A véget nem érő családi vakáció Angliában

Az országos szobafogság hatodik hetébe lépve, megtépett idegrendszerrel, gyarapodott testsúllyal és feltűnően sok ősz hajszállal ülök a home office-omban, e sorokat gépelve, mégis azt mondom, hogy minden kihízott farmernaci megérte. Anna Supol írása Bristolból.

Na, de kezdjük az elején… Március elején, ahogy kihirdették, hogy világjárvánnyal állunk szemben, két táborra szakadt az angol nép. Voltak, akik megrohamozták a boltokat, és 20 évre elegendő WC-papírt, konzerves kaját és száraztésztát vásároltak fel, majd bezárkóztak otthonaikba. És voltak, akik csak legyintettek, mert ez csak egy kis “nátha”, és folytatták tovább a már megszokott életüket. A kormányunk ekkor még nem igazán volt tettre készen, hiszen szinte az utolsók közt voltunk, akik bevezettek korlátozásokat.



Március 23-án aztán a kis kócos fejű barátunk, azaz a mi Boris-unk bejelentette, hogy 3 hétre bezár a bazár, igaz, már előtte is mondogatta, hogy “Maraggyá’ otthon!”, meg hogy “Ne mennyé’ kocsmázni!”, de ezzel a hivatalos bejelentéssel csak növelte a WC-papír piaci értékét.

Most már hivatalosan is bezáratta a kisebb-nagyobb vendéglátó egységeket, sportlétesítményeket, szórakozó helyeket, illetve minden olyan üzletet, ami nem létfontosságú. Az elején korlátozták a boltokban, hogy miből mennyi vehető, vagy hogy éppen mi vehető és mi nem. Például nyugodtan vehettem volna magamnak a közeli boltban akár 10 üveg gin-t, de csak egy üveg tonikot engedélyeztek, ami – tekintettel a májamra – nem lett volna jó buli, úgyhogy úgy döntöttem, hogy nem az alkoholizmus lesz az új hobbim a karantén idejére.

Az egyik drogériában a tusfürdőt sem nagyon akarták engedni, hogy megvegyem, mondván, hogy nem létfontosságú… szóval nem elég, hogy nem ihatok, de fürödnöm sem kéne (csak a kezeimet mossam meg, az a lényeg). A vicc az egészben, hogy hazamentem, online megrendeltem a tusfürdőt, amit a boltban nem engedtek megvenni, és egy napra rá ugyanabba az üzletbe szállíttattam ki, és átvételnél ugyanannak az eladónak mondtam, hogy neszenekedvazze, megyek haza fürödni.



Az iskolák és óvodák bezárását már kissé nehezebben viseltük az elején, mint az országos WC-papír hiányt. A karantén kezdete óta csak azok gyerekei járhatnak, akiknek kulcsfontosságú a munkájuk (egészségügyi alkalmazottak, rendőrök, tűzoltók, boltosok, futárcégek alkalmazottai, csakhogy néhányat említsek), mindenki más szobafogságra lett ítélve.

Személy szerint csak azért nem voltam ezzel a helyzettel megbékélve, mert itthon ragadtam egy 5 éves kisiskolással, aki olthatatlan tudásszomjúságot érez a nap 24 órájában (képes és hajnal 2-3 körül felkelni, és megkérdezni hogy mennyi 6x3x3-2+2+2); egy örökmozgó majdnem 3 évessel, aki naponta legalább tízszer hercegnőnek öltözve végigrohan a ház mindhárom emeletén a Jégvarázs főcímzenéjét énekelve teli torokból, majd még jobban rázendít, ha nem éneklünk vele; és egy harmincon túli nagy gyerekkel (másnéven: A Férj), aki alig tud mit kezdeni a hirtelen jött semmittevéssel. Mindemellett nekem ugyanúgy dolgoznom kellett itthonról, mint eddig az irodámból, apránként hozzászokva, a fent említett “háttérzajokhoz”.

Szerencsémre mind a kollégáim, mind az ügyfeleink nagyon rugalmasan kezelték ezt az újonnan felállt helyzetet, és nem volt gond, ha végig kellett hallgatniuk a Jégvarázs egy-egy monológját, vagy épp azt hallották, hogy valamelyik sarjam büszkén elkiabálta magát, hogy “Mummy, I farted!! (Anya! Fingottam!!)”

[kapcsolodo_cikkek]
Ez a helyzet az utóbbi hetekben annyit változott, hogy a cégünk vezetősége annak érdekében, hogy a lehető legtöbb munkahelyet megőrizze, hozott egy olyan döntést, miszerint csökkenti a teljes vezérkar és minden felső- és középvezető fizetését 20-30%-kal, és irodánként 4-6 embert korlátlan időre kispadra ültettek (nekik az állambácsi fizeti a fizetésük 80%-át). Voltak, akik önkéntesen kiültek a pálya szélére, voltak, akiknek nem igazán akadt más lehetőségük. Én az önkéntesek táborába tartozom, mert úgy voltam vele, hogy ha nekem azért akarnak fizetni, hogy otthon maradjak, és élvezzem a hirtelen jött szabadságot a családommal, ám legyen.



Az elmúlt hetekben kialakult a mi kis napirendünk, együtt sütünk-főzünk a gyerekekkel (vagyis csak lábatlankodunk a konyhában apa körül, aki amúgy hivatalosan konyhafőnök), takarókból sátrakat építünk, barkácsolunk, szépítjük az új házunkat, nagyokat sétálunk, kertészkedünk, tanulunk, kreatívkodunk, skype-olunk a családdal, a kanapén összebújva mozizunk (igen, nem nehéz kitalálni, hogy legtöbbször a Jégvarázst nézzük...), esténként eláztatjuk az egész fürdőszobát, akkora pancsipartikat csapunk, majd egy családi meseolvasás után azon imádkozunk, hogy a lehető leggyorsabban elaludjanak a gyerkőcök (tudom, álmodozni lehet). Mindezt azért, hogy másnap újult erővel kezdhessük az egészet elölről.

Miért is írtam az elején, hogy ez az egész megérte? Annak ellenére, hogy mint sokan mások, mi is aggódunk az itteni és az otthoni családjainkért, azért, hogy épségben megússzák, és hogy a lehető leghamarabb újra láthassuk őket, megtaláltuk a helyzet pozitív oldalát: az eddig együtt töltött heteknek köszönhetően gyerekeink boldogabbak és felszabadultabbak, mint eddig valaha, mert együtt a család. Nekünk ez már megérte.

Bristoli fotók: David Harper, Roman Grac, David Mark / Pixabay