Lelkes Miklós: Tájak II.

a bazaltoszlopok alatt kőtörmelék a kék az erdő nehezen lélegzik a melegben egy csöppnyi ház magányos de oldalai buzgalommal támasztják egymást a lejtőn

BADACSONY

a bazaltoszlopok alatt
kőtörmelék

a kék
az erdő
nehezen lélegzik a melegben

egy csöppnyi ház magányos
de oldalai buzgalommal támasztják egymást a lejtőn

kiugrik a fűre a kopottpiros tarajú kakas
kiugrik a fűre a lángvörös tarajú virág
anyóka nézi a Balaton elvesző vizében
hogy milyen szép lehetett volna az élete
ha mindig ilyen hatalmas gyöngyházkagyló mosolygott volna a szemébe

dombról dombra sétál lefelé az ösvény

a szőlőfürtök
szapora gömbjei lüktető édes
emlékké sűrítik a zöld kacskaringók
és a rátarti levelek között a fényt

/1966/ Lelkes Miklós


TIHANY

Nem tudom én, hogy a fű nőtt-e rá ily szabadon a csendre,
e sóhajtó felhős kékre, - vagy a csend
sóhajtotta kékjét fentről e lengő fűrengetegre
amikor erre ment.

Nem tudom én, ha ragyognak a gyíkok, hogy gyíkok ragyognak
vagy bőrükön átnéz egy másegű ég,
és miért is hiszek én, oly sokszor becsapott királyfi,
nektek, tündérmesék.

Meddig szomoríttok gyöngy alkonyi esők, fényhavazások,
ködbeli erdők s hegyek, - kicsik, nagyok?
Olykor oly messze vagy csillag, - tűnődöm: te vagy valóban,
vagy csak utánzatod?

Kinézek még szemem szorongó, elfáradt ablakából.
Gyöngy eső tűz, újra fáj távol a tó.
Elsóhajtja kékjét a csend. Valahol szívét kitárón
szól egy tárogató.

/1978/ Lelkes Miklós

B A L A T O N I V A R Á Z S L A T

A szemekben csodálkozás volt:
virágszivárvány csendje lángolt.

Virágszivárvány égő csendje
lobbant át tükrös végtelenbe.

Vizén a porcelánfehérnek
szitakötőszárny gyúlt ki s fénylett.

Barnászöld rét ragyogta nyárban
a déli partról messze láttam:

hegyek álltak sötétlő kéken
tükörtáncok végtelenjében,

s egy Nagy Varázsló, fényvarázslat
űzött feléjük fecskeszárnyat.

Vizén a porcelánfehérnek
felcsengtek ezüst messzeségek,

s láttam nagy kéz nyitotta tájban:
minden szépségben szabadság van,

s szabad a szépség minden foglya -
ég, víz, hegy, rét szívig ragyogta.

Lelkes Miklós

TŰNŐDŐ

Tavak. Vitorlák. Elvágyódsz-e, fecske,
szárnyadról szikrát kérő végtelenbe?
Fűszálakból szőtt idő, lepkeháló,
rabod a felhő, egykor messzeszálló?

Hegyek. Szempillák. Csacska óriások,
most árnyékomra köveket dobáltok,
mert egyszer - látón - fületekbe súgtam:
a hegyeken túl annyi-annyi út van?

Akár szerettek, akár nem szerettek,
csak ezt adom, - a mosolyom, s a kedvet
csillagra várni és szólni a fényben:
már majdnem az...de azért nem az mégsem!

Emlékeztek? Néztük a nagy-nagy órát.
Ti és én. Mind. Tenyerünkben manócskák.
Mutató járt s a nagy számlapon ott
sohsemvolt táj szépsége ragyogott.

E táj, idő emlékeként merészen
virág nyílik hókesztyűs tündérkézben.
Kosarában hány gyümölcs ottmaradt!
Zászlóinál sem volt még szabadabb.

Fecskék szállnak millióröptű égen
piroson át a kékesfeketében.
Bár nyílna szem, mely látón messzelátó!
Hol az a táj, s miért lankad a zászló?

/1979/
Lelkes Miklós cikkeiről beszégessünk