Guatavita-tó

Kolumbia a csodák és az ellentmondások országa. Az akár naponta előforduló csodákat itthonról talán legjobban a Nobel díjas Gabriel García Márquez "mágikus-realista" könyveiből ismerhetjük meg, de segítséget nyújthat ebben Laura Restrepo nemrég megjelent, Bogotában játszódó regénye a Mennyből az angyal is. Persze az igazi csoda az, ha az embernek van akkora szerencséje, hogy kijusson ebbe a különös országba, és saját szemével győződhessen meg az olvasottakról, hallottakról.

Kolumbia a csodák és az ellentmondások országa. Az akár naponta előforduló csodákat itthonról talán legjobban a Nobel díjas Gabriel García Márquez "mágikus-realista" könyveiből ismerhetjük meg, de segítséget nyújthat ebben Laura Restrepo nemrég megjelent, Bogotában játszódó regénye a Mennyből az angyal is. Persze az igazi csoda az, ha az embernek van akkora szerencséje, hogy kijusson ebbe a különös országba, és saját szemével győződhessen meg az olvasottakról, hallottakról.

Csodák és ellentmondások világa
A csodák mellett az ellentmondásokat említettem. Ki ne hallotta volna a gerillákról és drogbárókról tudósító negatív híreket, és sokan olvashattak a gyilkosságokról, emberrablásokról, a nagyvárosokban elharapózó bűnözésről. Az ott élők nagy bánatára országukról szinte csak ilyen vonatkozásban hallani. Mindez persze igaz, sőt sokszor még a híradások sem képesek mindarról a szörnyűségről beszámolni, ami előfordul ebben a 36 milliós lakosú dél-amerikai országban. Kintlétem alatt hamar rájöttem, hogy ha nem akarok hamar mély depresszióba zuhanni, akkor nem érdemes az esti híradót néznem, amelyben folyton lerombolt falvakat, síró anyákat mutattak.

Van viszont Kolumbiának egy másik arca is, amelyről sokkal kevesebbet hallani, de amit bárki megtapasztalhat, aki személyesen kerül az ottaniakkal kapcsolatba: a nehézségek ellenére (vagy épp’ ezért) jelenlévő derű, a sokszor már-már zavarbaejtő kedvesség, barátságosság, a segítőkészség és az európaiak számára szokatlan kommunikációs igény és könnyed kapcsolatteremtés. Ez szintén mind jellemző a kolumbiaiakra, Kolumbiára.


Viharos Kolumbia
Az ellentmondásosság azonban nem csupán Kolumbia lakosaira és viharos történelmére jellemző, hanem az ország természetrajzára, látnivalóira is. Kolumbia Dél-Amerika negyedik legnagyobb állama, területe hozzávetőlegesen akkora, mint Spanyolország, Franciaország és Portugália együtt. Az országot keresztülszeli az Egyenlítő vonala, és - Dél-Amerikában egyedüliként - mind az Atlanti-, mind a Csendes-óceán mossa partjait. De nem ez az egyetlen "leg", amivel Kolumbia büszkélkedhet. Itt (is) folyik a világ legbővizűbb folyója, az Amazonas. Itt található a rejtélyes elveszett várost (Ciudad perdida) évszázadokon át rejtegető Sierra Nevada de Santa Marta hegység. Legmagasabb csúcsai - mert kettő is van - 5775 méterrel magasodnak a közeli Karib-tenger szintje fölé, ami által ez a hegység a világ legmagasabb partvidéki hegyvonulata. További világelsőség jellemző Kolumbiára abban a tekintetben, hogy itt a legmagasabb az egy területegységre eső állatfajok száma, amit jól jellemez, hogy az országban például több madárfaj él, mint Észak-Amerikában és Európában együttvéve. Az ország sokszínűségét bizonyítja még, hogy az Andok havas csúcsaitól kezdve, a trópusi esőerdőkön és karib-tengeri szigeteken keresztül, a sivatagokig bezárólag szinte mindenféle tájegység megtalálható itt.

Bogotá és az Eldorádó legenda
Érdekes megfigyelés - és ez már közelebb visz bennünket ennek az írásnak a fő témájához -, hogy ellentétben a többi dél-amerikai országgal Kolumbia legnagyobb városai (a sokmilliós Bogotá, a hírhedt Medellín és Calí) mind az ország belsejében találhatók. A tizenhatodik századtól kezdve folyamatosan a kontinensre érkező spanyol (és portugál) hódítók mindenhol másutt a tengerparti vidékeket kolonizálták, és ezért ott alakultak ki a legnagyobb városok. Kolumbiában volt azonban egy nagy különbség, ami miatt a konkvisztádorok vállalták, hogy dzsungeleken és hegyeken vergődnek keresztül, barátságtalan indiánokkal, vadállatokkal és trópusi betegségekkel veszik fel a küzdelmet: ez pedig nem más, mint eldorádó legendája. El Dorado, a mesés aranyváros, ahol a kincsek halomban állnak, évszázadokon át foglalkoztatta az ide érkezőket, és biztosította az utánpótlást a megalapított városok számára. Az El Dorado jelentése "a bearanyozott ember". Egy fogságba került indián (valószínűleg a kínvallatást alkalmazó kincséhes spanyolok kedvét keresve) egy tóról számolt be, ahol áldozati szertartás keretében egy tutaj fedélzetén szolgái tetőtől-talpig arannyal kenik be a törzsfőnököt. Ezután arany- és egyéb drágakőből készült tárgyakat szórnak a tó közepébe, míg végül a törzsfőnök is beugrik a vízbe, hogy lemossa magáról az aranyport.

A rituális legenda bölcsője: A tó
A Guatavita-tó - vagy ahogy a helyiek hívják, a Laguna de Guatavita - a muiszka indiánok szent tava és rituális központja az eldorádó legenda bölcsője. A fővárostól, Bogotától mintegy órányi autózásnyira található az apró tengerszem, ami majd 3.000 méter magasan fekszik az Andokban, egy kráterszerű hatalmas mélyedésben, melyet zöld növénytakaró vesz körbe. A kráter minden valószínűség szerint egy hatalmas meteor becsapódása nyomán keletkezett úgy kétezer évvel ezelőtt. Az elmúlt századokban több próbálkozás is történt a tó lecsapolására, a hegyfal átvágására, amelyek során valóban találtak áldozati aranytárgyakat, de ezek értékét mindig meghaladták a munkálatok költségei, így aztán a kincskereső kalandorok kivétel nélkül elszegényedve haltak meg. Végül aztán a huszadik század elején a kolumbiai kormány természetvédelmi területté nyilvánította a Guatavitát, és azóta már csak a hozzám hasonló kincsvadászok látogatják, akiket a táj szépsége kápráztat el.

Kolumbiai barátaim kalauzoltak bennünket a tóhoz, bár érdekes módon számukra sem annyira ismert ez az eldugott hely, hogy minden gond nélkül odataláltunk volna. A 2.500 méter magasan húzódó Sabana-fennsíkon autóztunk végig a kissé kaotikus Bogotától észak-keleti irányban. A fennsíkot hegyek szegélyezik, amelyek irányába kis utak ágaznak le a főútról. A térkép alapján mi is rátértünk egy ilyenre, és jópár perces kacskaringózás és emelkedés után, eljutottunk egy kis parkolóhoz. Az innen tovább egyre meredekebben vezető utat már sorompó zárta, így hát egy jó kis séta várt ránk, hogy lemozogjuk az út menti bárban korábban elfogyasztott finom ebédet (a kolumbiai ételekről is hosszan lehetne írni).

Az egyenlítő környéki magas hegyeknek van egy visszaadhatatlan hangulata. Talán a nagyon éles, már-már baljós színek és a hatalmas felhők és óriási fák miatt érezzük azt, hogy milyen hatalmas a természet, és hogy milyen kicsik is vagyunk mi. Ezek persze közhelyek, de egyáltalán nem éreztem annak őket, amikor elindultunk a kaptatón fölfelé a hegy gerincére. A különös hangulathoz az is hozzájárult, hogy négyünkön kívül nem volt a környéken más, csupán egy fiatal fiú poroszkált lóháton számomra ismeretlen céllal fel-alá a parkolóba bevezető út mentén.

A tó mítosza
Miközben felfelé haladtunk (vagy inkább vánszorogtunk) egyre jobban kapkodva a levegőt elmeséltem, hogy azt hallottam, a Guatavita most is szent hely, de most már újabb keletű mítoszok kapcsolódnak hozzá. Sokan hiszik, hogy a tó valamiféle föld alatti titkos kapcsolatban áll a több száz kilóméternyire lévő Csendes-óceánnal, és hogy idegen lények használják a tavat az űrbe történő induláshoz vagy az érkezéshez. Persze a barátaim ebben nem hittek, de ismerték a történetet, és elmondták, hogy sokan járnak ide ki éjjelente, hogy a hegygerincen ülve lessék az eget. Azonban ennek nem csak az ufóvárás az oka, hanem az is, hogy a természet jelenségek - holdfogyatkozás, csillaghullás - itt sokkal tisztábban láthatók, mint a szmogos városban, és jobban is élvezhetők ebben a romantikus környezetben.

Körülbelül tíz percig tartott a séta a fákkal övezett hegyi úton, amikor egyszerre elfogytak a fák, és látszott, hogy véget ér az emelkedő. Aztán még pár lépés és hirtelen elénk tárult a látvány, aminek hatására percekig csöndben ámultunk. A nap hatásvadász módon pont akkor bukkant ki egy nagyobb felhő mögül, és adott egy hihetetlen zöld színt a tónak, ami úgy tündökölt a fényben, mint valami ékszer. Egy kis ösvényen álltunk, ami a kráter gerincén - néhol veszélyesen közel a meredélyhez - vezet végig, és amin körülbelül egy óra alatt meg lehet kerülni a tavat. Miután magunkhoz tértünk valamelyest az ámulatból, heves fényképcsattogtatásba kezdtünk remélve, hogy később a képek némileg azért vissza tudják majd adni azt a furcsa, misztikus színvilágot és hangulatot, amit szerettünk volna mindörökre megőrizni magunknak.

Szent hely volt a múltban, semmi kétség. Hiszen a Guatavita tökéletes harmóniát és egyben valami földöntúliságot sugároz, amit minden korban észre kellett, hogy vegyenek az emberek, és ami felfoghatatlan volta miatt rituálék helyszíne és legendák alapja lett. De szent hely ma is, mert békességet áraszt és egy percnyi megnyugvást nyújt egy olyan országban, amelyben az ott élőknek erre nagyon nagy szüksége van.

Soós Gergely