Apám megvéd

Ha valaki nem tanulta a verset, az is ismerheti József Attila szobrát a Duna-parton. Harmincegy éves volt, három éves kora óta nem látta apját, mégis úgy beszél róla, mintha az politikát, filozófiát, életmódot tanított volna neki.

„Anyám kun volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.”
(József Attila: A Dunánál, 1936)
Ha valaki nem tanulta a verset, az is ismerheti József Attila szobrát a Duna-parton. Harmincegy éves volt, három éves kora óta nem látta apját, mégis úgy beszél róla, mintha az politikát, filozófiát, életmódot tanított volna neki.
Lélekemelő fórum

Miért?

Mert erre volt szüksége. Mert alapszükségünk az apánk. „Apám házat épít” „Apám villanyt szerel” „Apám kombájnt vezet” Apánk építi a körülöttünk lévő, általunk használt mindennapok világát. Mindent, ami körbevesz, falakat, bútorokat, autókat, játékokat. Ez nem igaz! Mindenkinek van apja! Másképpen nem lennél te sem! – vágok vissza agresszíven. És kiáltanám szerte: – Gyerekek, keressétek meg az apátokat! Ki szereli meg a villanyt, a vizet a lakásban? Ki fúrja a falba a szöget? Ki szállítja a kenyeret hajnalban a boltba? Az apáitok! Nem folytatom. Mindenki ismeri a maga tragédiáját.

Aztán az iskola kapujában felfigyelek egy APÁRA, aki már egész héten minden nap ott várta a fiát. Tovább figyelem: reggelenként bekíséri az iskolába a gyereket. Már várom őket, előttem mennek, a férfi keze a gyerek vállán, ő viszi a nehéz táskát, nevetnek, kicsit meglökik egymást, a kapuban az apa megcsókolja a fiát, a gyerek visszaint. Minden reggel!!!

Délután megszólítom az apát, segítsen levenni néhány könyvet egy magas polcról és felvinni a tanáriba. Segít, hozza, beszélgetünk, szinte minden délután beszélgetünk, amíg várja a fiát. Nem laknak messze, mégis érte jön, nehogy valami baj érje. Egyedül neveli a gyereket. Nem kérdezek olyat, ami nem tartozik rám, csak azt mondja el, amit akar, de annál többet ér, amit látok. A gyerek névnapjára meghívják az osztálytársakat, azok szüleit, s most már engem is.

Apa készítette a falburkolatot a gyerek szobájában, maga faragta ki formára az íróasztalt. A fiú gyönyörűen olvas, verset mond, szépen énekel, s mivel az apa számítógépes grafikával, fotózással foglalkozik, a gyerek is ért mindenhez, ami körülötte van, korának megfelelően.

Valaki hiányzik a lakásból, a férfi és a gyermek életéből. Igaz. Pótolhatatlanul. Néha látom az anyát farsangon, évzárón hátul, távol a gyerektől és a tanároktól.

S aztán: gyermekvédelem, gyámhatóság, pereskedés, háború, kemény szavak: válassz apád és anyád között!! Hol akarsz lakni?

Szeretnék felkiáltani: fiam, neked szobád, asztalod, ágyad, játékaid vannak, minek mennél el bárhová? Menj anyádhoz, amikor akarsz, de ne költözz el, mert mindent elveszíthetsz!!

Mit veszít el a gyermek az apja elvesztésével? A stabilitást. A biztonságot, a két lábon állást, a mechanika, a fizika megbízható nyugalmát. S jó esetben kaphat helyette simogatást, érzelmeket, idegen férfiakat, labilitást. Jó esetben. Egyébként tudjuk: nincs többé helyük sehol. Ha megindul a láncreakció, anyjáról, apjáról csak rosszat fog hallani.

Anyák! Vigyázzatok a férjetekre!
– mondanám. Ne kényszerítsétek őket támadó állásba, ha válni kell, próbáljatok szelíden, békésen válni, meghagyva a lehetőséget a találkozásra.

Van apám, csak egy másik lakásban lakik. Ez sokkal szebb, mint a „nincs apám". „Anyám a szomszédban lakik egy barátjával, vasárnap együtt megyünk kirándulni.” Ez se szörnyű. Csak az, ha mindenhonnan kiestem, sehová se tartozok, ha ezután bandákban kell társakat találnom. Reszketek, ha hangokat hallok, mert a hangok ordítozássá, kitaszítássá válnak.

Eltaszított apák, kitaszított gyerekek... Miért?
Keressük a párbeszéd lehetőségét. Beszéljünk róla, hogyan lehetne az elvált férfiakat visszavezetni a családhoz. Békességben.

Dobosy Ildikó