Dühös csatározás

Az előző cikkben arról írtam, a megcsalás után hogyan csúszhatunk bele érzéseink, problémáink elhallgatásába. Most egy másik, problémamegoldásra alkalmatlan kommunikációs technikát vizsgálunk meg, mégpedig a dühös csatározást. Ha hallgatunk, akkor magunkba fojtjuk az elégedetlenséget - ha dühös csatározásba kezdünk, akkor azzal csak párunkat bántjuk meg, de nem jutunk előrébb.

Mindkét viselkedés (hallgatás ill. csatározás) mögött néhány nem helytálló feltételezés szokott meghúzódni.

1. „Ki kell adnom magamból az érzéseimet – egészségtelen dolog magamban tartani.”

Néhány pszichológus úgy véli, az érzelmek zabolázatlan kifejezése katartikus lehet, mások ugyanakkor úgy gondolják, hogy az eltúlzott, féktelen düh csak további haragot generál mindkét félben. A haragot jó kiadni, de lehetőleg ne úgy, hogy az még több keserűséget szüljön – hogy hogyan lehet ezt megtenni, erről később fogunk szót ejteni.

2. „Ha nem dühöngök, meg se hall, és fogalma sem lesz, mennyire fáj.”

Ilyenkor az adott fél azt feltételezi, hogy ha nincs jelenet, nincs drámai hang, akkor meg se hallják. Pedig téved, a dühöngés ugyan felhívja a figyelmet, de egyben távolabb is löki tőlünk a partnert, és így még magányosabbnak, támasz nélkül érzi a dühöngő fél magát.

3. „Én már csak ilyen vagyok.”

Ragaszkodhat valaki ahhoz, hogy ő már csak ilyen „hirtelen haragú”, viszont az efféle címkék csak igazolni akarják az amúgy nem túl szerencsés és nem túl jól működő viselkedés formákat. Ha valóban azt akarjuk, hogy az üzenetet megkapja a másik, ne rejtőzzünk olyan feltételezések mögé, hogy mi soha nem tudunk változni.

4. „Csak akkor tudom abbahagyni, ha kidühöngtem magam.”

Sokan belesodródnak a konfliktusba, aztán nem tudnak kilépni, mert azt hiszik, előbb azt kell érezzék, hogy „már kidühöngték magukat”. Ezzel az a probléma, hogy a partner valószínűleg megtépázottnak érzi majd magát és védekezni fog, így nem hajlandó elgondolkodni az érveinken, és megbeszélni azokat.



 
Hogyan befolyásolja a múltunk a jelen beszélgetést

Hogy miért dühöngünk, vagy miért hallgatunk, ahhoz először meg kell vizsgálnunk, gyerekkorunkban a családunkban milyen példát láttunk, családtagjaink hogyan viselkedtek.

Például:
● A szülők folyton ordítoztak egymással, és gyerekkorunkban megtanultunk félni a konfrontációtól.
● Volt néhány erősebb testvérünk, akik megtanították, hogy az egyetlen lehetőség arra, hogy valaki meghallja a panaszainkat, ha ordítunk.
● Egy visszahúzódó anyától jól megtanultuk, hogyan fojtsuk vissza igényeinket.
● Egy túlzottan robbanékony, félelmetes apától megtanultuk, hogyan kell visszahúzódni.
● Egy túlzottan kritikus anyától megtanultuk, hogy az egyetlen módja, hogy elnyerjük mások tetszését, ha azt mondjuk, amit hallani akarnak, és nem hallgatunk saját belső hangunkra.
● Egy soha jelen nem lévő apától megtanultuk, hogy csak úgy kaphatunk figyelmet, ha nyávogunk, kiabálunk vagy sírunk.


A jelen kommunikációnkban is hajlamosak vagyunk a gyerekkori jeleneteket újrajátszani, és megerősíteni ezeket a korai leckéket.

Talán kockázatosnak tűnik megtörni ezeket a régi mintákat, de mégis érdemes beleugrani a mélyvízbe, és felszabadítani magunkat arra, hogy bensőségesebben tudjunk beszélgetni.

Hogyan köszönjünk el a szeretőtől

Sok hűtlen fél egyszerűen nem keresi többet a szeretőjét, és nem köszön el tőle soha. Ennek sok oka van – bűntudat, félelem attól, hogy ismét kísértésbe esik, vagy félelem a konfrontációtól. Így azonban a partner nem érzi magát biztonságban, és nehéz lesz helyreállítani a bizalmat. Ha a szerető ír vagy telefonál, újra kitör majd a háború a felek között. Háromféleképpen kell megerősíteni a párunkat abban, hogy komolyan gondoltuk az elköteleződést felé, komolyan gondoltuk a kapcsolat helyreállítását.

Először: határozottan el kell köszönni a szeretőtől. Ne próbáljunk finom, kétértelmű szavakat használni, világossá kell tenni, hogy azt szeretnénk, ha továbblépne egy másik, számára gyümölcsözőbb kapcsolatba.

Másodszor: meg kell ígérni a párunknak, hogy többé nem lépünk kapcsolatba a szeretővel, illetve ha ez nem lehetséges, csak röviden és személytelenül beszélünk vele.

Harmadszor: ha a párunk azt szeretné, hogy mindig tudjon róla, ha összefutunk a szeretővel, ebbe bele kell egyezni, máskülönben, ha tényleg véletlenül összefutunk vele, és kiderül, a bizalom ismét csorbul.


 

Hogyan beszéljünk a félrelépésről

Ha szóba kerül a hűtlenség, a megcsalt félnek el kell döntenie, mennyit akar tudni, a hűtlen félnek pedig azt kell eldöntenie, hogyan mondja ezt el. Nehéz kérdések ezek.

A megcsalt fél

Néha elviselhetetlen a gondolat, hogy a szerető olyan titkokat oszt meg a partnerével, amiről ő nem tud, ezért sokan ragaszkodnak ahhoz, hogy minden apró részletről beszámoljon a másik.
Ez viszont inkább kínzó hatású, nehéz szabadulni a túl élénk képektől.
Végig kell gondolni, hogy vajon a kérdésekre adott válaszok valóban segítenék-e a saját és a kapcsolat gyógyulását? Vagy inkább felkavaróak? Van-e értelme tudni az adott információt?
A fókusz legyen mindig a partnerrel felépítendő KAPCSOLATON, ne a szeretőn. Nem érdemes a szeretőre vonatkozó kérdéseket feltenni, pl. „Jobb volt vele a szeretkezés, mint velem?” vagy „Még mindig gondolsz rá?”
Helyette inkább ilyen kérdéseket tegyünk fel: „Mire van szükséged ahhoz, hogy úgy érezd, jobban szeretnek, jobban gondoskodnak rólad?” vagy „Mi hiányzik a mi kapcsolatunkból neked?” vagy „Hogy szereted, ha megérintlek?” – ilyenkor a fókusz áttevődik a szeretőről a jelen kapcsolatra.

A hűtlen fél

Ha kérdésekről van szó, észben kell tartani, hogy az elárult, megcsalt személynek van joga eldönteni, mit akar tudni, és nem a hűtlennek. Amit a párja tudni akar, azt meg kell válaszolni, ha rejtegetni, enyhíteni próbál valamit, akkor a párja úgy fogja érezni, hogy próbál kibújni, vagy irányítani, esetleg újra becsapni őt.
Persze figyelni kell arra is, hogy ne legyünk kegyetlenek. Érzékenységgel kell megválogatni a szóhasználatot, igyekezni pozitív irányba terelni a dolgokat.

Ha például a feleség azt kérdezi: „Vagyok-e én is olyan jó szerető, mint ő?”

Akkor nem érdemes azt válaszolni, hogy „Nem”, sokkal inkább előre vivő, ha azt feleljük: „A szex jobb volt közte és köztem, mint amilyen az utóbbi években közöttünk volt, de ez azért is lehetett, mert benne volt a tilosban járás izgalma, és az, hogy néha úgy éreztem, Te már nem igazán akarsz velem lenni.”

Gelsei Bernadett
döntésmentor

0036709539280
dontesmentor.com
balanszprogram.hu
fuggosegkezeles.com