Moho Sapiens - Az vagyok, amit megeszem?

Egy étel megítélését sok esetben nem az íze dönti el, hanem annak hozzáférhetősége, vagyis az értéke. Rómában például számos alkalommal fogyasztottak pávát, melynek húsa szinte ehetetlen, kellőképpen fémjelezte ugyanakkor a ház urának gazdagságát az a vacsora, ahol a borsos ára ellenére felszolgálásra került. A "borsos ár" kifejezés sem véletlen.

A bors ugyanis sokáig szinte megfizethetetlenül drága volt. A római lakomákon épp ezért a fényűzés jeleképp az összes sültet túlfűszerezték, hogy az megfelelő módon szimbolizálja a vendéglátó előkelőségét.

Az étel szimbolikus ereje nem csak az ókorban jutott nagy szerephez. Később, a középkorban például a cukor, a burgonya, s általában a fehér színű ételek számítottak kívánatosnak olyannyira, hogy az urak azért, hogy minél több fehér színű ételhez juthassanak, timsóval, gipsszel mérgezték a fogyasztásra szánt ételeket.

A hús mindeközben mit sem veszített az értékéből. Fogyasztása évszázadokon keresztül jelentett egyet a hatalom birtoklásával. Nem véletlen, hogy a magyar „aranyér” szó nevében utal a kialakulásáért felelős rostban szegény táplálkozásra, mely elsősorban a gazdagokat sújtotta, lévén, hogy egyedül a tehetős ember engedhette meg magának a kizárólag húsra korlátozódó táplálkozást.


A státusz kifejezése persze nem csupán az étel minőségén, vagy az ültetés módjában volt tetten érhető. Nagyban függött a táplálék elfogyasztásának szabályaitól is. Míg a paraszt kedvére falhatott, addig a nemesség számára szigorú szabályok írták elő, mit és hogyan ildomos fogyasztani.

Az evőeszközök használatára külön formula vonatkozott, pláne, hogy a középkorban a kés mint olyan halálos fegyvernek számított, így az asztalnál való használatára külön korlátozások vonatkoztak.

A kés szájba helyezése mind a mai napig otromba, neveletlen viselkedésnek számít, melynek gyökerei a középkorig nyúlnak vissza.