Agykontroll és Ho’oponopono

Az agykontrollt (The Silva Method) akkor ismertem meg, amikor a kislányom 3 éves volt. A szomszédasszonyom a kapuban beszélgetve említette meg José Silva könyvét, pár szót ejtett róla, és én olyan hirtelen feltörő, kimondhatatlan vágyat éreztem arra, hogy megismerjem, hogy azonnal beiratkoztam az első tanfolyamra.

 El is kapott a lendülete, mert az ott elsajátított esettanulmány, távgyógyítás abszolút konkrét és fantasztikus gyógyulást hozott a velem párban gyakorló hölgy édesanyja beteg veséjében, hogy egy csöpp kétségem nem maradt: működik.
 
Ilyen nem hétköznapi dolgok mellett nem lehet csak úgy elmenni, meg aztán a kislányom esése következtében hirtelen fellépő fájdalmának elmúlasztása kézrátétellel (nem fáj, nem fáj, nem fáj, elmúlt…) végképp meggyőzött.  
 

Miután nyilvánvaló volt, hogy itt valami óriási dologról van szó, ami túlmutat az elme korlátain, az Univerzum úgy intézte, hogy még jobban elmerüljek ebben a módszerben – nemsokára megtudod, miért is.
 
Sokat gyakoroltam a távgyógyítást, elmentem minden létező továbbképzésre, ismételtem alaptanfolyamot, elvittem a lányomat is, vele is végigültem, és nem hagytam ki egyetlen havi találkozót sem, ahol többek között gyakoroltuk a távgyógyítást is. Hálával tartozom Dr. Domján Lászlónak, aki Magyarországra hozta ezt a csodát, fordított és kiadott számos könyvet, a legjobbakat, amik nem hagynak kétséget a bennünk rejlő képességek, természetfeletti adottságok létezése felől.
 
Gyakoroltam tehát a gyógyítást, és természetesen adódott alkalmam megtapasztalni a csodát magát. Kislányom szeme kicsi kora óta kancsal volt, ezért már korán szemüveget kapott, és évekig le kellett ragasztanunk az erősebb szemét, hogy a másik erősödjön. 
 
Gyógyulgatott, rengeteget programoztam érte, alkalmaztam – és ő végtelen türelemmel viselte – a Rosa Rivastól tanult söprögető technikát, de végül csak úgy döntött a szemész orvos, hogy meg kell műteni, még az iskolakezdés előtt.
 
Be is feküdtünk a kerepestarcsai kórházba a műtét előtti napon. A doktornő délután egy utolsó vizsgálatot végzett, majd megismételte, mert nem hittünk a szemünknek. Az eredmény: hazaküldött minket, mert a lányom szeme annyira rendbe jött, hogy már nem volt műthető. 
 
Olyan sebességgel még senki nem jelentkezett ki kórházból, mint mi akkor. (Az esetünk szerepel az Hétköznapi csodák agykontrollal című könyvben.)
 
Nincsenek rá szavak, hogy leírjam a hálám, a legmaradandóbb azonban az az érzés, hogy nem lepett meg ez az egész. Annyira, de annyira közel éreztem magamhoz Istent, még ha nem is fogalmazódott meg bennem, hogy ezt elraktároztam magamban, és egészen biztosan nagyon megerősített a hitemben.

 
Jártam továbbra is a havi találkozókra, ahol 2011-ben megpillantottam Joe Vitale könyvét – ami végül meghatározta a sorsom. 
 
Domján László még azon a találkozón bemutatta a könyvet, azzal, hogy sorsokat fordít meg, csodálatos módszer a Ho’oponopono.

„Vegyetek belőle tízet, és kilencet ajándékozzatok el” – mondta, és én megtettem. Mindig is ittam a szavait, mert annyira hiteles volt, és én olyan mély hálát éreztem és érzek iránta, hiszen a sorsom fordulata abszolút az ő nevéhez kötődik, sok tekintetben.
 
A kilenc könyvet szépen elajándékoztam, már fogalmam sincs, kinek – biztosan jó szolgálatot tettek ott, ahova kerültek -, de az az egy, amit magamnak tartottam meg, megváltoztatta az életemet.
 
Részlet a MEGÉRTEM. Ho’oponopono, az életem című könyvemből