Csak azért sem öreg a rock and rollhoz - Ian Anderson 65 éves

Alig huszonévesen is el lehetett volna adni öregembernek, hatalmas bozontjával, markáns vonásaival.Sokkal vénebbnek manapság sem tűnik,legfeljebb szemérmesen kendőt vagy sapkát hord a fején, hogy hajhiányát elrejtse.

De a féllábon való fuvolázást még ma is tudja (egyesek szerint ez nem más, mint egy jól ismert jóga-pozíció, a „fa-ászana), miközben hangszerén egyre jobban játszik. Ian Anderson, a Jethro Tull alapítója, abszolút frontembere augusztus 10-án tölti be 65. életévét.


Anderson neve annyira összeforrt bandájával, hogy már konferálták be őket - nemcsak nálunk - Jethro Tull és együtteseként. Aztán azt is hitték róla, hogy azért választotta a XVIII. század eleji angol mezőgazdasági szakíró és feltaláló nevét, mert vonzza a vidéki élet, holott csupán megtetszett neki egy név, amit menedzserük könyvtárában látott. Azt sem sokan hiszik el róla, hogy az edinburgh-i szállodaigazgató fia, aki eredetileg festőnek készült, soha nem járt zeneiskolába, autodidakta módon sajátította el a fuvolázást, a gitározást, és később ugyancsak önmagát tanította meg szaxofonon, mandolinon, mindenféle tilinkókon, és billentyűkön játszani.


Ezek után természetes, hogy zenekarának több mint 40 éve ő írja dalait és nagyobb kompozícióit, ő is énekli azokat jellegzetes, "bogárzümmögés"-szerű hangjával, az pedig, hogy szövegeivel 1970-től egészen magas szintű, az angol nyelv hihetetlen finomságait alkalmazó rock-költészetet alakított ki, már a zsenialitás gyanújának árnyékát veti rá. Ezekben kesernyés iróniával szól képmutató egyházi és világi hatalmakról, nagyvárosi elidegenedésről, az esztelen környezetszennyezésről, de mindig is tagadta, hogy bármely párt, mozgalom, vagy irányzat elkötelezettje lenne. Költői munkásságáért 2006-ban irodalmi díszdoktori címet kapott a Heriott-Watt egyetemen.


Persze Ian Andersonnak is megvoltak a maga gyökerei, amelyekre a Tull zenéjét építette, mindenekelőtt a rock, a blues, és brit szigetek népdalvilága. Ehhez jött még egy évtizedes barátság egy kiváló zenetudorral, David Palmerrel, aki, amellett, hogy a Monty Python-csoport házi zeneszerzője volt, a középkori és reneszánsz zene imádatát oltotta bele Andersonba. Mindehhez már csak ki kellett találni egy eredeti hangvételű muzsikát, amely a fuvola, a váratlan ritmusváltozások mellett az akusztikus és elektromos gitár kettős játékán alapult. Az Aqualung (1971), a Thick As A Brick (1972), az A Passion Play (1973) - ez utóbbi kettő két egyaránt egész lemezt betöltő összefüggő darab -, a Songs From The Wood (1976), a Crest of  a Knave (1987), rajta a magyaroknak oly kedves, gyönyörű Budapesttel, vagy a Roots To Branches (1995) megannyi végtelen gazdagságú Jethro Tull-klasszikus, miközben a zenekarban Ian mellett az 1969-ben belépett Martin Lancelot Barré gitáros képviseli csupán az állandóságot.


Az elmúlt két évtizedben több szólókísérlete is akadt, amelyek ugyan nem teljesen idegenek a Jethro-hangtól, de azért jól mutatják a muzsikus útkereséseit. A legérdekesebb az 1995-ös Divinities volt, amely Anderson világzenei törekvéseit összegezte, a 2004-es Rupie’s Dance-en viszont a kortárs kamarazenéhez közelített. Legutóbbi munkájában Jethro Tull-dalokat és komolyzenei témákat dolgozott fel nagyzenekarral, ezzel 2006-ban Budapesten is fellépett. (A Tull eddig nyolc alkalommal ragadtatta tapsra a budapesti közönséget, de Pakson is felléptek már).


Anderson kezdettől fogva örökmozgó színpadi ember volt, aki testének rendkívüli hajlékonyságát is a látványnak vetette alá. Ugyanakkor mindig is szerette az őrült jelmezeket, szerepjátékokat. A leghíresebb talán a rongyos vén csavargó, Aqualung figurája, de "álcázta magát" udvari trubadúrnak, sőt az 1980-as évek elején atomtámaszpont alkalmazottjának is. A korai időszakban egy kockás nadrág volt a védjegye, manapság fejfedői mellett (egykori hatalmas loboncából nem sok maradt) egy hímzett mellény.

Még 1976-ban készült egy Jethro Tull-album, Too Old To Rock and
Roll: Too Young To Die címmel. Azóta fantáziaszegénységben szenvedő újságírók szekálják Andersont, hogy nem érzi-e öregnek magát a rock and rollhoz. Ő azonban válasz helyett ír, játszik, koncertezik fáradhatatlanul, és ebben még két hangszálműtét sem akadályozhatja meg. Legfeljebb manapság többet fújja pikuláit, de azzal sem jár rosszul a közönség.

Ian Anderson "tisztes polgári" életet él, igaz, ifjúkorában sem züllött különösebben, soha nem kábítószerezett. Harminchat éve második feleségével, Shona Learoyddal, a Tull egykori sajtófőnökével él, fiuk, James, szintén zenész, lányuk, Gael a filmiparban dolgozik. Már az 1970-es évek második felében vidékre költöztek, és lovakat tenyésztettek, de már két évtizede lazacban utaznak. A
muzsikus néhány éve kampányt indított a macskák megmentéséért, közben régi fényképezőgépeket gyűjt, főleg Leicákat, és, hogy "ne unatkozzon", néhány éve indiai szakácskönyvet publikált az interneten. Legutóbb pedig azzal írta be magát a zene és az űrhajózás történetébe, hogy oroszországi fellépése idején duettet játszott az űrben keringő Catherine Coleman amerikai űrhajóssal 2011. április 12-én Jurij Gagarin űrrepülésének 50. évfordulóján. A két muzsikus a Bourée-t adta elő közösen több tízezer kilométer távolságból. Tavaly karácsonykor több angliai katedrálisban adott koncertet.


És 2012-ben  folytatódott a Thick As A Brick-projekt. Ian Anderson Derek Shulmannel, a 70-es évek kevésbé ismert, ám kiváló progresszív bandájának, a Gentle Giant-nek egykori frontemberével, elkészítette a TAAB2-t, alcímén What Ever Happened To Gerald Bostock?-kal, amelyben azzal a gondolattal játszik el, hogy mit szólna az egykori csodagyerek, akinek, mint kiderült, szülei csaltak annak idején életkorával, ugyanis valójában 1962. áprilisában született – tehát éppen az idén lesz 50 éves – és milyen pályát futott volna be?

„Lehetne prédikátor, katona, bolti eladó, vagy pénzmágnás, de csavargó is” (mondjuk egy új Aqualung, hogy stílszerűek maradjunk…) – mondta Anderson. Arra a felvetésre, hogy nem kockázatos vállalkozás-e 2012-ben egy progresszív rock-albumot kiadni, Anderson azt felelte, hogy az olyan bandák sikere, mint a Dream Theater, a Porcupine Tree vagy a Spock’s Beard azt mutatják, hogy igenis van igény erre a fajta muzsikára. „Akinek pedig nem ez kell, az nézze az X Faktort és az Eurovíziós dalfesztivált” – jegyezte meg Ian a maga szokott kis gonoszságával.

Az új lemez április 2-án jelent meg, CD, illetve DVD-formátumban, ez utóbbihoz mellékelték a St.Cleve Chronicle „legújabb számát” (az eredetibe csomagolták az 1972-es lemezt, az első kiadásokat még rendesen lapozni lehetett…), és a szöveget pedig az angol mellett olasz, spanyol, német, cseh, orosz és lengyel nyelven közölték. Igazán közölhették volna magyarul is, tekintettel arra, hogy nálunk előbb jelent meg Jethro-monográfia, mint Angliában, és annak idején még egy szép dallal, a Budapesttel is megajándékoztak minket. Lehet, hogy nem találtak fordítót – vagy nem jó helyen keresték…

Anderson pedig áprilisban turnéra indult, hogy 40 év óta először teljes egészében előadja a Thick As A Bricket. Májustól novemberig Európa több városában láthatjuk őt. Augusztus 26-án a budapesti Kongresszusi Központban lép fel. Közben a Jethro Tull is felkerült a Facebookra, mi több, nyitottak egy külön oldalt Gerald Bostocknak is…

Akik pedig esetleg munka közben számítógépüknek kellemes Jethro-környezetet akarnak teremteni, ajánlhatjuk a zenekar saját web-rádióját, amelyből 24 órán keresztül szólnak a Tull-darabok, utazva múltban és jelenben…