Miles muzsikus magzatai avagy 35 éves a jazz-rock
Címlap / Boldog szülinapot / Miles muzsikus magzatai avagy 35 éves a jazz-rock

Miles muzsikus magzatai avagy 35 éves a jazz-rock

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2022-07-04

Ha a brit blues-zenészek nevelőapjuknak tekintik Alexis Kornert és/vagy John Mayallt, a 60-as években feltűnt jazz-muzsikus nemzedék duplán felmenőjének nevezheti Miles Davist.  

A modern jazz legnagyobb újítója, akinek pályája a beboptól a hip-hopig terjedt, nem csupán felnevelt egy rendkívül tehetséges nemzedéket, de hatására elindult egy új, a jazz és a rock közötti mesterséges korlátokat ledöntő irányzat, amelynek legszebb és legnagyobb hullámverését az 1970-es évek hozták.

Bár sokan jazz-rock-nak nevezik már azokat a törekvéseket is, amelyeket Amerikában Frank Zappa indított el 1967-ben a Lumpy Gravy című albumával, és nem kevés jazz-es elemet használt korai időszakában, főleg sok fúvós betétjével a Blood, Sweat and Tears és a Chicago is, ezeknél elsősorban rock-zenészek közé keveredtek jazz-indíttatású muzsikusok. Ugyanez volt a helyzet Nagy-Britanniában, ahol a Colosseum, a Soft Machine vagy az If a progresszív rock és blues elemeit gazdagították jazz-es futamokkal, ritmusképletekkel. Az "igazi" jazz-rockban viszont jazz-muzsikusok próbáltak "ellazulni" a könnyebbnek hitt műfajban.

Éppen 35 éve indult el szinte egyszerre a Davis-iskola két "aranyága". (A Miles-magzatokból is lehetne egy szép dús lombú fát rajzolni, akárcsak a Korner- és Mayall-nebulókból...). Az egyik a Weather Report, a másik a Mahavishnu Orchestra volt.

Az "Időjárás-jelentés" már kezdő felállásában is világpolgárok zenéjét ígérte, hiszen két európai - a bécsi születésű, román ősökre visszatekintő Joe Zawinul billentyűs, akit a hét végén ismét láttunk "szindikátusával"  Budapesten, és a cseh Miroslav Vitous bőgős - mellett Wayne Shorter afro-amerikai szaxofonos (képünkön), a New Orleans-i félig francia, félig indián Alphonse Mouzon dobos és a brazil Airto Moreira dobos jött össze első, 1971-ben megjelent, még erősen akusztikus dominanciájú lemezükre. Közülük hárman, Zawinul, Shorter és Moreira játszottak Davis zenekarában, sőt, Shorter már a 60-as évek elejétől szerepelt Miles akusztikus combójában. Az irányt azonban hamarosan az elektromosabb hangok felé vették, mindenekelőtt Zawinulnak a Fender-zongora és a különféle szintetizátorok iránti érdeklődésének köszönhetően. Ezt tükrözi már a második albumuk, az I Sing The Body Electric, amely címét egy  Walt Whitman-sorból vette. Innentől kezdve egyre többféle hatás jelentkezett a szinte állandóan változó WR muzsikájában, az afrikai hangzásoktól kezdve a latin ritmusokig, a cooltól a funky-ig, és a kortárs repetitiv zenéig. Bár eredetileg "örömzene"-együttesnek szánták a csapatot, nagyszerűen megtalálták az egyensúlyt a gondosan megszerkesztett kompozíciók és a lendületes rögtönzések között. A folyamatosságot mindvégig Zawinul és Shorter jelentette, ők voltak a fő szerzők is, de közben olyanok fordultak meg az együttesben, mint az önégető, alig 36 évet élt Jaco Pastorius (képünkön), "a basszusgitár Jimi Hendrixe",  az ugyancsak basszusgitáros Alphonso Johnson, valamint Peter Erskine, Tony Williams, Steve Gadd és Omar Hakim dobosok. (Érdekes, hogy egy olyan zenekarban, ahol a ritmusok kulcsszerepet kaptak, éppen a dobos volt a legneuralgikusabb pont, és akkor még nem is szóltunk olyan kiváló ütősökről, mint Alex Acuna, vagy a szintén Davistől "levetett" Mino Cinelu..).

Legsikeresebb lemezeik a Mysterious Traveller (1974), a Black Market (1976) és a dupla koncert 8:30 (1979) voltak. Még bizonyos értelemben "slágereik" is voltak, mint a Milky Way, a Birdland, a Black Market, a Gibraltar, vagy Teen Town, A Weather Report 1986-ig működött, a tagok közül Zawinul vitte tovább a mai napig legkövetkezetesebben az együttes hangját a JZ Syndicate-tel. Wayne Shorter saját együttese mellett 1977. óta szinte állandó muzsikus-társa Joni Mitchellnek és ő volt az, aki 1992-ben Herbie Hancock-kal összehozta a nálunk is fellépett Miles Davis-emlékzenekart. Pastorius szintén dolgozott Joni Mitchellel, önálló lemezei közül a Word of Mouth big band-es felvétele (1981), valamint az 1987-ben bekövetkezett halála után megjelent Invitation volt, amelyen finn muzsikusokkal játszott együtt. Airto Moreira pályája gyakorlatilag összefonódott felesége, az énekesnő Flora Purim karrierjével, Miroslav Vitous pedig visszatért Európába játszani és tanítani.

A Weather Reporttal egy időben jelent meg a színen a Mahavishnu Orchestra, amely azóta is egyedülálló módon tudta egyesíteni a jazz-es elemeket, a rock energiáját, a blues szívét és a keleti, főleg indiai zene elmélyült spiritualitását. Nem divatot tükröztek, hanem valóságos tartalmat jelentettek az olyan lemezcímek, mint az Inner Mounting Flame (1971), a Between Nothingness and Eternity (1973), vagy később a Visions of Emerald Beyond (1975). 

Az első Mahavishnu-csapatból a "névadó" angol Mahavishnu John McLaughlin gitáros és a panamai születésű Billy Cobham dobos érkezett Miles-től, bár az angol McLaughlin előzőleg már belekóstolt a "zenei keresztútba" a Lifetime-mal, amelynek basszusgitárosa Jack Bruce, dobosa pedig Tony Williams, ama híres Davis-combo tagja volt. Az alig 23 éves billentyűs, Jan Hammer Csehszlovákiából menekült el 1968-ban a Prágai Tavasz leverése után, Rick Laird basszusgitáros Dublinból jött és Jerry Goodman hegedűs volt az egyetlen "igazi amerikai". Ez utóbbinak sem akármilyen bölcső jutott, mert a jazz és rock-elemekkel tarkított zenét játszó The Flock-ban kezelte bravúrosan a vonót. McLaughlin és Goodman elképesztő technikája, gitár-hegedű kettőseik, amelyek hol szélsebes bravúrdarabokat, hol pedig meditativ akusztikus kompozíciókat eredményeztek, Cobham boszorkányos dobjátéka, páratlan ritmusai ámulatba ejtették a közönséget, virtuozitásuk azonban cseppet sem tűnt öncélúnak. Kár, hogy mint jazz-zenészek, valószínűleg megszokták a jövés-menést, és ez a kvintett mindössze 3 évig működött.

McLaughlin (képünkön) később még többször jelentetett meg lemezt Mahavishnu Orchestra néven, ilyen volt a már említett Visions, az 1974-es "félszimfonikus" Apocalypse, vagy az 1976-os Inner Worlds. A helyettesek itt is igen nagy nevek voltak, Bill Evans szaxofonostól Stu Goldberg billentyűsön át Jean-Luc Ponty hegedűsig. De az alapítónak a 70-es évek közepétől csak egyike volt a Mahavishnu működő bandáinak, 1975-ben megszületett a Shakti, szólóalbumokat készített, majd 1979-ben már a gitártrióval hódított, Al Di Meolával és Paco de Luciával.

Cobham univerzalitását mi sem jelzi jobban, hogy megalakította saját dzsessz-rock-fúziós bandáját, amelynek Spectrum című lemeze (1973) mérföldkő volt a műfaj történetében. (A közreműködők között ott volt Jan Hammer, valamint Tommy Bolin, aki rövid élete utolsó éveiben a Deep Purple-ben gitározott, de tudása legjavát itt mutatta meg.) 1980-ban viszont rock-együttesbe szállt be, Jack Bruce és Clem Clemson (Colosseum, Humble Pie) mellé - bár ez utóbbi kettőről is tudjuk, hogy nemigen szoktak holmi műfaji korlátokkal foglalkozni. Goodman sokszor évekre eltűnt a zenei körforgásból, Hammer pedig azzal vált közkedveltté, hogy zenét írt a Miami Vice bűnügyi tv-sorozathoz. E muzsikák négyszeres platinalemezt és két Grammy-díjat eredményeztek neki.

És ezzel még nincsen vége a Miles-tanítványok jazz-rockos kalandjainak. Chick Corea 1972-ben alakította meg a Return To Forevert (képünkön), amely akkor futotta ki legnagyobb formáját, amikor Al Di Meolával, Stanley Clarke basszusgitárossal és Lenny White dobossal játszott együtt 1973 és 1976 között. Felülmúlhatatlan csúcspontjuk volt az 1974-es Where Have I Known You Before című album, rajta a Songs For The Pharoah Kings-szel, amely Coreának és Di Meolának egyaránt védjegye lett. És még ott van Herbie Hancock is, aki végigkísérte Davis 10 évét az akusztikus kvintettől a Bitches Brew-korszakig, és 1973-ban új dimenzióba helyezte a Moog-szintetizátorokat a Headhunters című albumával - ő a jazz-rock funkys irányzatát fejlesztette ki, szemben Corea latinos lelkével. Az is megállapítható, hogy azok, akik azokban az években belekóstoltak a jazz-rock kísérletbe, azóta is a legnyitottabb zenészek közé tartoznak, akik az akusztikus improvizációtól a modern kamarazenéig bármit tudnak világszínvonalon játszani.

A jazz-rock térhódítására jellemző, hogy még olyan muzsikusok is készítettek ilyen stílusú felvételeket, mint a free-jazz egyik nagymestere, Don Cherry vagy Jan Garbarek. És nem szóltunk a brit és az európai ágról, pedig a 70-es évek közepén alakult meg Barbara Thompson vezetésével a jazz, a rock, a klasszikus muzsika és a népzene elegyéből táplálkozó Paraphernalia, Csehszlovákiában működött a Jazz Q Praha és a Blue Effect, Lengyelországban Czeszlaw Niemen együttese, és nekünk sem kellett szégyenkeznünk előbb a Syriussal, majd a Szakcsi Lakatos Béla vezette Saturnussal...

Rhythm-and-Love

Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

Képforrás: Canva Pro adatbázis.




 
 
[ 802 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
slide-tarot
 
 
x