Cukorbetegre aggódjuk magunkat!

A cukorbetegség lényegében népbetegség, és a statisztikák szerint egyre több embert fog érinteni. A testi tüneteket sok évvel megelőzik a lelki változások. Kiváltó lelki okaként jellemzően a szeretetéhséget, a szeretethez való rossz, diszharmonikus viszonyt állítják be, és ezzel próbálják megmagyarázni, pedig ez cseppet sem ad választ azokra a lelki folyamatokra, amiknek egyenes következménye lesz a testi tünetek kialakulása és a betegség állandósulása.

Persze ráfoghatjuk a szeretetéhségre is, de ekkor még mindig tisztázatlan marad egy égető kérdés:

Ha éhes, ha valóban éhezik, miért nem eszik? Miért is nem lakik jól?

Mert minden más fontosabb! Fontosabb az aggódás, a feszültség, a „nem”-ek és a kifogás keresése, a szenvedés elviselése, hogy mit miért nem tehet/ehet… Mert fontosabb, hogy miért nem lehet boldog… ez a gondolkodásmód, pedig iszonyatosan sok testi-lelki erőt el fog égetni… tovább fecsérli az egyébként is szűkös tartalékait.

El tudod képzelni, mit érez, amikor két marokkal szórja a tartalékait, és látja cselekvésének tökéletes értelmetlenségét?

A normálisan rugalmas, felszabadult ember, amikor éhes, eszik, amikor szomjas, iszik, amikor álmos, lefekszik és kialussza magát és a végtelenségig sorolhatnám a példákat, de ennyi is elég a megértéshez. Amikor hiányérzetünk van, akkor igyekszünk azt betölteni. Legalábbis normál esetben, és ha mégsem ezt tesszük, akkor annak komoly oka van – bennünk.



Érzi a hiányt… mardossa az éhség… hiányzik életéből a szeretet és mindennél jobban hiányzik életéből a megélt öröm… Az a fajta öröm, amit nem pusztán néhány pillanatig, de hosszabb távon is annak tud megélni. Ami mindennél hangsúlyosabban határozza meg az alaphangulatát és a boldogsághoz való viszonyát is. Nem úgy általában az öröm! Az a konkrét örömforrás, ami nélkül íztelennek, boldogtalannak tapasztalja sorsát, de amivel megédesítheti egész életét.

A beteg érzi a hiányt… érzi az ürességet, de nem azért tesz meg minden tőle telhetőt, hogy a jól lakottság érzését tapasztalja meg, hanem azért, hogy ne érezze az éhséget! Látszólag nem nagy különbség van a két kifejezés között, de ne dőlj be a látszatnak! Ez a különbség alapvető.

Érzed a különbséget?

Gyermekkoromban – amikor este még éhes voltam/maradtam – azt tanácsolták: feküdj le aludni! Amíg alszol, nem érzed az éhséget!

Igazuk volt… tényleg nem éreztem… de jól sem laktam! A cukorbetegségért keményen megdolgozó pont ezt teszi! Nem jól akar lakni, hanem nem akarja érezni az éhséget, nem akar tudomást venni a boldogtalanságáról. Egyre inkább bele akar szokni ebbe az állapotba… és ezt követi le teste, amikor egyáltalán nem, vagy nem jó inzulint termel.

Nem tölti be az űrt, nem „lakik jól”… el akarja fedni a bajt… vágyik ugyan rá, de folyton lebeszéli magát, ez pedig szét foga szakítani és olyan feszültséget és meglehetős „idegbajt” fog generálni, amivel képessé válik tökéletesen elfeledtetni önmagával az örömeit…

Illetve ez így nem pontosan igaz…

Meg fogja találni az örömét, de csak azokat az örömeit, melyek azt igazolják: a látszattal ellentétben mégsem örülhet semminek.

Be fog nála akadni a gondolat: ugye megmondtam, hogy nem sikerül… S, amikor tényleg nem sikerül (nem csak úgy éli meg), akkor megnyugszik egy kicsit… S, ez lesz az állapot, amikor a szervezete termel még ugyan inzulint, de számára az már alkalmatlan, használhatatlan.

Összegezzünk:


A betegség jelentése: a szeretetet nem képes már öröm forrásnak megélni. Vagy ha úgy jobban tetszik: nem örömforrásnak éli meg a szeretetet, hanem nyűgnek, fölösleges rossznak vagy éppen hiánynak. De mindenképpen úgy könyvelte el, hogy azzal csak a baj van, visszaéltek a szeretetével, nem adták meg neki stb… képtelenség felsorolni, de ha figyelsz, érted.

Nála az öröm = valami rossz!


Leáll a hasnyálmirigy inzulintermelése, vagy olyan inzulint termel, amivel a szervezet nem képes feldolgozni a cukrot. Ez a lelki szinten azt jelenti, hogy nem képes már megtalálni és megélni azon örömeit, melyek megédesítenék életét, vagy nem talál olyan örömöt, amit örömnek tudna megélni.

[kapcsolodo_cikkek]
Örömnek nem tudja megélni, megéli hát másnak.

A tudomány mai állása szerint nem lehet meggyógyulni ebből a betegségből, amit alátámaszt az a tény is, hogy (lényegében) lehetetlen kimozdítani ebből az önsorsrontó állapotból. A tüneteket lehet enyhíteni, lehet fenntartani egy szintet, de gyógyulni…

Olyan ez, mint amikor kihúznak egy maradandó fogat. Lehet pótolni – sokféleképpen –, meg lehet tanulni élni és rágni nélküle, de ki már nem fog nőni…

Nem lehet meggyógyulni belőle… de együtt lehet vele élni és, ami ennél fontosabb: amikor valaki önmagára ismer és felfedezi, hova vezet az út, amelyen jár, akkor képes még visszafordulni, más utat választani és más célba érni.
 
Kép: S. Hermann & F. Richter/ Pixabay