Kelj fel, Laci!
hirdetés
Címlap / Psziché / Kelj fel, Laci!

Kelj fel, Laci!

Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2020-11-23

11 órát beszéltünk meg a találkozásra. Laci már vár rám a Művészetek Palotája előtt. Süt a nap, végre jó idő van. Menjünk be, javaslom mégis, már csak hogy nyugodtan és koncentráltan beszélgethessünk. 

11 órát beszéltünk meg a találkozásra. Laci már vár rám a Művészetek Palotája előtt. Süt a nap, végre jó idő van. Menjünk be, javaslom mégis, már csak hogy nyugodtan és koncentráltan beszélgethessünk. Az ajtónál máris segítségre van szükségünk, hiszen a folyamatosan forgó üvegcikkelyes ajtón át nem tudnánk bemenni a kerekesszékkel.

A hölgynek, aki ott áll, ki kell nyitnia egy nagy álló ajtót. Sikerül is, bár valamit motyog a „bajsza” alatt arról, hogy a biztonságiak megnehezítik ezeket a dolgokat.

Bent kedves emberek kecses kavalkádja, egy félig üres büfé, és egy kis asztal három székkel az előterébe téve, mintha csak minket várnának;

Lacit, engem és a nagyobbik lányomat, aki Lacival jó barátságban, sőt kollegiális kapcsolatban is van. Ő, mármint Bori fogja a fotókat elkészíteni, én, mármint Mari, fogom az interjút megírni, ha sikerül a beszélgetés a 34 éves Horváth Lacival, aki másfél évvel ezelőtt mellkastól lefelé fél óra leforgása alatt, hirtelen lebénult.

ADDIG, AMIG VALAMIRŐL TUDUNK ÍRNI, BESZÉLNI, DALOLNI VAGY SZÓLNI, ADDIG MÉG VAN REMÉNY ARRA, HOGY SORSUNK KEREKÉT JOBBRA FORDÍTSUK, A MINDENT ELSÖPRŐ ÉS SZÉTTÖRŐ VIHAR ELŐL.

- Mi történt veled?
- Több mint 1 évvel ezelőtt, a születésnapom másnapján reggel felkeltem. Fájt a hátam közepe, de csak azt gondoltam, „elfeküdtem”, ahogy ez már máskor is megtörtént velem ezelőtt. Máig sem tudom, hogy volt-e valami köze ahhoz, ami aztán történt. Kicsit kitornáztam a feszültséget, és zuhanyozni indultam. Éppen készültem az akkori polgári foglalkozásomnak számító napközis nevelői munkámra. Bementem a fürdőszobába, és megnyitottam a csapokat. Hirtelen éles fájdalom hasított a mellkasomba. Biztosan infarktusom van, gondoltam magamban, és amilyen gyorsan csak tudtam elzártam a vizet, és visszakecmeregtem az ágyamhoz.

De a fájdalom akkorra már máshol volt bennem. Úgy éreztem, mintha egy fájdalom-lény mászkálna bennem. A mellkasomból a gyomrom felé vette az útját, ahol aztán egyre lejjebb kúszott, a hátam közepébe, mintha valami parázs járkált volna bennem. Elaléltan hívtam a feleségemet, ő meg a mentőket. Negyed óra leforgása alatt bénultam le.

Először a bal, aztán a jobb lábamat nem éreztem. A törzsemet még éreztem vagy jó 20 percig. A kórházban állt be az az állapot, ami még most is tart. A mellkassal bezárólag felülről lefelé még érzek, és onnantól már semmit. A kórházban nem tudták megállapítani, hogy mi történhetett velem-bennem, s a számos vizsgálat sem hozott megnyugtató eredményt. Egy ideig még bíztattak az orvosok és a nővérek is, én meg – szokásomhoz híven –, viccelődtem velük.

Aztán úgy két hét múlva láttam, hogy a nővérek egyre komorabbak, és az orvos sem mond semmit. Lelkiismeretes, jó szakemberek dolgoztak abban a vidéki kórházban, ahová akkor kerültem, de több hét kezelés és vizsgálat után sem tudtak mit mondani arról, hogy vajon mi történhetett, s hogy mi várható a továbbiakban.

Az világosan látszott a felvételeken, hogy sérült a gerincvelő, hogy elkeskenyedik, mint egy homokóra, de hogy ez mi lehet, az meghaladta az akkori tudásukat, és az orvostudomány mai állását egyaránt. Mellkastól lefelé teljesen lebénultam, érzéketlenné, élettelenné vált a testem egyik fele.

Oldalpillantást vetek a kerekesszékében kényelmesen ülő Lacira. Éppen úgy néz ki, mint mi, akik szintén székeken ülünk. Nincs mit bámulnom rajta, nincs min szörnyülködnöm vagy csodálkoznom. Bármelyikünkkel megtörténhet bármi, egy perc leforgása alatt is. Van benne sajnos már tapasztalatom. 17 éves koromban az első szerelmem, aki szintén 17 éves volt, úgy halt meg, hogy agyoncsapta az áram egy vonaton.

Máig sem tudjuk az okát, máig sem értjük, hogy miért és hogy miért pont vele történt ez. Az ember ilyenkor csak áll földbe gyökerezett lábbal, és szóhoz sem tud jutni. Kicsik vagyunk mi ezekhez a nagy történésekhez.

DE AMIG MÉG GONDOLKODNI, BESZÉLNI, DALOLNI VAGY SZÓLNI TUDUNK RÓLA, ADDIG VAN REMÉNY, HOGY A SORSUNK KEREKÉT JOBBRA FORDÍTHATJUK, HOGY MEGVÁLTOZTATHATJUK AZT, AMI VÁLTOZTATHATATLANNAK TŰNIK.

- Milyen gondolataid voltak azokban az időkben, azokban a napokban, amikor a látszólag derült égből villámcsapás történt a testedben? – kérdezem, és arra gondolok, hogy az egész tényleg olyan, mint egy villámcsapás. „Csak” intuíció, de átfut az agyamon, nem lehet, hogy tényleg egy villám volt, egy gömbvillám például?

- Akkoriban egy iskolában voltam napközis tanár. A gyerekekkel való foglalkozás ott olyan volt, min egy inkvizíció. A magam számára „alibi” foglalkozásnak érzékeltem ezt a napközis tanárságot. Belül éreztem, hogy mennyi minden van még bennem, „művész-közeli” adottságok például. Ki szerettem volna törni, vagyis a bensőmből a felszínre hozni ezeket, és foglalkozásként űzni. Trombitáztam, faragtam, szobrászkodtam, filmeztem is abban az időben, de valahogy nem tudtam kitörni.

Nagyon szerencsétlennek éreztem magam, mert akartam nyomni magam kifelé, de valahogy a körülmények ezeket a dolgokat mintha lefogták és megakasztották volna. Nagyon-nagyon elegem volt. Váltani szerettem volna, vagy változatni valamit, legalább a szakmámon belül. Úgy nézett ki, hogy elkezdek tanítani egy médiaoktatással foglalkozó iskolában, de ha őszinte akarok lenni, igazából már nem akartam ezt a tanítást, mert nagyon nehezen volt egyeztethető azzal, hogyha például éjjel zenéltem, felléptem valahol, másnap meg beestem a gyerekek közé…

Aznap is az iskolába kellett volna mennem, de közbejött ez a „baleset”. Ha valami, akkor ez most már biztosan megváltozott. Nem kell többé tanárként dolgoznom, és csak azt fogom csinálni, amit valóban szeretek és tudok is.

Ezen kívül volt még egy dolog, ami folyton foglalkoztatott. Édesapám halálos beteg volt már akkor, és én arra gondoltam, hogy vannak dolgok, amiket még el szeretnék neki mondani, de egyre csak halasztgattam, meg nem tudtam eleget lenni vele. Amikor lebénultam, én is kórházba kerültem. Ő tudott rólam, de már nem tudtunk beszélni. Két hétre a bénulásom után halt meg. Soha többé nem mondhatom már el neki, amit szerettem volna.
Folytatjuk
Mira

Lélekemelő fórum



 
 
[ 1625 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Jóska Jósda
Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
ciganykartya
szinjosda
slide-tarot
slide-tarot

 
x