Bácsfi Diána: A hérosz és az Alvilág III.

"Tudjuk, hogy a tragédia: az élet csődje, bukása és összetörése. De tudjuk azt is, hogy a tragédiában az élet hiába tört össze: az ember felmagasztosult. Mert az élet csődjéből diadal és a bukásból győzelem lehet…" (Hamvas Béla: Mágia szutra)

„Tudjuk, hogy a tragédia: az élet csődje, bukása és összetörése. De tudjuk azt is, hogy a tragédiában az élet hiába tört össze: az ember felmagasztosult.

Mert az élet csődjéből diadal és a bukásból győzelem lehet…”Hamvas Béla: Mágia szutra)

Így kezdődött…
Az alábbi elbeszéléssel a Szerkesztőség megtisztelő, kedves kérésének kívánok eleget tenni, amellyel arra buzdítottak, meséljem el a magazin hasábjain, hogyan lettem szomorú gyermekből a mítoszok szerelmesévé, a mítoszok szerelmeséből pedig azzá, ami most vagyok, illetve, aminek most láthat a személyemet kevéssé, nevemet és úgynevezett híremet talán annál inkább ismerő Olvasó. Tisztában vagyok a kitárulkozás úgynevezett veszedelmeivel; az író ugyanis, amikor teste és lelke történelmén keresztülhatolva önvalója világáról és annak érzéssé sosem manifesztálódott mozgatórugóiról vall, könnyedén járhat úgy, mint Andersen meztelen császára, akit tekintélyéből szőtt palástja híján a kisinas is vígan kifütyülhetett. A mélyebbre hatolás káinbélyegével megáldott-megvert lény pedig a mesebeli uralkodónál is csupaszabb: valamilyen titokzatos okból ugyanis nem nőtt ki személye elé az a profán mindennapiságból, apró-cseprő életrezdülésekből szőtt védelmező pajzs, amelyet boldogabb földlakótársai oly magától értetődő természetességgel birtokolnak.

Mezítelenségemet ezúttal őszinteséggel kendőzöm; az életem felületét borító sebek esetleges felfakadását pedig nem iszonnyal, hanem a már-minden-mindegy sztoikus távolságtartásával fogom szemlélni. Az ellenkező híreszteléssel ellentétben esendőségében mindennél jobban szeretem, és igen, még az ezredforduló utáni ötödik évben is szívből tisztelem az Embert, a királykék planéta félresikerült kisistenét; tiszteletem pedig elsősorban magának a Fénynek szól, amely nevetséges húsketrecébe zárva számomra az Univerzum legmegrendítőbb látványa. Még az utcákon kavargó járókelők számtalansága sem akadályoz meg abban, hogy ne teljenek meg szemeim a megértés könnyeivel, ha csak úgy, istenigazából megnézek magamnak egy bármilyen, akármilyen embert, egy munkába siető embert, egy újságot olvasó embert, egy, a padon reggelijét eszegető embert vagy egy méhében újabb embercsírát cipelő embert – a léttörvény egy-egy csöppnyi manifesztációját, aki pillanatnyilag még nem tudja magáról, hogy szánalomra méltóbb, mint a szárnyait vesztett sasmadár…

(Gyermekkorom első tudatos emléke. Fáj az ember. Fáj a létezés. Fáj az emlékezés. Egyéves lehettem – és mint ablakon besüvöltő januári szél, vágott sejtjeimbe a felismerés, hogy testbe zártak, engem, aki nem vagyok egyenlő a testemmel, engem, aki látok, még mindig látok, pedig nem szabadna, engem elfelejtettek megvakítani, emlékszem, jaj, mindenre emlékszem, a Tudás kérlelhetetlenül hömpölyög vissza az elmémbe, már mindent elönt, magába szív…és én, szegény egyesztendős elítélt, sikítva ráztam volna börtönöm rácsait, zúztam volna szét őrjöngve eresztékeit, téptem volna cafatokra, hogy szállhassak, el, messze, haza, vissza az otthonomba… de nem lehetett. Nem szabadott.)

Te akartad, Atyám. Legyen meg a Te akaratod.

Tízéves koromban olvastam egy indonéz mítoszt, amely arról szólt, hogy valaha, az idők kezdetén, közvetlenül a Teremtés után szivárványhíd feszült az emberek és az istenek világa között: az Ég fiai a színpompás lépcsőzetet használva gyakran alászálltak a Földre, hogy az emberiség leányait felkereshessék, hasonlóan, a halált nem ismerő földlakóknak is szabad bejárásuk volt a Felvilágba. Egy irigy démon támadása következtében azonban a szivárványhíd kettétört: tarka roncsai évezredekig hintáztak ég és tenger között kifeszítve, az ember pedig soha többé nem láthatta színről-színre az isteneket, helyettük viszont három nemvárt vendéget kellett megismernie: a betegséget, az öregséget és a halált. Akkor, gyermekfejjel elhatároztam, hogy világgá indulok, megkeresem az összetört híd maradványait és meggyógyítom azt, imával, böjttel, fegyverrel, erővel, sőt szembeszállok akár három világ démonaival is, csak az istenek, istennők közellétének boldogságával megajándékozhassam az emberiséget. Mítoszhős akartam lenni, próbákat teljesíteni, mint Héraklész, sárkányokat ölni, mint Siegfried, megkeresni a halhatatlanságot, mint Gilgames, ám leginkább a szivárvány begyógyításának évek múlásával sem enyhülő vágya marcangolta szívemet. Ezért lettem vallástörténész.

(Bármely érték akkor válik igazán fontossá a számunkra, amikor létezése múltidőbe kerül, porrá omlik, kifolyik kezeink közül, elpusztul, elvész. A bibliai szőlősgazda mellett hiába áll jóravaló, dolgos kezű fia, ha a másik messze jár: az apa gondolatai minden percben a hálátlan szökevénynél időznek. Az Írás egy másik példázatában az asszony akkor becsüli meg igazán kopottas rézgarasát, amikor az elgurul: tűvé teszi érte a házát, mit sem törődve a ládájában sorjázó, az eltűntnél sokkal értékesebb ezüstpénzek tömkelegére. A Szeretet viszont mindezeknél finomabb, illékonyabb jószág: jelenlétét természetesnek veszed, sóvárogni pedig csak akkor tanulsz meg utána, ha egy szép napon csendben kilopakodik életedből. Volt-nincs. Megszökött. Megfeszített akarattal, lucskosra sírt zsebkendőkkel, átokkal, ígérettel, könyörgéssel, fenyegetéssel ugyan vissza nem csalogatod.

Virág ő, amelyet nem elég cserepében átvenni, hazavinni, átültetni, bizony, gondozni is kell. Ha nem ápolod, nem öntözöd, és azt képzeled, azért bontogatta szirmait, hogy téged, csak téged gyönyörködtessen: elszárad. Tenyereden tartod még most is illatozó holttestét és arra gondolsz, csak egy cseppnyi vizet kért volna cserébe napjaidra árasztott szelíd szépségéért.

Csak a Szeretet lehet orvossága a tarka szivárványhíd betegségének. Csak az ő hatalma forrasztja össze a szakadékokat, temeti be az árkokat, rontja szét a drótakadályokat világ és világ, lélek és lélek, ember és ember között…)

Megtanítottad nekem, Atyám, azért, hogy én is megtaníthassam gyermekeidnek.

Vallástörténész voltam. Mitológus. A mitológus a mítoszok szakértője, olyan kutató, aki minél több emberi kultúra minél több mítoszának, legendájának és meséjének ismeretében tárja fel a látszólag eltérő mítikus szellemi univerzumok mögött húzódó egynemű, egylényegű, egyetlen valóságot.

A Valóságot. Magyarországon egy tragikus oksorozat következtében áthatolhatatlan fal választja el az úgynevezett hivatalos vallástörténetkutatás képviselőit az ősvallások, misztériumok iránt érdeklődő közönségtől.


Előbbi – tehát a nagyontudományos uraságok kasztszerűen zárt birodalma – paranoiás iszonnyal menekül minden, a nyugati anyagelvű álláspont olvasztókohójába be nem hajítható látásmód elől, így az utóbbit – a jobb sorsa érdemes, viszont minden újdonságra gyermekien fogékony kívülállókat - tökéletes következetességgel hajszolja az ezotériának nevezett világnézeti kavalkád felé, ahol egy gyékényen kényszerül árulni a kártyavető és a vakmerő elméletei miatt tudományos körökben gyanússá lett fiatal kutató is. A folyamat következménye mindenképp az lesz, hogy a tudósok előbb csak a saját tudományáguk iránt érdeklődőktől idegenednek el, majd nemsokára saját tudományáguktól is; a művelt emberiség pedig semmit nem utál jogosabban, mint a még saját tudományáguk küldetésében sem bízó akadémiai ingyenélőket. A laikusok érthető módon elvárják a tudománytól, hogy ne csak kutasson, de a rügyet bontó fákhoz hasonlóan egy-egy szellemtörténeti tavaszon képes legyen megújulni, azaz, ha egy elmélete immár nem szolgálja az érdekmentes emberi megismerést, akkor azt legyen bátorsága elhajítani és a valósághoz közelebb állóval helyettesíteni. Ám sajnos a helyzet éppenséggel mást mutat. A kivénhedt dogmákat körömszakadtig védelmező, a XXI.században mini-Torquemadát játszó „hivatalos” tudósokat az emberek érdektelenség-bojkottal büntetik és inkább elmennek egy klubba, ahol a földönkívüliekről, a bioenergiáról vagy az időgépről mesél az általában szakképzetlen előadó. A tudósok meg széttárják a karjukat és álszent sajnálkozással sóhajtják, hogy „ezt a generációt már nem érdekli a tudomány, csak a kétfilléres sci-fi és fantasy…”

Tudomány és paratudomány. „Igazi” és „para”. A vaskorvég torzszülött ikerkölykei. Az első a Tudás leplezetlen ellensége, a másik ugyan tisztességesebb, de hatásában éppen olyan káros.

Mi vallástörténészek valami elképesztően fura helyzetben vagyunk itt, ezen a dióhéjban felvázolt magyar tudományhelyzeti arcvonalon. A hivatalos tudomány sanda szemmel néz ránk, mert tudományágunk tárgya maga a „mítosz”, egy olyan valami, amit a nyugati felfogás a „nem valós, kitalált, képzeletszülte” fogalmakkal érzékel azonosnak. Mi tehát olyasmit kutatunk, ami az akadémiai álláspont szerint nem is létezik. Hát ez remek! Gyanúsak vagyunk. Nagyon-nagyon gyanúsak. Hazánkban, ha egy vallástörténész még azt sem mondja, kukk, csak tudni lehet, hogy vallástörténész, pláne összehasonlító, már úgy néznek rá, mint egy potenciális terroristára.

Mert tudományos köreinkben még mindig etalon anyagelvűnek lenni, még mindig ciki az Istenhit, még mindig elegáns a vallást ósdi limlomnak, múzeumba való egzotikus leletnek lesajnálni, Homéroszt és Anonymust hülyének nézni, Mircea Eliade világhírű könyveihez cinikus utószavakat írni. Mert mi vallástörténészek, a szivárványhíd foszlányaihoz hasonlóan ég és föld között lebegünk: a tudósok szerint túl nagy a fantáziánk, parakörökben pedig túl tudományosak vagyunk.

Ma még tarka roncs. Holnap szivárványhíd. Átjáró, lépcső, amely az emberi tudomány korlátok fogta világából elvezet, kivezet az ideák szabad levegőjére. Oda, ahová az ember évezredek óta próbál irányzatok, vallások, extázisok, rítusok, misztériumok segítségével eljutni.

A vallástörténet maga a szivárványhíd. Képviselője, a vallástörténész egy új, spirituális ébredés, egy valódi szellemtörténeti forradalom, egy új reneszánsz kulcsát tartja kezében. Bátorságán múlik, hogy sorsadta kivételes lehetőségével az emberiség üdvére élni fog, vagy elbújik több pofonnal, mint jutalommal kecsegtető küldetése elől.

(Atyám! Te Első Létező, ki Szophia Anya és az értünk embertestben vérzett drága Aión kútforrása vagy! Nem kérek Tőled könyörületet, nem kérem, hogy bocsásd meg szeretteim számára is terhes gőgömet; nem kérek semmit, mert Világodnak nem térdeplő, alázatos bűnbánókra és mellverdeső széplelkekre van most szüksége. Kemény időket élünk, Atyám, ehhez mérten kemény Hozzád intézett mindennapi imádságom: add, hogy tiszta elmével, bátor szívvel, mocsoktalan kézzel hajthassam végre dicsőségedre ezt a Mérhetetlenségedhez képest csipetnyi, a Fényed után esengő emberiség számára viszont mérföldet jelentő feladatot! Ne könnyítsd utamat, de add, hogy derekam ne hajoljon, szívem és szám ne lázadjon a teher ellen, amelyet bölcsességedben általam hordozni rendeltél! Te magad vagy az Élet: engedd, hogy minden gyermekednek életet hirdessek általad!)

A hérosz útja zuhanás a fényből a pokolba, majd lassú, keserves emelkedés, kínok szegte gyalogút, ám ez az elsőnél is szebb, igazabb, tisztább fényességbe vezet.
2005 október 24.