Szeretlek

Szeretlek!- mondogatják nyakra - főre manapság. Nekem sajnos egyre gyakrabban az az érzésem, hogy csak hangokat hallok valódi tartalom nélkül. A szeretlek kezd lassan amolyan töltelék kifejezéssé válni. Sokak számára a szeretlek szó csak egy újabb Facebook poszt amihez egy érzelmes fotó és idézet is társul, de talán semmi több. Vagy ami rosszabb, hogy számítónak tartanak. Azt mondom, SZERETLEK és az a válasz: Na mi van? Mit szeretnél? A párom mesélte, hogy amikor gyerekek voltak egyszer látogatóba mentek egy szívkórházba.

A műtétre várók között volt egy Down-szindrómás 7-8 éves forma kislány is. Amikor meglátta a közeledő gyerekeket (a páromat és a testvérét) olyan lelkesedéssel és szeretettel köszöntötte őket, mintha Ö is a testvérük lettek volna. Őszinte, érdek nélküli szeretet volt, csak arról szólt, hogy "de jó, hogy itt vagytok, de jó, hogy találkoztunk".

Nem várt viszonzást, nem volt számító... csak a színtiszta szeretet. Persze hirtelen nem is tudtak mit kezdeni ezzel a túláradó szeretettel, sőt már-már tolakodónak is érezték. De a kislány csak mosolygott rájuk, simogatta őket és bújt hozzájuk. A következő látogatási napon kicsit félve léptek be az osztályra emiatt az élmény miatt, elmaradt a nagy üdvözlés. Csak a kórteremben mesélték, hogy nagy baj történt: műtét közben komplikációk adódtak és.... a kislány meghalt. Fura érzés volt-mesélte a párom- kicsit szégyellték magunkat miközben persze megrázó is volt. Kaptak valamit, amit sosem lesz lehetőségük megköszönni, viszonozni. Ennek már több mint 35 éve, de még mindig eleven az élmény bennük. És tegnap Én is megtapasztaltam és megértettem miről szólt valójában a történet.

"MERT JÓL, CSAK A SZÍVÉVEL LÁT AZ EMBER..."


Néhány hete kaptam egy felkérést, hogy Somogyvárra kellene mennem egy kisegítő iskolába, ahol értelmi-fogyatékosokkal is foglalkoznak. Elvállaltam a felkérést. Aznap korán indultunk, hisz korán kellett kezdeni, emiatt kicsit morózusabb is voltam és a 1,5 órányi autópálya sem tett jót a kedvemnek. Az iskola egy nagyon szép helyen van, az egykori Szécheny-kastélyban. Megérkezésünk után egyből és egykedvűen kezdtünk bepakolni, ám ekkor...

Beléptünk a kastélyba és két fiatalember - lehettek úgy 15 évesek - odajött hozzánk, és kezet fogtak velünk! CSAK ÚGY, MERT OTT VOLTUNK! Jó napot kívánok, mondták mosolyogva- majd mentek tovább a dolgukra.

Mi van? Ez egy átlagos helyen ez nem szokás, ott a nagyok max. nevetgélve "fikázzák" a bohócot és eszükbe sem jutna KÖSZÖNNI. Ám itt köszön mindenki, bár a modoruk kissé nyers, de barátságosak.

"Jó napot, magának mi a neve" - lépett oda egy másik fiú a páromhoz.
Tomi vagyok - mondta a párom, mire azonnal jött a válasz: Én meg Feri vagyok!- és ment is tovább a fiúcska a dolgára, hisz volt neki, csak meglátott valakit akit nem ismert és be akart mutatkozni!

Tovább pakoltunk, mert közeledett a kezdés.
Amikor bejöttek a gyerekek a "koncert-terembe", először - és azt gondolom, hogy ez az általános reakció - egy csomó, "szerencsétlen" gyereket láttam csak akikkel elbánt az élet. Furán mosolyogtak, furán néztek rám, furán mozogtak és nagyon hangosak voltak. Nem láttam még azt, hogy nekik IGAZI LELKÜK van!

Elkezdődött a koncert és innentől kezdve kezdett a dolog egyre csodálatosabbá válni. Ezek a gyerekek ÖSZINTÉN örültek annak, hogy ott vagyok. Amikor mondtam valamit válaszoltak, amikor kértem valamit megtették. KOOPERÁLTAK - szakszóval és nem finnyáskodtak, nem húzták az orrukat, nem "fikáztak" hogy Én nem is vagyok igazi bohóc -- mint ahogy azt tapasztalom egyre gyakrabban a puccosabb ovikban.

Ezek a gyerekek tudták, mert nem csak a szemükkel nézik a világot, hogy valóban és 24 órában bohóc vagyok.

- Galagonya, honnan jött? - kérdezték
- Mondom, hogy Budapestről
- Szegény Galagonya, sajnállak, hogy olyan messziről kellett idejönnöd - szólt a válasz.

Hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak, annyira meglepett. Szerinted egy nem fogyatékos gyereknek eszébe jut egy ilyen válasz?
Bármit kaptak örültek neki és büszkék voltak rá. Pontosan emlékeztek a nevemre, Galagonyának hívtak és csak úgy "lebohócoztak" mint szokás az ovikban. "Szia bohóc" helyett "szia Galagonya" voltam.

Nagyszerű érzésekkel jöttem el, teljesen feltöltődtem SZERETETTEL.
És ez nagyon jó, mert megtapasztaltam, hogy létezik még az önzetlen és őszinte nagybetűs SZERETET.
És ez bizony jó érzés!

Üdv.: Galagonya bohóc
www.galagonyabohoc.hu