Kötelező véleményezni?

Vajon miért hisszük, hogy mindenről kell lennie véleményünknek? Ki vagy mi kötelez arra, hogy állást foglaljunk, mellette vagy ellene? Mi van akkor, ha MÁR nincs véleményünk?

A vélemény szó önmagában hordozza saját árnyékát: vél, vagyis gondol, igaznak fogad el. Nem tud, mégis valamiért ítél. Olyan valami tehát, amit az elme kreál, de maga sem veszi komolyan.

Úgy tűnik, jobb nem megszólalni. Mindegy, mit gondolnak mások. Akkor találod meg és akkor tudod fenntartani a békédet, ha nem foglalsz állást. Ugyanis nincs rá szükséged. Divattá vált hangoskodni, valamiért (rendszerint bármiért) „küzdeni”, ennek lehetőleg nagy nyilvánosságot adni, mert ha nem, akkor bizony nem is vagyunk fontos személyiségek…



Nézzük csak. Hangoskodni ugyan minek? Mindennek megvan a maga helye és ideje, mindenre megvan a megfelelő fórum, ahol jelezni lehet a problémát, jogorvoslatot lehet kérni, ha súlyosabb az ügy, konkrét segítséget vagy védelmet igényelni, és csak halkan mondom: lehet egyszerűen tudomást sem venni dolgokról. Olyan még nem volt az emberiség történetében, hogy hangoskodással sikerült valamit megoldani. Különösen nem azzal, hogy az utcára megyünk hangoskodni. A megoldás ugyanis soha nem az utcán hever. Egészen máshol. A felelősséggel élt, szeretetteljes, egymást segíteni törekvő, szolgáló életben. Egyenként és mindenki ezért, és csak ezért felel. A hangoskodás békét még soha nem teremtett.

Igen, divat küzdeni. Divat keménynek lenni, kivont karddal hirdetni azt, amihez egyáltalán nincs szükség fegyverre. Nincs ugyanis ellenfél – hacsak nem mi magunk vagyunk azok, a magunk teremtette gondolataink, emlékeink, programjaink, a saját démonjaink, a fejünkben zajló legnagyobb háborúk. Vajon hány évre, évtizedre vagy évszázadra van szükség ahhoz, hogy belássuk, nem a „küzdelem” hoz eredményt, hanem a tudatosság, az ébredés, annak a felismerése, hogy létezik a miénknél egy intelligensebb elme, aki teremtett minket, aki mindenben támogat, és még ha kételkedünk is benne, mindenkinél jobban szeret?

Mi lenne, ha a ma már szinte korlátlan nyilvánosságot arra használnánk fel, hogy szolgáljunk? Mi lenne, ha nem a gyűlölet, a nagy manipulátor, a pénzéhes híripar híreit osztanánk meg? Mi lenne, ha vigyáznánk magunkra, és nem keverednénk zsákutcába torkolló, fölösleges, groteszk közösségi médiumi politizálásba?

Persze, a kérdés költői. Mert az időnk nagy részét nem abba fektetjük, ami valóban szolgálja az életünket. Például a nyugalmunkat, a békénket, a saját lelki fejlődésünket, a spirituális élményeinket. Kimaradunk a csodákból. A pillanat csodáiból, mert azzal vagyunk elfoglalva, hogy a másik mit, miért, mikor…

Pedig van dolgunk elég, méghozzá saját magunkkal. Azért vagyunk ugyanis itt a Földön, hogy a hibáinkat kijavítsuk, amit csak lehet, azt helyrehozzuk, egy szó, mint száz: jobbakká váljunk.

Ha csak annyit megteszünk, hogy igyekszünk vigyázni magunkra, megválogatjuk – amennyire csak tudjuk -, hogy mit engedünk be az életünkbe, próbáljuk megállni, hogy ne véleményezzünk mindent, ami elénk kerül - már nagyon sokat tettünk a saját fejlődésünkért.

Az életünkben megjelenő helyzetek, emberek pontosan azért jönnek, hogy nekünk adjanak új lehetőséget. Dolgunk van minden egyes helyzettel, minden egyes emberrel, aki felbukkan. Bizonyosan nem az, hogy küzdjünk ellene, hogy véleményezzük, jól vagy éppen rosszul tette-e, hanem az, hogy ezentúl másképp reagáljunk, hogy végre megváltozzunk, és a saját változásunkkal változtassunk a világon. Nincs más út. Csak a felelősség. Felelősség a saját életünkért, a saját gondolatainkért és tetteinkért.

[kapcsolodo_cikkek]
Lehet, hogy legközelebb nem feltétlenül írsz kommentet? Nem teszel dühös smile-t, és nem osztod meg, nem meséled el, nem teszed közzé a nap negatív híreit? Lehet, hogy este nyugodtabban hajtod le a fejed. Lehet, hogy másnap még jobba indul a reggeled. Ha annyira bíznál a saját békédben, mint abban, hogy másnap felkel a Nap, hogy felébredsz, hogy kinyitod a szemed – nos, más lenne a világ. Nagyon más. Ugyanis van, aki gondoskodik erről. És te bízol benne. Talán valamiért még magadnak sem vallod be.

Én megtapasztaltam. Már nincs véleményem. Nincsenek ítéleteim, előítéleteim, mert rájöttem, hogy ezek orrunknál fogva vezetnek minket. A múltban gyökereznek, a múltbéli tapasztalatokra épülnek, és semmi közük nincsen a jelen, való élethez. Már mindennél jobban óvom és őrzöm a saját békém. A véleményemtől pedig nem jut előbbre a világ. De a békémtől igen.