Balatoni tábor

Osztályommal minden júniusban megünnepeltük a sikeres évet, egy hetet az ország valamelyik gyönyörű részén töltöttük. A szülők rendszerint felajánlották kapcsolataikat, így senkit se kellett anyagi okok miatt kizárni a táborozás örömeiből.

Osztályommal minden júniusban megünnepeltük a sikeres évet, egy hetet az ország valamelyik gyönyörű részén töltöttük. A szülők rendszerint felajánlották kapcsolataikat, így senkit se kellett anyagi okok miatt kizárni a táborozás örömeiből.

Már az első szülői értekezleten, szeptemberben tervezni kezdtük a tanév végi nyaralást. Egyik szülő – hatgyerekes apuka – ajánlotta, hogy menjünk Balatonszabadi-Sóstóra, ahol a plébános jó ismerőse, a Balaton partján áll egy kis kápolna, mellette egy hatszemélyes házikó, a bátrabb gyerekek pedig sátrakban alhatnak a tóparton.

A szülőknek tetszett az ötlet, legfőképpen azért, mert a szállásért így nem kellett fizetni, mindössze felajánlottunk egy ötezrest az egyháznak a villanyfogyasztásért.

A szegényebb családok így is kétségbe vonták, hogy elengedhetik-e a gyerekeiket, ámde évről évre bebizonyítottam nekik, hogy az önkormányzattól, a hitoktatási felügyelőségtől annyi pénzt fogok szerezni, hogy minden rászoruló gyermek költségeit fedezzük, ráadásul még jutalmakat is osztunk menet közben a jó munkáért. Ugyanis ezen a héten napi négy órában tanultunk a gyerekekkel. Nem osztályoztam, tehát rossz jegyet nem lehetett szerezni, de gondoskodtam róla, hogy nagyjából egyenlő elosztásban mindenki kapjon jutalom-csokoládét. Volt, aki verset mondott, volt, aki matekpéldákat oldott, de takarításra, sportversenyekre, főzésre, vásárlásra is lehetett ugyanúgy jutalmat kapni. Talán mégis volt némi versengés; az öt-testvérű kislány, Mariann, szépen gyűjtögette testvérkéinek naponta a csokikat. Mind a tíz verset felmondta (csak teljes versért járt jutalom, pl. Csokonai: Reményhez), takarított, tábortüzet készített, főzött (paprikáskrumplit, palacsintát), és százhúszig tudott ugrókötelezni, ezzel még a tanárnak is kedvet csinált a versenyhez, vagyis én is eljutottam huszonhatig – csokoládé nélkül, lejtőn lefelé.

A félénkebbek tehát a házikóba költöztek, a bátrabbak felállították a sátrakat; mindenki csodájára járhatott egymás sátrainak. Én is vittem sátrat, abban aludtam, de a padlásra költöztettem fel a konyhakészletet, nehogy valaki megdézsmálja illegálisan.

Szép nagy partszakaszunk volt, azonban már az első napon rossz idő köszöntött ránk, így csak két-három gyerek dugta a lábát a vízbe, a többiek a parton fociztak. Minden mozzanatot videóra vettem, hogy a szülők később pontosan tájékozódhassanak arról, mi történt a gyerekek távolléte alatt. A lányok is szívesen fociztak, hiszen hatodikban még nem nagyobbak és erősebbek a fiúk
a lányoknál, de a kistermetű Mariann bizony agresszívebben játszott az összes fiúnál a labdajátékokban.

Ahogy alkonyodott, az összegyűjtött fákból tábortüzet gyújtottunk. Még a nap csak lemenőben volt, már lobogott a tűz, énekeltünk és játszottunk. Az első éjszaka nehezen ment a lefekvés. A szobában hamarabb elaludtak, a sátrak előtt azonban még hosszan tartott a sétálás, rendezkedés. Amikor pedig a tanár végiglátogatta az aludni látszó gyerekeket, egy kislánynak nyoma veszett. A vécé a ház mellett volt, tehát nem oda ment a gyerek, végig kellett látogatni újra a sátrakat, s az egyik fiúsátorból a takaró alól kihúztunk egy kislányt, aki oda elbújt. Különböző szigorú büntetések ígérete mellett végül is mindenki nyugovóra tért, de ez a kis incidens még évek múlva is mulattatta a társaságot.

Minthogy az időjárás nem akart lényegesen megjavulni, és a parton erős a szél, a kápolna előtti teret rendeztük be játékközpontnak. Filmet szándékoztunk készíteni valamelyik kötelező olvasmányból. Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című könyvére esett a választás, elsősorban azért, mert azt előző évben jól feldolgoztuk, másrészt kiváló alkalom volt arra, hogy a gyerekek kiéljék harci kedvüket. Bár sok csinos fiú volt az osztályban, egy határozott, erős hangú kislány vállalta Boka János szerepét. Nemecsek szerepe nem volt kétséges, mert szőke, gyenge, magányos kisfiút szinte minden társaságban lehet találni.

Egyik éjszaka egyik gyerek félelmében bevizelt. Kiderült, hogy még ki se bontotta a bőröndjét, nem mert egyedül vécére menni. Szerencsére velünk volt egy másik kisfiú anyukája, aki ezt a gyermeket szárnyai alá vette, és a továbbiakban úgy foglalkozott vele, mint egy kétévessel szokás. Kimosta a ruháit, segítette a vegetatív funkciók elvégzésében, mert tanulásban eddig nem vettük észre, hogy segítségre lenne szüksége, feladatait mindig jól megoldotta, most tizenkét évesen kellett szép lassan rávezetni a testi önállóságra is.

Az év végi szülői értekezleten levetítettük a filmet, a következő évben pedig előadást rendeztünk a Pál utcai fiúkból.
Dobosy Ildikó
Tovább a fórumra