Hogyan érjem el, hogy figyeljen, hallgasson rám a párom?

Az egyéni és párkonzultáció során, gyakran hozza be valamelyik fél azt a konfliktus helyzetet, amelyben úgy érzi, hogy a másik nem hallgatja meg őt, nem figyel valójában rá. Ettől nagyon elmagányosodik a kapcsolatban, megnem értettség jellemzi, a “nem vagyok számodra elég fontos", “nem szeretsz elégé" érzések kezdenek elhatalmasodni rajta, ami aztán konfliktusok, sérelmek lavináját indítja el.

Mi akadályozhatja, hogy VALÓBAN meghallgassuk és meg is halljuk a másikat?

Nézzünk meg három akadályt:

1. „Ha odafigyelek a panaszaidra, akkor azzal már el is fogadtam: „Igazad van.”
A meghallgatás még nem jelenti, hogy egyetértünk – csak annyit mutat, hogy eléggé fontosnak tartjuk a másikat ahhoz, hogy megpróbáljuk megérteni, mit akar mondani. Ha közben folyton értékeljük a párunk válaszait, akkor igazából nem figyelünk. A megértés az első lépés.

2. „Ha odafigyelek a panaszaidra, azzal mindjárt jogot adtam neked arra, hogy kidühöngd magadat.”
Van, aki attól fél, hogy így csak még harcosabb lesz a másik – a konfliktuskerülő típusok nem szeretnek lehetőséget adni arra, hogy fellobbanjanak a harag lángjai.
Pedig a meghallgatás épp, hogy nyugtató hatású, nem erősíti a konfliktushelyzetet, hanem enyhíti azt.
Ha a másik érzi, hogy elismerik, megértik, akkor ellazul, jobban bízik, és szeretőbb magatartást tanúsít.

3. „Ha odafigyelek, és meghallgatom a panaszaidat, azzal már ki is jelentem: „Megbocsájtok.””
A meghallgatás nem megbocsájtás, ne keverjük össze. A meghallgatás csak annyit jelent: megnyitjuk magunkat a párunk álláspontja előtt is – nem kell azt mindjárt elfogadni. A meghallgatás út lehet a megbocsájtáshoz – de ez még csak a kezdet.


A múlt is befolyásolja, mennyire tudunk meghallgatni másokat

A gyerekkorunkban szüleink, családunk közvetve vagy közvetlenül megtanítottak minket bizonyos működési módokra – van, ahol bátorították a kommunikációt, van ahol épp az ellenkezője történt, például ilyeneket mondtak a szülők:

„Vigyázz, mert kihúzod a gyufát.”
„Most jól kiborítottál.”
„Idióta vagy.”
„Te sosem tudsz jó döntéseket hozni.”
„Kész, befejeztük.”
„Undok vagy.”
„Azt se tudod, miről beszélsz.”
„Szégyellhetnéd magad.”
„A te hibád.”
„Mi az ördög bújt beléd?” stb.

Ilyenkor nagy eséllyel szinte programozva vagyunk arra, hogy a párunk mondandóját ugyanígy értelmezzük, és így eltorzul az üzenet, és nem tudunk objektív, építő módon hozzászólni.

Fontos tudnunk, nálunk milyen érzékeny „gombok”, szűrők, sebek működnek – mert ezek félrevihetik a párunk mondandóját.

Például, ha a párunk dühös, azt hajlamosak lehetünk úgy értelmezni, hogy „Nem szeretlek, elhagylak” – és így nem fogunk megfelelően reagálni.

Hátra kell lépnünk egy lépést, hogy a saját személyes témáink ne vakítsanak el, fel kell tennünk magunkban a kérdést, hogy „Vajon értelmezhetem-e másként is, amit a párom mond?”

Ilyenkor célszerű közölni a másikkal érzéseinket: „Amit mondasz, attól én ÍGY (megalázottnak, kicsinek, leuraltnak stb.) érzem magam, de tudom, hogy én hajlamos vagyok ezt gyakran érezni. Vajon jól hallom, amit mondasz?” - így a partner még egyszer elmagyarázhatja, és ezt másodszor már nyitottabban hallgathatjuk.