HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2017-11-22
Címlap / Kultúra / Görög Ibolya modormentő tanácsai

Görög Ibolya modormentő tanácsai

Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2017-11-22

Felgyorsult az életünk, a kapcsolatok formái lazulnak, s bár a ceremoniális viselkedés általában már nem elvárás, azért néhány alapvető udvariassági formát nem árt ismernünk. Görög Ibolya írónő, a GProtokoll Szaktanácsadó Bt. vezetője, a Miniszterelnöki Hivatal Protokoll Főosztályának korábbi főosztályvezetője válaszol kérdéseinkre. 

 

Az utóbbi - mondjuk - 4-5 évben mi változott meg az írásos kommunikáció etikettjében? (Ezt az interjút is egy Facebook chatben kértem - tagadhatatlan, hogy sokkal gyorsabb a kommunikáció és sokkal "kisebb feneket kerítünk" a dolgoknak.)

Felgyorsult nagyon az életünk, ezt tudomásul kell venni. Csak vannak dolgok, amiknek – ahogy mondod – nagyobb feneket kell kerítenünk.
A közösségi oldalak arra nagyon jók, hogy élő kapcsolatban maradunk olyanokkal, akikkel személyesen nem tudnánk találkozni sose, vagy legalábbis nagyon ritkán. Ráadásul nagyon sok magányos ember az ilyen oldalakon való megjelenéssel menekül meg attól, hogy megbolonduljon az egyedülléttől, itt elmondja a véleményét, olvasgat ezt-azt.
De kíváncsi vagyok, ki küldött utoljára ünnepre postán képeslapot a szeretteinek!? Még az én konzervatív lelkem is elfogadja a sebesvonat-kapcsolatot. De tudnunk kellene, hogy valóban a gyorsaság a fontos? Egy kézzel írott levél a szeretett fiútól alaposan meg tudná dobogtatni egy lány szívét.

Ide kapcsolódva, van-e ami korábban elvárt volt, ma meg már felesleges udvariaskodásnak számít, vagy fordítva?

Persze a kapcsolatok formái lazulnak, ma már jót nevetnénk egy olyan levélkezdéssel, hogy „remélem, hogy levelem a legjobb egészségben találja”. Vagy a befejezés, amire a Nagyvilági Hölgy (1894-ben) a következő tanácsot adja: „Egyenlő rangú, többé-kevésbé bizalmas ismerősök, jó barátok közt elegendő e szó: híve, vagy híved, a mi az angolos „yours”-nak felel meg.” Az e-mailek korában ezen igazán derülnénk - de azért valahogy kezdjük el, és valahogy fejezzük be azt a levelet.

Ha már levél, mi változott meg attól, hogy elektronikusan levelezünk? Hogyan folytassuk például a magánlevelezéseinket?

Ebbe nem nagyon akarok beleszólni, mivel a privát e-mail a magánbeszélgetés műfajába tartozik. De azért nem árt, ha figyelünk arra, hogy például ne maradjon az általunk írt levélben nyelvtani hiba. És nézzük meg, hogy jól választottuk-e ki a címzettet, mielőtt megnyomjuk a küldés gombot!



A hivatalos levelek esetében kicsit más a helyzet.
A mindennapi életben csak olvasgatjuk a hivatalos leveleket, de előbb-utóbb bekövetkezik, hogy nekünk, magunknak is írnunk kell  ügyintézés miatt valamelyik hivatalnak, állásért cégnek, hitelért banknak, ajánlattal üzleti partnernek, vevőnek vagy másnak, akit nem tegezhetünk le csak úgy.

Az e-mail elküldése önmagában nem kommunikáció – ez a vesszőparipám! Az elküldött levél bekerül egy nagy hálóba, ahol csak kering, mert nem tudom, megkapta-e a címzett. Az e-mailekre azonnal válaszolni kell, ha mást nem annyit, hogy „levelét megkaptam, jövő keddig válaszolok”. Ezt azok, akik nekem írtak, már tudják. Ha én 24 órán belül nem válaszolok, akkor feltehetően meghaltam.

Javaslom, hogy az üzleti életben a napi e-mail váltásokat csak akkor használjuk, ha már „benne vagyunk” egy ügyben, végül is ez olyan, mintha egy telefonbeszélgetést írnánk le. Új kapcsolatfelvételre, bemutatkozásra stb. a szabályosan megírt levél a megfelelő, amit elküldhetünk e-mailben is, de akkor szerkesszük meg, mentsük el dokumentumként, és az e-mailhez csatolva, mellékleteként küldjük el! Ilyenkor egy mondatot mindenképp írjnunk az e-mail szövegébe is, például „mellékeljük levelünket”, így a címzett bátran kinyitja a mellékletet.

E-mailben is megszólítással kezdjük az üzenetünket. Ha tudjuk a rangot, azzal, ha nincs rangja, akkor névvel. Erre – apró finomság – a következő a férfiak megszólításában a tisztelt+családnév+úr formát, a nőknél pedig a kedves+teljes név formát javaslom.
A hivatalos levél címzésében azt, hogy „asszonynak” vagy „úrnak”, a név után, és nem a rangja után kell írni. Viszont a megszólításban rangra szólítunk. A hivatalos levelet magázva kell írni. Ha a címzettet tegezzük, akkor a megszólításban hozzáírjuk még, hogy „Tisztelt Osztályvezető Asszony! Kedves Kati!”.

A klauzulában az „üdvözlettel” szó semleges, nem értelmezzük. A „tisztelettel” formáció már hangsúlyozottá teszi az elköszönést, annyit tesz, hogy az illetőt valóban tiszteljük. Soha nem szabad azt írni, hogy „köszönettel”, mert a megköszönés mindig egy mondat! Tehát a levelet zárjuk azzal, hogy „előre is köszönöm válaszát”.
Ha olyan címre írunk, ahol nincs még név sem, például egy ügyfélszolgálat címére, javaslom a „Jó napot kívánok!” kezdést.

Mi a helyzet a sokat kárhoztatott tegezéssel?

Bár a napi e-mail kapcsolat már közvetlenebb, azért senki ne tegezzünk anélkül, hogy ne állapodtunk volna meg vele ebben előre! Számomra megdöbbentő, hogy a közösségi oldalakon mindenki mindenkit tegez, még én is kapok tegezős levelet.

Ne felejtsük el, hogy az igényesség az e-mail esetében is elvárt, tehát ne hagyjunk benne helyesírási hibát! De az is az igénytelenség bűnébe esik, aki elfelejti csatolni a hivatkozott anyagot, vagy gond nélkül küld nagy, sok megás mellékleteket holmi „szeressük-egymást-a-guru-is-megsegít” tartalommal, meg a „küldd-tovább-szerencséd-lesz” utasítással. Annyit halljuk – és igaz is –, hogy a blőd lánclevelek le tudják bénítani egy-egy szerver működését.
A mosoly- és más érzelmi jelek viszont használhatóak az e-mailben, hiszen ez a kommunikációs forma telefonbeszélgetést helyettesít, és nem árt egy kis érzelmet is vinni bele, de azért ne mindjárt az első alkalommal, ismernünk kell egymást, legalább pár e-mail váltás erejéig.

Bárki, aki idegen nyelven levelez, e-mailez, az adott kultúra által előírt szabályokat kell betartania címzés, megszólítás, elköszönés tekintetében.

Melyik társadalmi réteg az, amelyik ma etikettet, protokollt tanul, amelyik kifejezetten figyel erre?

A fogalmakat, úgy érzem, nem árt tisztázni. A viselkedéskultúra a napi kommunikációnk szerves része, a protokoll valamilyen szempontok szerint rendezett mozgás (pl. üzleti protokoll, diplomáciai protokoll, stb.) – az etikett pedig mindig ceremóniális. Hétköznapi etikett nincs, mert görcsbe rándulnánk.
Nagy szerencsémre egyre inkább érdeklődnek az emberek az alapvető udvariassági formák iránt. Az üzleti protokoll pedig nagyon népszerű, nagyon sok előadást tartok. Ugyanis egyre többen érzik, hogy ez a világszerte divatossá vált „lazaság” valahogy nem jön be egy üzletkötésnél. Egy tárgyaláson, ha meglátja az egyik, hogy a másik férfinak a nadrág és a zokni közt kilátszik a bokája, zavartan feljebb néz. Mit lát? Hogy nincs begombolva az ing a nyakkendő alatt, hanem a kigombolt gallér lehúzott nyakkendős állapotában virít. Akkor már verítékezik. Ezek után, ha egy kolleganó elmegy a folyosón papucsban, rákérdez, hogy „itt is laknak, tessék mondani?” – és már nagyon rosszul van. Ha a munkaebéden még ráadásul ez a partner belevág a halba a késsel, mint a bécsiszeletbe, az illető felugrik és elrohan. Mert olyan sok viselkedési hibát látott, hogy már a megvásárolandó termékben sem bízik.

Mennyire látszik egy emberen, hogy volt-e gyerekszobája, hogy odahaza mennyire tanították meg a viselkedés alapjaira, az udvariassági szokásokra? Vajon minden tanulható? Esetleg "minden eldől már az óvodában"?

Amit én tanítok, az európai viselkedéskultúra, mindenkiben benne van. Szerintem a génjeinkben hordozzuk. Az is tudja, aki nem tartja be. Mikor a buszon állok a szatyrokkal, és ott ül a fiú, kifelé néz, nem adja át a helyét, de elvörösödik. Ebből látom, hogy van remény – mert valahol tudja. A  viselkedési konvenciók átadása elsősorban a szülők felelőssége. A ma divatos „nem szólunk rá, hadd teljesedjen ki a gyermek egyénisége” hozzáállás nagyon sokat árt a gyereknek, ugyanis ha nem tud közlekedni az emberi kapcsolatokban, vesztes lesz. A „köszönj gyerekem, ha belépsz” szabályt betartva még nem sérül az egyénisége, de befogadják. Egyszer egy szülő azzal hívott fel, hogy hány éves korban kell elkezdeni nevelni a gyereket. Mondtam, már késő.

Van-e valamilyen statisztika arra, hogy mi, magyarok mennyire vagyunk udvarias nép?

Azt hiszem, ilyen statisztikák nem készülnek, mert ha száz embert megkérdeznek, hogy például illik-e átadni a rokkant embernek az ülőhelyet a buszon, kivétel nélkül mindenki igennel válaszolna. Ugyanis ezeket tudják – csak ahogy már mondtam, nem tartják be. Amiben én a veszélyt látom, az az istenített amerikaiság, a „laza vagyok, apám, mint a Riga-lánc”, a mindenkit letegezés. Az európaiság nem biztos, hogy mindig elfogadja ezt. Egy példa: Amerikában azt mondják a rágógumira, hogy PH értéke van, meg „tisztíccsa”, de az európaiság nem fogadja el, mert mi azt mondjuk, hogy aki beszél, nem eszik, és akihez beszélnek, annak sem illik enni. Egyszer jött hozzám egy három fős tévéstáb egy interjúra, és a riporternő rágózott. Azonnal megkértem, hogy legyen szíves, vegye ki a szájából. Alaposan elpirult.

Sokat olvasni-hallani arról, hogy az egyenjogúsági törekvések kapcsán a kalsszikus protokoll fellazul, változik. Hogy a nőket már nem kell előreengedni, nem kell kihúzni nekik a széket, vagy rájuk segíteni a kabátot. Vajon ez tényleg így van?

Természetesen változnak a viselkedési normák, de sokkal lassabban, mint maga a társadalom. Ahogy Márai Sándor mondja: „A műveltséget nemcsak a könyvek mentik meg. A műveltséget a hétköznap apró reflexei mentik meg.”







 
 
[18705]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Jóska Jósda
Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
ciganykartya
szinjosda
slide-tarot
slide-tarot


Warning: Division by zero in /var/www/lapcsalad/harmonet.hu/include/fooldal/rendezvenynaptar_slide_jobb_oszlop.php on line 67
 
 




 

ciganykartya
joskajosda
szerelmi_joslat
szinjosda
slide-tarot



A Harmonet üzemeltetője az Harmopress Kft.
1999-2016 © Minden jog fenntatva
HarmoNet 1999 óta minden nőnek bejön!
x