Moho Sapiens - Az evés a túlélés záloga?

Igaz, hogy számos túlsúlyos ember esetén a hájréteg, az "úszógumi" egyfajta védekezési eszköz, mely elszigeteli, ugyanakkor meg is védi őket a külvilág támadásaitól. Egyfajta védőpajzsnak tekinthető, nem véletlen, hogy sok esetben az obesitas nem más, mint menekülési alternatíva a depresszió és a szorongás ellen. Az evés örömöt jelent. A túlsúly korábban társadalmi rangot jelzett. Mi magyarázza az olykor féktelen vágyunkat az evéssel kapcsolatban?

Tény, hogy az emberi történelem során nem volt mindig ilyen bőségben részünk.
Az emberek általában nélkülöztek, táplálékhoz akkor jutottak, ha egy vadászat sikerrel járt. Akkor viszont hirtelen rengeteg húst kellett elfogyasztaniuk, méghozzá együtt, hiszen a tartósítást a történelem hajnalán nem lehetett megoldani.

A nagy lakomák, mikor összegyűlik a társaság, épp ezért a mai napig elképzelhetetlenek valamilyen húsétel nélkül, nem beszélve az elfogyasztott ételmennyiségről.
Nem véletlen az sem, hogy míg egyedül enni elszomorító – talán épp ezért szoktuk önkéntelenül is bekapcsolni a tévét, vagy cikket olvasni – a társaság önmagában étvágyfokozó hatású.

A száj, az oralitás nem csupán védekezési lehetőséget rejt magában. Sokkal ősibb és egyben kézenfekvőbb funkciója támadásra, agresszióra szólít fel.
A tépés, rágás, a zsákmány megragadás: erre való az állatvilágban a száj, s a benne elhelyezkedő fogak.

A mi metszőfogaink két és fél millió év óta nem érik el a három centit sem, épp ezért „kényszerültünk” a történelem hajnalán eszközkészítésre, mellyel nem létező agyarainkat, karmainkat igyekeztünk pótolni.
Manapság az orális agresszió civilizáltabb formát öltött és inkább szitkozódással éljük ki ősi, harapási vágyainkat. A nyelvünk is őrzi ezen indulatokat a „nyald ki” vagy „kapd be”, „köpedelem”, köpök rá”, „beleköp a levesébe”, „foggal-körömmel védekezik” stb. kifejezésekkel.


Az evés napjainkig megőrzött valamit támadó jellegéből, elég például, ha arra gondolunk, hogy „elűzzük az éhséget”.

Maga az éhség erőteljesen diszkomfort érzés. Hatására olykor elveszítjük a mentális fékjeinket.
Az éhes ember agresszív és ingerlékeny, gondoljunk csak az állandóan fogyókúrázók megnyilvánulásaira, vagy az anorexiások dühkitöréseire.
Talán épp ebből fakad, hogy a testes emberek általában jókedvűek és derűt sugároznak.
A „komikum” szó például az ógörög „komosz” szóból ered, mely „lakomát” jelent. A legtöbb ember fejében pedig élénken él a kövér ember sajátos humorérzéke, valamint korpulens testalkata közötti sztereotípiáról.

Jean Pierre Jeunet és Marco Caro a következőképpen fogalmaznak: „Ember mivoltunk csak addig tart, míg tele a gyomrunk.

Ez nem csupán a szociális normák felrúgásának lehetőségét vetíti előre. Vészjósló módon magában hordozza a kannibalizmus jelenségét is.
Hiába gondoljuk, hogy a kannibalizmus valami a távoli múltba vesző embertelen jelenség. Bizonyos források szerint bárkiből válhat kannibál, ha éhezik, s a táplálékhoz jutás egyéb forrásai kimerültek.

Nem kellenek azonban háborús körülmények ahhoz, hogy ilyen szélsőséges helyzet kialakuljon. Manapság is előfordulhat hasonló eset, ahogyan azt bizonyos hajótörések vagy repülőgép-szerencsétlenséget túlélők beszámolói bizonyítják.

Az antropofágia mély archaikus félelmünket testesíti meg – hisz valaha mi is válhatunk prédájává más fajoknak. Nem véletlen, hogy a mozi világa ilyen nagy sikerrel dolgozza fel a felfalatással kapcsolatos történeteket. Gondoljunk csak Hannibál Lecterre.
Ha megvizsgáljuk a folklórt, ott is találunk példát erre. A „Jancsi és a Juliska”, „Hüvelyk Matyi” és „Babszem Jankó” történetei mesék formájában épp a felfalatásról, az antropofágiáról szólnak nem is burkolt módon.

Nem szükséges azonban feltétlenül elfogyasztanunk embertársunkat. Anélkül is elvehetjük az életét, nem kevéssé hátborzongató módon. Az aztékok az istenek kibékítésére rendszeres emberáldozatokat mutattak be, mikor a még élő emberek szívét kivágták, majd az áldozat tetemét a rítuson résztvevők ténylegesen elfogyasztották.

A bekebelezés a birtoklási vágyat is magába foglalja. Amikor valakit nagyon szeretünk, és közel akarjuk őt érezni magunkhoz, sokszor mondunk olyasmit, hogy „úgy szeretlek, majd megeszlek”, „megzabállak”, „felfallak”, „eszem a kis szívedet”, stb.
Vagy épp értetlenül fordulunk a barátunkhoz, és feltesszük neki a nagy kérdést: „Én nem értem, mit esznek rajta?”.


Ez a fajta kannibalisztikus bekebelezési vágy egyéb területeken is tetten érhető. Gondoljunk csak a „lacipecsenyére, borzaskatára, egri leánykára”, stb. Bár kétségtelen, hogy vannak olyan ételeink is, melyek az adott személy hallhatatlanságát hivatottak megteremteni, mint amilyen például a „Jókai bableves, Petőfi rostélyos, vagy a Rákóczi túros”.

Az evéshez ugyanis minden esetben kell egyfajta azonosulási képesség, motiváció. Ez akár nemzeti szinten is megfigyelhető, senki nem tudja ugyanis olyan élvezettel elfogyasztani a pizzát, mint az olaszok, vagy úgy enni a csigát, mint a franciák.

Az evés tehát része az életünknek, és része a történelmünknek is. Szervesen hozzátartozik a kultúránkhoz, hatással van a nyelvünkre, a kifejezéseinkre, a viselkedésünkre. Nem puszta szükségletkielégítést jelent, hanem kapcsot ember és ember között. Társaságot, örömöt, energiát.

Az étel minősége, az étkezés módja meghatározzák azt, hogy kik vagyunk, és azt is, hogy mivé válunk. Érdemes tehát felelősséggel tekinteni rá, és úgy alakítani az életmódunkat, hogy az összhangba kerüljön hosszú távú terveinkkel.