A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról

Én minden kedves kis szót és gesztust hatalmas értékként kezeltem, mintha arany ékszereket kaptam volna tőle. Azonnal vissza is jeleztem, és folyamatosan felajánlottam szolgálataimat: " -Tudod, ha szükséged van rám, itt vagyok, bármikor megtalálsz, bármikor jöhetsz, s én szívesen megyek hozzád, ha hívsz, hiszen akár egy pár is lehetnénk. Nem?

A férfi olyan, mint a gumikötél . Amikor elhúzódik, csak egy bizonyos távolságra teheti ezt, mert onnan már visszapattan.
A gumikötél a férfi érzelmi ciklusának tökéletes hasonlata. E ciklus három szakaszból áll: először közel kerül a párjához, aztán eltávolodik tőle, majd újra közel kerül hozzá. Tekinthetjük persze úgy, hogy e fázisok száma végtelen, hiszen az előbbi mondatot úgy is folytathatnánk:… és így tovább.

A legtöbb nőt meglepi, hogy a férfinak, még ha az szereti is őt, bizonyos időszakonként el kell távolodnia tőle, mielőtt megint közelebb kerülhetne hozzá. A férfiak ösztönösen érzik ezt a kényszert. Nem döntés vagy választás kérdése, - egyszerűen megtörténik. Nem tehet róla sem a férfi, sem a nő.



A nő olyan, mint a hullám. Amikor nagyon jól érzi magát, önbecsülése a csúcspontjára ér, ám ekkor a hangulata hirtelen megváltozhat, és az íve elindul lefelé.
De ez is csak átmenet. Ha eléri a legmélyebb pontot, a nő kedélye újabb fordulatot vesz. Megint elégedett lesz önmagával.
Felfelé ívelő szakaszában a nő úgy érzi, bőségesen van elosztogatható szeretete, ám leszállóágában szenved a belső űrtől, és semmi másra nem vágyik, csak hogy akár egy akkumulátort, feltöltsék szeretettel. Amikor eljutott a mélypontra, időszerű érzelmi nagytakarítást tartania.”

John Gray : „A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról” című könyvéből valók a fenti idézetek.
Most tehát ennek a könyvnek a szellemében nagytakarításba kezdek, mert megtörtént megint, ami eddig mindig, és Britney Spears-szel együtt énekelek-„OOPS! I DID IT AGAIN”- arról az ismert helyzetről, amikor a fejünkhöz kapunk, és azt mondjuk: A fenébe is, már megint elbaltáztam, már megint ugyanabba a csapdába estem, jól elszúrtam, és így tovább. És hát semmi kétség, sikerült. Sikerült megint elszúrnom egy jónak ígérkező kapcsolatot. Azt hiszem, végig zongoráztam rövid három hónap alatt, amit máskor évekig szoktam És képzeld, végig pontosan láttam, hogyan rontok el minden lehetséges helyzetet. Folyamatosan tudatában voltam annak, hogy mit teszek, és intuitív képességeimmel mindig előre megjósoltam a másik fél következő lépéseit. És mégis. Mégis meg kellett tennem a hülyeségeimet újra. Most már nem volt akkora a tét, mint annak idején, amikor még családot, férjet, gyerekeket akartam. Most „csak” egy normális férfi-nő kapcsolatot szerettem volna, amelyben együtt emelkedhetünk a végtelen, téren és időn túli dimenziókba egymás szeretetével, megértésével és elfogadásával, de ez sem sikerült. Vagy még nincs veszve semmi? Ki tudja?

Talán éppen azért, mert nem volt akkora a tét, hamarabb végigfuttattuk a programot. Mert azt hiszem, nem voltam egyedül ebben a projectben. Hogyan is lehettem volna, amikor a másik fél… Hogy mitől, azt tőle kéne megkérdezni

De hogy fél, az egészen biztos, Valamitől, amit már többször átélt, megszenvedett, amitől kikészült a teste-lelke. És hogy mikor történt mindez? Megint csak, ki tudja? Talán Ő, ha mélyen magába néz és megkérdezi, hol kezdődött az, hogy nem értette, mit akarnak tőle a nők, amikor sipitoznak, jajgatnak, nyavalyognak, hisztiznek, számon kérnek, szemre hánynak, féltékenykednek, netán elutasítanak, de mindig nagyon bonyolultak, magyarázkodóak és érthetetlenek, meg persze túlérzékenyek.

Na látod, én mindezeket most nem akartam, csak adni, adni, adni, és elfogadni, elfogadni, elfogadni, olyan mély szeretettel, amilyennel soha eddig még férfiembert az életemben nem tudtam szeretni. Az elején még jól is ment minden. Vissza is jeleztünk egymásnak, hogy nahát, ez tényleg ismeretlen jó érzéseket hozott fel mindkettőnkben, és el tudtuk fogadni feltétel nélküli a másik nemet. Akkor is, ha igent mondott, és akkor is, ha nemet. Vagy mégsem?

Talán akkor kezdődött az eltávolodás, amikor nem-et mondott valamelyikünk valamire, aztán erre a másikunk is, és ki tudja már mi volt előbb a tyúk vagy a tojás, de a „nemek” harca elkezdődött. Kacifántosan, körmönfontan, néha őszintén, fájdalmasan jöttek a nem-ek hosszú végeláthatatlan sorban, amig egyszer csak kipukkadtam. Na nem! - ordított a szívem. Ezt már igazán nem bírom tovább, és megbetegedtem.

Na, nem! -üvöltött az ő lelke is –gondolom-: -„Ebből aztán már tényleg elegem van, ki akarok szállni belőle!” És „kiszállt tenger fájdalma ellen”.

Nem mondok konkrétumokat, csak azt kell tudnod, hogy amig én szerelmet szövögettem, ő némi testi közelséggel is beérte volna. Pedig azt hiszem, egyikre sem jelöltek bennünket odafent. De én ezzel mit sem törődve csak adtam és adtam, ő meg bizonyára nem értette, hogy mit, s miért teszek. De nem szólt. Én meg - pont ezért - tovább adtam, mert volt miből De „túladtam” magam.

Ismeretségünk elején még ő is sokszor és sokat adott, akár kéretlenül is. Az csodálatosan jó érzéseket jelentett nekem. Én minden kedves kis szót és gesztust hatalmas értékként kezeltem, mintha arany ékszereket kaptam volna tőle. Azonnal vissza is jeleztem, és folyamatosan felajánlottam szolgálataimat: „ -Tudod, ha szükséged van rám, itt vagyok, bármikor megtalálsz, bármikor jöhetsz, s én szívesen megyek hozzád, ha hívsz, hiszen akár egy pár is lehetnénk. Nem?” – - Na, ezt nem kellett volna, de nem ám!- Válaszként a barlang következett, az elvonulás, a rengeteg elutasító gesztussal, és végül a hideg hallgatással.

Megrettentem. Mit tettem, ó én balga, már megint? Fájdalmamban és szomorúságomban, elhallgattam én is. Tulajdonképpen egy nap leforgása alatt úgy éreztem, soha nem is akarom látni többé, és nem érdekelt már semmi, amit még együtt csinálhattunk volna barátként, embertársként, munkatársként akár. Iszonyatosan szégyelltem magam, és bár igaz, hogy ő is olyan jeleket küldözgetett felém az elején, melyek nagyobb reményeket kelthettek bennem, de be kellett látnom, hogy tévedtem. Ő semmi mást nem akart, csak ami még kellemesen megejthető lett volna, én meg egy egész jövőt festettem elénk. – Amikor úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam, megint érzelmeim feneketlen mélységeibe zuhantam bele. Én sem szóltam semmit, és szinte lebénultam, járni sem tudtam. Erre ő kijött a barlangjából, és komoly segítségeket nyújtott több szinten is, de nekem hiányzott a régen volt kedvessége, huncut gesztusai, humoros üzenetei, gyengéd visszajelzései.

Éreztem, hogy megijedt tőlem, és nem akarja fokozni azt a hiú képet, amelyet én erőltettem ránk, miközben magam is tudtam, hogy szó sem lehet róla. Butaság volt a részemről Azt hiszem, ma már mindketten tudjuk, hogy ez történt, s mert megtörtént, most már nincs visszaút az ártatlanságba. Amit kimondtunk, s amit nem, egyaránt megérlelte azt, ami most van, illetve leginkább nincs, de azért végig játszottuk a meccset. És most vesztesek vagyunk mind a ketten, amig észhez nem térünk, és fel nem fogjuk, hogy mindketten más-más bolygóról jöttünk; - egyikünk a Marsról jött, másikunk pedig a Vénuszról. S ha semmi mást sem tudunk arról, hogyan kéne most folytatni fájdalmak nélkül, és hogyan kommunikálhatnánk tisztán és őszintén egymással ezek után, akkor is tudatában vagyunk valami nagyon fontosnak és ez az, hogy NEM BESZÉLÜNK EGY NYELVET, s ahhoz, hogy megértsük egymást - ha akarjuk még egyáltalán – szótárt kell használnunk, vagy egy tolmácshoz kell fordulnunk segítségért.

John Gray könyvét olvasom több mint két hete. Nekem ő most a tolmács, s a könyv - Vénuszról és Marsról - a szótár. Intenzív „nyelvtanulásba” kezdtem, hogy a „marsi” nyelvet, a férfiak gondolkodás- és érzelemvilágát megértsem végre. No meg nem kevésbé a miénket, a „vénuszit”. Jegyzetelgetem. Kiírom a legfontosabb mondatokat belőle, amelyekből reményeim szerint tanulhatok. Azt már tudom, hogy egyáltalán nem igaz, miszerint férfi és nő mást akar, mivel mindkettő a másikat akarja, hanem az az igazság, hogy a férfi is és a nő is olyan megoldásokat szeretne a kapcsolataiban, mint amilyeneket a férfi férfinak, a nő a nőnek tudna adni, és ezt várja el a másiktól is. S amikor dühödten ordítja felém, hogy én egy fekete lyuk vagyok, aki nem elégszik meg semmivel, amit ő ad, akkor az történik, hogy ő tényleg hogy sokat ad, csakhogy egyáltalán nem azt, amire nekem szükségem lenne valójában.

Akár autót, házat, lovat is vehetne, de ha nekem arra lenne szükségem, hogy megsimogasson, gondoskodjon rólam, és reggel - délben - este azt mondja, hogy szeret, akkor azoktól sem lennék boldog és elégedett.

Egy barátnőm említette a múltkor, hogy a férje elutazott a barátaival síelni. Ő meg itthon maradt, és nagyon szomorú volt emiatt. Amikor ezt elmesélte egy férfi ismerősének, az megkérdezte tőle: - „miért voltál kiborulva, talán nem hagyott itt elég pénzt?” Egy másik barátnőm elkeseredetten mesélte a volt párjának, akitől közös gyermekük volt, hogy nehezen jönnek ki teenager lányával, mire ő rögtön megoldási javaslatokkal és praktikus tanácsokkal állt elő, holott barátnőm csak azt szerette volna, ha együttérzően meghallgatja, és mondjuk válás ide, válás oda, megsimogatja a buksi fejét. Mert egy nőnek megértés és együttérzés, gondoskodás és megnyugtatás kell, ahhoz, hogy tehesse a dolgát, és tovább tudjon lépni az akadályokon, míg egy férfinak az kell, hogy vakon megbízzanak benne, értékeljék, elismerjék és fogadják el pontosan olyannak, amilyen, őt magát is és a kéretlenül adott tanácsait, ötleteit, megoldási javaslatait is. De nem ragozom tovább, mert a könyv ennél még százszorta több példát és izgalmas felfedezéseket hoz mindkét nembéli olvasóinak. Egyben azzal is kecsegtet, hogy ha elsajátítjuk a könyvben leírtakat, akkor van remény; még eljöhet az, akire várunk, és ha ott lesz, tudni fogjuk, hogyan szóljunk, mit tegyünk ahhoz, hogy végre egyszer, s mindenkorra minden rendben legyen.

Azt írja”: - „Mikor az egyik fél kedvező irányba változik, gyakran a másik is ezt teszi. Ez az előrelátható véletlen egyike az élet varázslatos jelenségeinek. Ha felkészült a tanítvány, egyszer csak megjelenik a mester. Ha felteszünk egy kérdést, elhangzik a válasz. Ha valóban készek vagyunk rá, hogy elfogadjuk, akkor egyszer-csak elérhetővé válik, amire szükségünk van. Mire a vénuszlakók képesek voltak kapni, a marsbeliek megtanultak adni.”

És még ezt is írja: „ A kapcsolatok sikere összesen két tényezőn múlik, azon, hogy a férfi képes- e szeretettel és tisztelettel meghallgatni, mit érez a nő, és hogy a nő képes e ezeket az érzéseit szeretet- és tiszteletteljes módon előadni. „

„Az oktatáselmélet tudománya szerint ahhoz, hogy valami újat megtanuljunk, kétszázszor kell meghallgatnunk. Nem várhatjuk el tehát magunktól, vagy a párunktól, hogy a könyv minden sorára emlékezzünk. Legyünk türelmesek. Időbe telik, míg ezeket a gondolatokat beépítjük az életünkbe, és nemcsak arra van szükségünk, hogy kétszázszor halljuk az újat, hanem arra is, hogy elfelejtsük, amit a múltban megtanultunk. Nem nulláról indulunk, ugyanis: „beprogramoztak” bennünket már a szüleink, a kultúra, amelyben felnőttünk, valamint múltbeli fájdalmas tapasztalataink. Ne ijedjünk hát meg, ha néha eltévedünk.”
John Gray és Bors Mária

P. S.
A könyv egyik csodálatos ajándéka az úgynevezett SZERETETLEVÉL „technika” bemutatása. Segítségével kifejezhetjük dühünket, fájdalmunkat, bánatunkat, félelmünket, megbánásunkat és szeretetünket egyaránt. Célja pontosan az, hogy megírása után ismét szeretettel és együttérzéssel tudjunk a másik emberhez és/vagy önmagunkhoz fordulni.

Írhatjuk ezt a párunknak éppúgy, mint egy barátunknak, vagy a gyermekünknek, netán üzletfelünknek, ügyfelünknek. Ez utóbbi kettőnek talán jobb, ha nem mutatjuk meg, de a többieknek meg is mutathatjuk egy olyan válaszlevél kíséretében, melyet szeretnénk, ha ő mondana-írna nekünk. Hogy érthetőbb legyen, álljon itt a szeretetlevél vázlata, melyet mindenki kedvére használhat kapcsolataiban. Sok szerencsét hozzá.

Szeretetlevél-vázlat

Kedves …! Dátum:…

Azért írom ezt a levelet, mert szeretném, ha tudnád, mit érzek.

A düh kifejezésére alkalmas bevezető mondatok: Nem tetszik nekem…
Nagyon kínos…Dühös vagyok…Nagyon megbántódtam…Azt akarom…

A szomorúság kifejezésére: Nagyon csalódott vagyok…Nagyon szomorú vagyok…
Nagyon bántott…Azt szerettem volna…Azt szeretném…

A félelem kifejezésére: Nagyon aggódom…Attól félek…Megijedtem attól…
Nem akarom…Azt szeretném…

A megbánás kifejezésére: Nagyon zavarban vagyok…
Igazán sajnálom…Szégyellem magam…Nem akartam…Azt szeretném…

A szeretet kifejezésére: Nagyon örülök…Azt szeretném…Azt akarom…
Megértem, hogy…Megbocsátom…Nagyra értékelem…Szeretném megköszönni, hogy…
Tudom, hogy…

Ui.: Levelemre a következő választ szeretném hallani tőled ( itt következzen az, amit valóban hallani szeretnék).

A válaszlevél azért nagyon fontos, írja Gray, mert miután kifejeztük mind a fájó, mind pedig a szeretteljes érzéseinket, meg kell fogalmaznunk azt, amit a társunktól szeretnénk hallani, és ez szintén része lehet a gyógyító folymatnak. Kezdő soroknak itt a következőket javasolja: Köszönöm, hogy… Felfogtam, hogy… Nagyon sajnálom, hogy…Megérdemled, hogy… Szeretném, hogy… Szeretlek….

Ennek a levélnek nem kell hosszúnak lennie, a lényege az, hogy elképzeljük, amint a másik megértően és szerettel reagál azokra a sérelmekre, amelyeknek a szeretelevélben adtunk hangot.
S hogy ennyi fájdalom és negatív érzés után mégis mitől szeretetlevél ez a fajta levél, az egyszerű, azért, mert sosem felejtjük el egyik fajta levél végén sem biztosítani párunkat - a válaszlevélben saját magunkat - a szeretetünkről.

A könyvben számos komplett levélminta segít bennünket abban, ha elhatároznánk, hogy kritikáinkat nem a rombolásra, hanem az építésre használjuk, s hogy bátran szembenézünk mindazzal, ami előttünk van, és képesek vagyunk mindenért köszönetet is mondani a másiknak éppúgy, mint önmagunknak.
B. M.