A párkapcsolatom rólam szól

Egyre többen választják az egyedül élést. Nők is, férfiak is. Keresik a párjukat, de mégsem találnak rá. A nők azt mondják, nincsen normális férfi, a férfiak azt mondják nincsen normális nő. Vajon hol megyünk el egymás mellett?

Nem a másik, én vagyok a kérdés.
Egy boldog párkapcsolat felé az első lépés az egymásra mutogatás felszámolása lenne. A párkapcsolat ugyanis nem arról szól, hogy mostantól boldogságtengerben fogunk úszni közösen. A párunkat azért adja nekünk a Sors, hogy tanuljunk, főleg önmagunkról. Ő a legnagyobb tükör számunkra. Sok évvel ezelőtt, még én is másképpen láttam a dolgokat, és hibáztattam, szenvedtem, vádoltam. Ma már tudom, hogy minden, amit akkor rossznak és bántásnak éltem meg, értem volt, engem tanított, és sokkal több lettem általa. Ami fáj, ami bántó a társ viselkedésében, azzal nekem van dolgom.

Miért fáj a szerelem?

Mert nem szerelem. Ami fáj, az nem szerelem. Az lehet kivetítés, függés, vagy bármi más, de nem szerelem. A társ tud leginkább rámutatni hiányainkra, fel nem dolgozott fájdalmainkra, el nem gyászolt veszteségeinkre. Nézzünk bele a tükörbe!
Hazudnak nekünk? Vizsgáljuk meg, mi hol hazudunk magunknak.
Megalázóan viselkednek velünk, vagy semmibe vesznek? Nézzük meg, mi mennyire tiszteljük saját magunkat, hogyan állunk az önbecsülés témájával?
Úgy érezzük, a másik nem szeret? Kérdezzük meg magunktól, vajon mi mennyire szeretjük saját magunkat?
Mindent megteszünk a másikért? Nézzük meg, mit teszünk meg magunkért? Sokszor jóval kevesebbet, mint a másikért.

Mi az, ami fáj?

A fájdalom, amit a párunk okoz, egészen másról szól, nem arról, hogy minket akar bántani. Ha még vannak megoldatlan problémáink a szüleinkkel, akkor még a születési családunk kötelékeiben élünk, amiben lehet, hogy a szülők is még gyermekként, és nem felnőttként kezelnek minket. Még nem szakadtunk el anyától, apától, és nem tudjuk a saját életünket élni. Ilyenkor azt várjuk el a párunktól, hogy azt adja meg nekünk, amit a szüleinktől nem kaptunk meg. De mivel ő erre nem képes, hiszen ő a társunk szeretne lenni, nem az anyánk/apánk, ezért egy idő után azt fogja érezni, hogy nem tud megfelelni az általunk támasztott elvárásoknak. Ekkor hátralép, mi pedig becsapottnak érezzük magunkat, hisz nem ezt ígérte.
Pedig valójában ő nem ígért semmit, mi vártunk el olyan dolgokat, amit ő nem tud megadni, mert az anya/apa dolga lett volna. Ilyenkor a gyermekkorban érzett fájdalmat éljük meg újra és újra, egészen addig, míg szüleinkkel nem oldottuk meg ezt a hiányérzetet. Utána már nem lesz fontos ez az elvárás a társtól sem.

Mikor szerelmesek leszünk a szerelembe
Gyakran hallom: „abban az érzésben szeretnék élni állandóan, amit vele érzek, amikor együtt vagyunk.”
Baj akkor van, ha ezt az érzést csak ő tudja kiváltani belőled. Aztán ha ő nincs veled, megint nyomorultul érzed magad. Nem őt szereted ilyenkor, hanem az érzésbe vagy szerelmes, amit ő okoz neked. Nagyon sokan magát a szerelem érzését kergetik csak. Ilyenkor nem a partner kell neked, hanem az az érzés, hogy amíg vele vagy, addig boldog vagy. Ő pedig semmi mást nem csinál, csak emlékeztet saját boldog önmagadra. Arra, aki nélküle is lehetnél, ha elkezdenéd szeretni saját magadat. Persze nem kell, hogy szétváljanak az útjaitok, mert lehet ebből igazi szerelem is, de ahhoz először önmagadat kell megtalálnod, önmagadban kell megtalálni a boldogság /szerelem érzését. Amikor már nem tőle függ a boldogságod, akkor tudtok kapcsolódni valójában. Akkor tud hozzád kapcsolódni Ő is, mert addig csak a benned lévő hiányt fogja pótolni, és ő erre hosszú távon nem lesz képes. Amikor elkezded szeretni önmagad, és már mindegy, hogy ott van a másik vagy nincs, te akkor is boldog vagy, akkor tudtok kapcsolódni társként, mert addig csak hiánypótlók vagytok egymás életében.