include("include/median_1.php"); ?>
harmonet.hu
include("include/median_2.php"); ?>
Lelkes Miklós: Tájak II.
a bazaltoszlopok alatt
kőtörmelék a kék az erdő nehezen lélegzik a melegben egy csöppnyi ház magányos de oldalai buzgalommal támasztják egymást a lejtőn
BADACSONY
a bazaltoszlopok alatt
kőtörmelék
a kék
az erdő
nehezen lélegzik a melegben
egy csöppnyi ház magányos
de oldalai buzgalommal támasztják egymást a lejtőn
kiugrik a fűre a kopottpiros tarajú kakas
kiugrik a fűre a lángvörös tarajú virág
anyóka nézi a Balaton elvesző vizében
hogy milyen szép lehetett volna az élete
ha mindig ilyen hatalmas gyöngyházkagyló mosolygott volna a szemébe
dombról dombra sétál lefelé az ösvény
a szőlőfürtök
szapora gömbjei lüktető édes
emlékké sűrítik a zöld kacskaringók
és a rátarti levelek között a fényt
/1966/ Lelkes Miklós
TIHANY
Nem tudom én, hogy a fű nőtt-e rá ily szabadon a csendre,
e sóhajtó felhős kékre, - vagy a csend
sóhajtotta kékjét fentről e lengő fűrengetegre
amikor erre ment.
Nem tudom én, ha ragyognak a gyíkok, hogy gyíkok ragyognak
vagy bőrükön átnéz egy másegű ég,
és miért is hiszek én, oly sokszor becsapott királyfi,
nektek, tündérmesék.
Meddig szomoríttok gyöngy alkonyi esők, fényhavazások,
ködbeli erdők s hegyek, - kicsik, nagyok?
Olykor oly messze vagy csillag, - tűnődöm: te vagy valóban,
vagy csak utánzatod?
Kinézek még szemem szorongó, elfáradt ablakából.
Gyöngy eső tűz, újra fáj távol a tó.
Elsóhajtja kékjét a csend. Valahol szívét kitárón
szól egy tárogató.
/1978/ Lelkes Miklós
B A L A T O N I V A R Á Z S L A T
A szemekben csodálkozás volt:
virágszivárvány csendje lángolt.
Virágszivárvány égő csendje
lobbant át tükrös végtelenbe.
Vizén a porcelánfehérnek
szitakötőszárny gyúlt ki s fénylett.
Barnászöld rét ragyogta nyárban
a déli partról messze láttam:
hegyek álltak sötétlő kéken
tükörtáncok végtelenjében,
s egy Nagy Varázsló, fényvarázslat
űzött feléjük fecskeszárnyat.
Vizén a porcelánfehérnek
felcsengtek ezüst messzeségek,
s láttam nagy kéz nyitotta tájban:
minden szépségben szabadság van,
s szabad a szépség minden foglya -
ég, víz, hegy, rét szívig ragyogta.
Lelkes Miklós
TŰNŐDŐ
Tavak. Vitorlák. Elvágyódsz-e, fecske,
szárnyadról szikrát kérő végtelenbe?
Fűszálakból szőtt idő, lepkeháló,
rabod a felhő, egykor messzeszálló?
Hegyek. Szempillák. Csacska óriások,
most árnyékomra köveket dobáltok,
mert egyszer - látón - fületekbe súgtam:
a hegyeken túl annyi-annyi út van?
Akár szerettek, akár nem szerettek,
csak ezt adom, - a mosolyom, s a kedvet
csillagra várni és szólni a fényben:
már majdnem az...de azért nem az mégsem!
Emlékeztek? Néztük a nagy-nagy órát.
Ti és én. Mind. Tenyerünkben manócskák.
Mutató járt s a nagy számlapon ott
sohsemvolt táj szépsége ragyogott.
E táj, idő emlékeként merészen
virág nyílik hókesztyűs tündérkézben.
Kosarában hány gyümölcs ottmaradt!
Zászlóinál sem volt még szabadabb.
Fecskék szállnak millióröptű égen
piroson át a kékesfeketében.
Bár nyílna szem, mely látón messzelátó!
Hol az a táj, s miért lankad a zászló?
/1979/
Lelkes Miklós cikkeiről beszégessünk