Az animáció olyan végtelenségig kiaknázható terep, amelynek csak a fantázia szabja a határait

November 27-e és december 1-je között 17. alkalommal jelentkezik az év friss animációs termésével az Anilogue. Ebből az alkalomból beszélgetünk a fesztivál egykori megálmodójával, aki töretlenül, a mai napig gondozza a fesztivált és a szívén viseli az animáció sorsát, legyen az magyar vagy jöjjön a világ bármely tájáról. Beszélgetőpartnerünk Liszka Tamás, médiadizájner.

17 év távlatából hol tart most a fesztivál a kezdeti tervekhez képest?

Beérkezett. Pontosan ott tartunk, ahol annak idején, 17 éve megálmodtuk. Létrejött egy nagyon jó hangulatú, nagyon színes és egyedi programú fesztivál, amely a nemzetközi színtéren is megállja a helyét. Eljönnek Budapestre azok az animációs filmek, amelyek a világ más nagy hasonló fesztiváljain is szerepelnek, olykor a mi fesztiválunk előtt, olykor pedig mi vagyunk az első közlők.
Év közben minden nagy fesztiválra eljárunk, nézzük, hogy a mi műsorunk mennyire kompatibilis a franciaországi, kanadai, japán nagy rendezvények programjával, és nyugodt lélekkel mondom, hogy már évek óta elértük a kívánt szintet, az, aki itt megnézi a program zömét, annyira tájékozott lesz az animáció területén, mint hogyha egész évben fesztiválról fesztiválra járna. Ezért is mondom, hogy az Anilogue elérte a célját, hiszen ezért jött létre, hogy utazás nélkül is képbe kerülhessen minden animáció iránt érdeklődő néző.

Mik a válogatás szempontjai?

A mi szempontunk első sorban az, hogy valamilyen módon újszerűt mutasson az animáció. Ha bármilyen szempontból „már látottnak” minősül az az akár nagyon szép, nagyon jó, nagyon érdekes alkotás, azt könnyebben elengedjük, és utat adunk egy olyan másik megközelítésnek, vizuális kultúrának, történetmesélésnek, amelyik valamiben újat tud mutatni, meglep, kísérletezik és nem elégszik meg a meglévő animációs technikákkal. Az a szándékunk, hogy folyamatosan bizonyítsuk, hogy ez egy olyan végtelenségig kiaknázható terep, amelynek csak a fantázia szabja a határait, abból viszont szerencsére az animációs filmeseknek nagyon-nagyon sok van.


Liszka Tamás

A nézőszámot tekintve – alig lehet beférni a vetítésekre – nemhogy elérte a célját, hanem jóval nagyobb igény is lenne az animációra, mint amennyit a fesztivál keretei megengednek. Már évek óta nem férnek be az Urániába, külső helyszínekre is szükség van ahhoz, hogy az összes filmet, vitát, beszélgetést le tudják bonyolítani. Nem gondolja, hogy kinőtték már a kereteket?

Egyelőre nagyon jól érezzük magunkat a fesztivál keretei között, hiszen nagyjából el tudjuk érni azokat, akik majd közvetítik a többiek, az ismerőseik felé az animációs filmtermés hírét. Nem gondolom, hogy tovább kellene lépnünk, hiszen az animáció mégis csak egy rétegigényt kielégítő műfaj. Az a zsúfoltság, amelyet lát a fesztivál alatt, csalóka kép, hiszen itt egyszerre jelennek meg mindazok, akik érdeklődést mutatnak a műfaj iránt, hiszen a fesztiválon nem olyan filmeket mutatunk be, amelyekre biztosan mindenki jegyet venne. Nagyon sok a képzőművészeti igényű film, a dokumentumfilm, ezektől nem várom el, hogy száz nézőből tíznél többet érdekeljen.

Pedig egészen biztosan több embert érdekelne az éves animációs termés, mint ahányan eljutnak a fesztiválra. Van arra valami remény, hogy ők is minél több alkotást láthassanak valahogy? Például megvalósulhat-e az Ön régi nagy terve, a tematikus animációs mozi?

Ó, igen, az egész fesztivál abból indult ki, hogy milyen jó is lenne egy ilyen mozi, de aztán rájöttünk, hogy ha egyetlen moziban forgalmaznánk az animációs filmeket, és ráadásul olyan sokszínűségben, mint amilyenre vágytam, és amilyet a fesztiválon meg is valósítunk, nos akkor az a mozi inkább előbb mint utóbb tönkremenne. Így viszont, hogy fesztivállá sűrítjük össze, és öt napra elfoglalunk egy másik mozit, vagy akár többet mostanra már, akkor legalább arra az öt napra megvalósul az sokszínűség és színvonal, amit terveztünk, és így legalább a fesztivál ideje alatt megtekinthetők azok a filmek, amelyek egyébként nagy valószínűséggel zömükben sohasem kerülnének be az országba, sem a mozikba, sem a tévékbe.

Hol látja azt a kis ösvényt, amelyen elindulva mégis eljuthatnak a fesztiválfilmek a szélesebb közönséghez is?

Bizakodó vagyok, mert ahogy az évek telnek, egyre több alkotás kerül a mozikba, még ha egyelőre csak kis lépésekben is tudunk haladni. A moziforgalmazók egyre nagyobb bátorságot mutatnak arra, hogy olyan animációkat is megvegyenek, amelyek nem a családi szórakoztató animáció kategóriájába tartoznak. A drámai fikciós animáció vagy például az animációs doku, bármennyire is érdekes, nem feltétlenül ér el százezres nézőszámot, akkor pedig nem éri meg a forgalmazónak megvennie, viszont a jogtulajdonosok egy-két vetítésre adják csak oda az alkotásokat, akkor sem ingyen. Marad tehát a fesztivál, mint megtekintési lehetőség, és reménykedünk, hogy előbb-utóbb létrejön az a közönség, amelyik megköveteli a forgalmazóknál vagy a tévétársaságoknál, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak a nemzetközi animációra - de azért addig is csak bizakodjunk, mert a Mozinet az elmúlt években is választott filmet a kínálatunkból, és idén két filmet is a mozikba visz a fesztivál anyagából.

Mit fed az Anilogue név?

Nem azonnal választottuk ezt az elnevezést, de mivel a kezdeti időkben használt nevünk nem volt egyedülálló, erre váltottunk. Nevünk ötvözi az animáció és a dialógus fogalmakat, ezzel is kifejezve, hogy ez egy vizuális világnyelv, amely sokkal belsőbb, személyesebb, intimebb üzeneteket tud átadni kultúrák között, nyelvi, kulturális és politikai határokat is átlépve, mint az egyszerű közbeszéd. Az animáció akár dialógus, szavak nélkül is elmesélhet egy akár nagyon személyes történetet, amely megérinti a néző lelkét, és ehhez még egy kamerára sincs szükség, csak arra, hogy az alkotó a belső mentális képeit ki tudja tenni a közös térbe.

Hajdu Krisztina