Száz vadló egyetlen karámban - Interjú Tóth Ádám színházigazgatóval...
Címlap / Psziché / Száz vadló egyetlen karámban - Interjú Tóth Ádám színházigazgatóval a börtönből

Száz vadló egyetlen karámban - Interjú Tóth Ádám színházigazgatóval a börtönből

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2024-06-21

Színházigazgató, rendező és író, így ismerik országhatáron innen és túl azt a Tóth Ádámot, akinek előadásait közel egymillióan látták. Megalapította a Budapesti Showszinházat, megnyitotta Csillebércen a Budai Szabadtéri Színházat, és vezette a Nemzeti Operett Gála társulatot. De jellemezhetjük máshogy is: kalandor, zűrös alak, szerencselovag, vagy egy más bolygóról jött fura figura, aki folyton bajba kerül. Jelenleg börtönben ül, ez a beszélgetés is ott lett lejegyezve, ahogyan ő nevezi: a pokol tornácán. És talán őszintébb lett, mint bármelyik korábbi interjúja.  

– Bírod még?

– Igen! Nem. Nem tudom… Veszek levegőt. Rendszeresen. Ez azért biztató. Nemrég még azzal viccelődtem, hogy milyen jó lenne egy olyan barátnő, akinek a hátán van egy nagy piros gomb, „pause” felirattal. Most magamra szeretnék egy ilyet. Be vagyok rekesztve, mintha száz vadló nyomorogna egyetlen karámban. És közben nincs érintés, nincs íz, nincs illat, nincs romantika, és nincs taps. Igazából semmi sincs, csak a levegő, amit veszek.

– Úgy érzed, hogy ártatlanul zártak be?

– Azt gondolom, hogy a világ fejlett országaiban biztosan nem ülnék börtönben ezek miatt a tettek miatt, és azt is, hogy a rám megírt vádiratok és az ítéletek java részt az írói fantáziára épülnek. Szándékosan senkinek sem tudnék ártani, így teljesen kizárt, hogy büntetőjogi kategória legyek. Azt viszont elfogadom, hogy figyelmetlen és talán felelőtlen is voltam a vállalásaimban. Ráadásul 10-14 évvel ezelőtt történt események miatt vették el most az életemet, hála a gyors bírósági ügykezelésnek. Már arra sem emlékszik senki, miért vagyok itt.



– Nem félsz? A börtön veszélyes hely.

– A félelmek minden formáját megéltem az elmúlt 30 hónapban, de a saját magam miatti félelem csak valahol nagyon hátul kullog. Annyi mindentől lehet itt félni: valaminek az elvesztésétől, elmúlásától, az álmok széthullásától, a jövő bizonytalanságától. Ezekhez képest a lokális bajok úgy elcsöppülnek. Amúgy a félelem nem mindig csak negatív töltetű, sok mély érzést a felszínre tud hozni.

Én például a legnagyobb félelmet akkor éltem át, amikor rájöttem, hogy akivel élek, az életem első igazi szerelme. Főzés közben megcsúszott a kezében a húsvágó kés, és mélyen belevágott a csuklójába. Rémülten nézett rám, azt hitte, elvágta az ütőerét. Úgy megijedtem, mint még soha azelőtt. Egyszerűen azt éreztem, hogy ha elvérzik, vége lesz a világnak is. Szerencsére pár milliméterrel megúszta, épp mellé vágott. Én viszont napokig ennek a felismerésnek a hatása alatt voltam, és ennek a félelemnek sokáig hálás maradtam.

– Optimista ember az, aki ilyen rosszban is látni tudja a jót.

– Nem, ez inkább kivétel. Nem igazán hiszek a jóban, mint eredendő erőben. Sőt, azt gondolom, hogy minden a rosszra épül, és a jó csak akkor lesz látható, ha a rossz valamiért éppen megpihen. Ha alaposan átgondoljuk, jól látható, hogy olyan nincs, ami mindig jó, viszont olyan van, ami mindig rossz. A legtöbb dolog ilyen. Persze, én ebből a szempontból vak vagyok. A jót túl jónak, a rosszat olykor csak a jó előszelének látom. Ezért is koppantam most ekkorákat.

– Fájdalmas koppanások lehettek. Hogy sikerült feldolgozni ilyen körülmények között?

– Leginkább sehogy. Olyan veszteséglavina indult el az elhurcolásom után, mint egy katasztrófafilmben. Szép sorban odalett minden: az életkörülményeim, a tisztaság és a kényelem, ezzel együtt az emberi jogaim zöme. A biztonságérzetem, amit a családi közeg jelentett. Alig néhány héttel később lelépett a feleségem, és vitte a család egy részét is. Akik addig „úgy szerettek”, eltűntek az életemből. Erre nincs is megfelelő kifejezés. Az utána következő időkben is elárultak, cserben hagytak jópáran. Széthordták a színházamat, mintha garázsvásár lenne, de ez már szinte meg sem kottyant... Több mint egy évig feküdtem a padlón, mire össze tudott lapátolni a családom és a valódi barátaim.

– Ezek szerint legelőször a feleséged hagyott magadra. Mit gondolsz, miért? Akarsz erről mesélni egyáltalán?

– A tanulságai miatt talán érdemes lenne, de nagyon nehéz szavakba önteni. Az biztos, hogy soha többé nem fogok megházasodni, új családtagokat befogadni és megszeretni. Most a csalódás olyan erővel üti agyon a szép emlékeket, hogy nincs ember, aki ezt két lábon kihordja.

A fő probléma viszont bennem volt. Elhittem a kölcsönös szerelmet, azt gondoltam, hogy amit én érzek, az még talán kevesebb is az övénél. Úgy éreztem, hogy megtaláltuk egymásban az igazit, hogy összetartozunk, és ez az erő majd mindent legyőz. Azt hiszem, hogy a mi valóságunk neki teljesen más lehetett. Idővel elfelejtettem, hogy megismerkedésünkkor ő egy erdélyi lagzizenekarral haknizott, én pedig egy egyre erősödő budapesti színház igazgatója voltam. A két lábon járó lehetőség.

Ahogy múlt az idő, ahogy éltünk és fejlődtünk egymás mellett, ahogy kialakítottuk a saját családunkat, ez a valóság számomra felszívódott, és csak a szerelem maradt. Úgy tűnik, a felszín alatt azért továbbra is ott maradt, és ahogy tudott, előtört.

– Azt gondolod, hogy csak érdekházasság volt a részéről?

– Rajtam kívül szerintem mindenki így gondolja: a barátaink, a szakma, de még az ő barátai, rokonai közül is jónéhányan. Viszont nem fogalmaznék ennyire sarkosan. Voltak olyan élményeink, pillanataink, közös sikereink, amilyeneket mások csak filmeken látnak. Ilyen helyzeteket megjátszani aligha tudna bárki hosszú éveken át. De az is lehet, hogy tényleg így indult, és aztán alakult át kölcsönös szeretetté. Majd az elhurcolásom, a hirtelen támadt anyagi zűrzavar, az irigyek és rosszakarók olyan pszichés sokkot okoztak, ami felszínre hozta az eredeti célokat, és mivel többé már nem voltam lehetőség, el is múlt a nagy lamúr.

Olyan hamis vádak értek szinte azonnal, hogy levegőt is alig kaptam, miközben itt bent az életemért küzdöttem a körülmények miatt. Amikor elvittek, éppen az Operett százszor c. világrekord turnéra készültünk együtt. Rá két hónapra már be volt adva a válóper. Az átmenetet mindenféle lepukkant zárkákban éltem át. Senkinek sem kívánom. De tudom és hiszem, hogy ha ez igazi kapcsolat lett volna, akkor minden másképp alakul, és már rég otthon lehetnék.



– Mire volt szükséged ahhoz, hogy tovább tudj lépni? Hogy eldöntsd, végigcsinálod, és tisztázod a neved a bíróságon?

– Nem a bíróság véleménye a mérvadó. Nem az ő felismerésükre vágyom, mert azt anélkül is tudom, hogy nem kéne itt legyek. Sokkal inkább számít a hozzám közel álló emberek véleménye, és az, hogy ők mit várnak el tőlem. Szép lassan előkerültek azok, akik érdek nélkül szerettek és szeretnek. Akiknek én egyszerűen csak Ádám vagyok, aki bajban van. Elkezdtek nyúlni felém a kezek, körbefogtak és felemeltek. Velem együtt küzdenek nap mint nap. Nem vagyok egyedül. Persze, ez nem jelenti azt, hogy túl lennék a traumákon, szomorkodom az elveszett illúziók miatt. Szinte nincs olyan nap, hogy ne törnének elő az emlékek, de számomra ez azt bizonyítja, hogy legalább én tudtam igazán szeretni.

– Mivel töltöd a napjaidat? Hogyan tud hasznodra válni ez a sok ellopott idő, ha tud?

– Gondolkodtam, tanultam, írtam és olvastam annyit, mint azelőtt összesen. Továbbképeztem magamat irodalomból, színháztörténetből és színháztechnikai háttérből. Ráerősítettem a történelmi ismereteimre, illetve bizonyos területeken célzott kutatásokat is meg tudtam valósítani. Például beleástam magamat az erdélyi magyar irodalom múltjába, de még a génsebészetbe is. Ami ezeknél is fontosabb, az az, hogy ráleltem az igazi barátaimra, az igazi értékekre és a megfelelő útra a folytatáshoz. Ja, igen, és leszoktam a cigiről is. Más szemmel nézek a világra, az emberekre és a hátralevő időre is. Máshova került a hangsúly, és mások az eszközök. Ezek ugyan jó dolgok, de mégsem tudom kijelenteni, hogy a hasznomra vált, mert nagyon sok kárt is elszenvedtem. Ráadásul még nincs vége, így az összes kár még fel sem mérhető.

– Mikor lesz vége?

– Fogalmam sincs. Folyamatban vannak a perújítások, részsikerek is vannak, de nincs bizonytalanabb dolog az igazságszolgáltatásnál. Az elején nagyon elkéstem mindennel, lemaradtam lehetőségekről, határidőkről, születtek rossz döntések. Mivel csak hálni járt belém a lélek, ezen nincs mit csodálkozni. Szeretném hinni, hogy nem kell még éveket itt töltenem, de bízni csak abban tudok, hogy minden elmúlik egyszer.

– Úgy tudom, komplett színházi darabokat is megalkottál az elmúlt két évben. Mit lehet tudni ezekről?

– Sőt, még egy új regényem is elkészült, Bűntény a Hargitán címmel. Ez a következő része az elrablásom előtt pár hónappal megjelent Bűntény a kék szobában c. kötetemnek. Szerintem sokkal jobb lett, már csak azért is, mert a korábbit 5 nap alatt írtam meg, erre pedig bőven volt időm. Ha kijutok, biztosan megjelenik majd.

A nagyobb falat – most már elmondhatom – az Alkonyat trilógiából átírt, három felvonásos musical lesz, különleges atmoszférával, borzongató vámpírvilággal. Nagyon várom, hogy útnak indulhasson ez a projekt. A producere biztosan nem leszek, eladásra készül más színház részére. Kész van továbbá egy nagy operett is, Az ellopott nagybácsi, de ehhez még sok hozzátenni való lesz a felszabadulásom után.

– Ez azt jelenti, hogy végleg megszűnik a Budapesti Showszínház?

– Már meg is szűnt, abban a pillanatban, hogy engem bezártak. Semmilyen céges, vállalkozós kötődést nem vállalok fel soha többé. Semmi olyat, amit aláírással kell ellátni, ami felelősséggel jár. Leszek „csak” alkotó, ötletgazda, rendező. Van elég árucikk az agyamban is. A Budapesti Showszínház 15 év alatt annyi küzdelemmel járt, amennyi bőven elég egy életre. Vállalkozzon most már a következő generáció, bár jó szívvel senkinek sem tudom ajánlani, főleg a művészszférában.

– Mik lesznek az első cselekedeteid a szabad világban? Vannak terveid?

– Rengeteg van. Legelőször megölelgetem az angyalkáimat, aztán útrakelek. Megnézem, mi újság Csillebércen, és hogy hullámzik-e még a Balaton vize. Elmegyek Erdélyországba, hiszen ott is vannak nagyon fontos barátaim és tennivalóim, például sorra látogatni az azóta született kisbabákat. Na és megpihenni, új erőre kapni. Lassan minden erőm elhagy, ideje lesz visszatölteni.

___

Az interjú digtalizálásához a
helyesenmagyarul.hu nyújtott segítséget. Köszönjük!

A cikk magánlevelezés alapján készült, irodalmi alkotás.
 
 
  
    
Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon





 
 
[ 1088 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
slide-tarot
 
 
x