Prekognicíós tapasztalatok, elképzelhető magyarázatok

Hogyan lehetséges látni a jövőt? Mi a magyarázata annak, ha előre tudunk bizonyos dolgokat, eseményeket, történéseket, még azok bekövetkezte előtt?

1952, Washington. Egy mélyen vallásos asszony éppen az imádkozással volt elfoglalva a St. Matthew katedrálisban, mikor hirtelen egy gomolygó, sötét felhőben egy számsort vett észre, mely a Fehér Ház fölött lebegett: 1960. Az ajtóban egy fiatal, világos szemű ember állt. A jelenséget hang is kísérte, mely azt mondta, hogy 1960-ban egy fiatal demokrata elnököt iktatnak be, és akit még hivatali ideje alatt meg fognak gyilkolni. Ugyanez az asszony jósolta meg a Robert Kennedy elleni merényletet is. Hogyan tehette meg mindezt jóval a testvérpár színre lépése és a merényletek előtt?

Prekognitív tapasztalatai (vagyis jövőérzékelés, olyan jövőbeli állapot észlelése, mely logikai úton kikövetkeztethetetlen) mindenkinek vannak. Többnyire nem is emlékszünk rájuk, mivel az érzet erőssége nem magas. Ha például megérezzük azt, hogy a telefon meg fog szólalni, azt hajlamosak vagyunk inkább a véletlennek tulajdonítani, vagy egyszerűen oda sem figyelünk. Pedig ezek az események felhívják a figyelmet arra, hogy az ember képes olyan kapcsolatot létesíteni a környezetével, melyre nehéz megfelelő logikai választ találni. Könnyű logikai buktatóba kerülni a prekogníció vizsgálatakor, magyarázatakor, hiszen úgy gondoljuk, hogy a környezetünkben történő események időben lineárisan történnek, vagyis a dolgokat egymás után következőnek tapasztaljuk meg. Ezért, ha egy olyan eseményt észlelünk, mely kívül áll a lineáris idővonalon, vagyis még be sem következett, könnyen zavarba jöhetünk. Nem hiszünk az olyan embereknek, akik egészen konkrét tapasztalatokkal rendelkeznek a jövőt illetően – és akkor pedig már jobb nem feszegetni a témát, ha állításuk igaznak bizonyul.

Tipikus példája a prekognicíónak, ha valaki előre „látja” egy repülőgép lezuhanását, a barátját, amint autóbalesetet szenved, megérzi egy közeli hozzátartozó halálát. Ez utóbbit nevezhetjük „preemocionális” tapasztalatnak is, mivel csak egy érzet társul egy jövőbeli eseményhez, „tényleges” kognitív élmény nem.

A prekogníciós élményeket nem könnyű tetten érni. Mindig szubjektívek a beszámolók, ezért nem könnyű tudományosan igazolni. Mivel azonban jól dokumentált jelenségről van szó, ezért léte nem vonható kétségbe, olyannyira nem, hogy a mai fizikában is kísérletet próbálnak tenni a jelenséget előidéző okok felfedezésére. A dokumentációk ellenére nagyon bonyolult jelenségről van szó, melyet nehéz leírni, megmagyarázni, mivel az időanomáliák elménk számára racionálisan felfoghatatlanok. A tudatunk azonban képes megélni irracionális helyzeteket is, például azt, hogy látja, mi fog történni a jövőben.



De hogyan képes erre? A világunk többdimenziós, egymással kölcsönhatásban lévő alterekből (vagy dimenziókból) épül fel. Az emberi tudat képes kiterjedni e tartományokba is, melyek nem a hagyományos érzékszervek által érzékelhetőek. Ez valószínűleg azért lehetséges, mert az ember ezekben a dimenziókban egynemű a dimenzió „anyagával”, éppen úgy, ahogy az anyagi világban is; testünket az anyag építi fel. Az ember a harmadik dimenzióban csak az anyaghoz képest érzékeli saját magát, ebben az értelmezésben ez az anyag lehet a másik ember is. De viszonyítás szükséges az eltérő dimenziókban is, ami viszont csak úgy lehetséges, ha a viszonyítást végző személy képes valamilyen értékelésre abban az adott altérben. Ez az alapja annak a feltételezésnek, hogy az ember rendelkezik parapszichológiai (részleteiben nem pontosan, vagy okkult tanok által ismert) struktúrákkal is a fizikai testén túl.

Visszatérve az érzékelés kiterjedésére, példának tekinthetjük azt, hogy hipnózisban az emberek képesek pontosan leírni egy olyan tárgyat, mely a hátuk mögött van, vagy amikor egy vaknak született ember a halálközeli élményében leírja pontosan a körülötte állókat. De ilyen extrém teljesítmény a jövőérzékelés is. A tudat tanulmányozása az, mely közelebb vezethet az ember ilyen jellegű élményeinek megismeréséhez.

Az idő az ember számára nem mindig értelmezhető. Az álmok néha több órásnak is tűnhetnek, holott csak öt-hat percet töltöttünk az alvás álomperiódusában (melyet a kutatók a R.E.M. fázisának gondolnak, mivel az ebben a fázisban felkeltett emberek mindig álmokról számolnak be). Az extrém helyzetek pszichológiájában (a parapszichológiában) a különböző parajelenségekben az egyén, mint észlelő, különbözőképpen éli meg az idő múlását, mivel más tudatállapotba került. Vannak jól dokumentált esetek, mikor az észlelő személy számára csak pillanatok teltek el, de egyébként a hozzátartozói már a rendőrséget is értesítették, és kiderült, hogy több napja annak, hogy eltűnt. Ennek az az oka, hogy az elménk működése, időészlelése nem függ az úgynevezett éber állapotban történő, mindig ugyanolyan „sebességű” időtől. Az idő mindig csak az észlelő szempontjából mérvadó és tekinthető egyetemlegesnek. Vagyis szubjektumunk számára az idő múlása kontextusonként más és más (másképpen telik, ha államvizsgára készülünk és másképpen, ha egy izgalmas filmet nézünk).

Az emberi elme képes megélni az időtlenség állapotát is. Az alvás egy olyan tudatmódosult állapot, melyben az idő lineáris (vagyis a három dimenzió és az ismert négy erő függvényében létező, az eseményeket egymás után „bemutató” idő) kiterjesztése értelmetlen és valótlan. Ugyanis képesek vagyunk álmodni a múltról, a jövőről a „valóságtól” teljesen elrugaszkodva. Mivel mindenki álmodik, ezért jogosan (bár kissé filozofikusan) feltehetjük azt a kérdést, hogy mi is a valóság? A kérdést több tényező miatt is helyénvaló:

Mivel az ember tudatállapottól függően képes megélni az idő különböző aspektusait, ezért logikusan következik, hogy az emberi elme az időtlenség állapotában van állandóan, mert az időtlen állapot az egyetlen olyan helyzete az elmének, amihez képest értelmezhetővé válik a különböző irányú idő megélése. Ha a pszichénk a lineáris időben volna jelen, lehetetlen volna számára a prekogníció megélése pusztán azért, mert nem tudna „jelen” lenni egy még meg sem történt esemény helyszínén. Olyan volna számára, mintha egy számítógépnek az „igaz” és a „hamis” felépítésű logikai rendszerébe beiktatnánk a „talán” állapotát. A számítógép ezt nem látná, és amennyiben ezt nem logikailag iktatják be, nem is tudná értelmezni. Az időtlen állapot olyan, mint a mandala közepe; nincs kiterjesztése (a tökéletes pont) és mégis magában hordoz mindent. Tehát elménk, amennyiben az elmélet helyénvaló, gyakorlatilag igazolható módon minden időpontban egyidejűleg létezik. Az igazolás természetesen közvetett, és abban az esetben igaz, ha elfogadjuk a prekogníció létezését.

Azt a konklúziót vonhatjuk le, hogy (mint a paraesetek többségében) a prekogníciót az emberi tudat képes létrehozni, megtapasztalni. Ami miatt mindezt nem értjük, az azon alapszik, hogy nincs az a hivatalos tudomány, mely meg tudná fogalmazni, hogy mire képes a tudat. Valójában pszichénket nem is lehet tudományossá tenni, mivel képes az ok-okozati törvényt megkerülni, így a tudományosság egyik követelményét „sérti” meg. Tehát nem tudjuk alávetni a statisztikai elemzésnek, nem kényszeríthetjük a megismétlésre, egészen egyszerűen azért, mert nem sok fogalmunk van a működéséről. Tehát egyelőre a prekogníció az marad, ami volt: az emberi elme olyan képessége, aminek mibenlétéről csak találgatni tudunk.