulyázzuk magunkat és társainkat is, ahelyett, hogy észrevennénk sokszínűségünket.

Áthárítjuk a felelősséget
Szeretjük felelősségünket másra áthárítani. „a szüleim a felelősek az elrontott életemért” „ez a szabály, nem tehetek mást” „ilyen a világ, mit tehetnék?”



Nagy lépést életünkben akkor fogunk tenni, ha felismerjük saját felelősségünket életünkért.


Kommunikációnk a fenti gondolkodásmódban gyökeredzik. Gondolatainkat nem tudjuk elfogultság nélkül, felelősségteljesen kifejezni. Félünk a konfliktusoktól, ezért sok esetben nem azt mondjuk ki, amit valójában gondolunk.

Embertársainkkal folytatott kommunikációnk során mindig úgy adjuk át az üzenetet, hogy a másik félnek legyen választási lehetősége. Ez azt jelenti, hogy váljunk belsőleg éretté ahhoz, hogy elviseljük az esetleges visszautasítást is. Nem a világvége, ha a másik nem úgy gondolkodik, mint mi. Ha úgy érezzük, valaki megbántott bennünket, ne haraggal, erőszakosan vágjunk vissza.

Először mondjuk el, mi volt az az esemény, vagy mondat, amely számunkra fájdalmat, kellemetlenséget okozott. Sok esetben a másik fél nem is tud arról, hogy megbántott minket. Például, ha gyermekünk szanaszét hagyta a cuccait, a „már megint mindent szétszórtál, azonnal rakj rendet” kijelentéssel nem sokra fogunk menni, és legközelebb megint rumli vár minket otthon.

Ehelyett először fogalmazzuk meg, mi az, ami bánt minket. „Amikor hazaértem, azt láttam, hogy a ruháid szanaszét hevernek a nappaliban.”

Következik az érzelem kifejezése: „Emiatt nagyon rosszkedvű lettem, mert reggel rendet csináltam mindenütt.”

Majd fejezzük ki azt, miért érintett minket rosszul a dolog: „Rosszul esik, hogy egyedül kell viselnem a háztartás vezetésével járó terheket.”

Majd tegyünk javaslatot a megoldásra, és hagyjunk lehetőséget a másik félnek arra, hogy visszautasíthassa az ajánlatunkat. Ha az ajánlat visszautasítható, sokkal nagyobb az esélyünk arra, hogy partnerünk nem él a visszautasítás lehetőségével.

Tehát: „Lehetséges-e, hogy ha ráérsz, elpakold a ruháidat, ezzel is megkönnyítve nekem a háztartás vezetését?"

A fenti kérdésre szinte biztosra vehetjük az igenlő választ.


A visszautasítható megoldás kifejezése bátorságot igényel részünkről, mert előfordulhat, hogy számunkra negatív válasz jön létre. Ebben az esetben viszont belsőleg megerősödve tudunk reagálni a problémákra.

Kommunikációnk során mindig fejezzük ki érzéseinket, hiszen a másik nem biztos, hogy tudja azt, hogy viselkedésével fájdalmat okozott nekünk.

Az erőszakmentes kommunikáció tehát röviden 4 lépésből áll:
  1. az esemény meghatározása, mi az, ami megbántott bennünket.
  2. az ezzel kapcsolatos érzelmeink kifejezése
  3. miért érezzük rosszul magunkat
  4. javaslat a megoldásra

Kommunikációnk e 4 lépés révén egyértelmű, erőszakmentes és könnyed lesz.

Lukács Tünde
kineziológus

Képek:
Michal Marcol / FreeDigitalPhotos.net
David Castillo Dominici / FreeDigitalPhotos.net