Csendes kis róka, dübörgő basszussal - John Paul Jones 63...
Címlap / Boldog szülinapot / Csendes kis róka, dübörgő basszussal - John Paul Jones 63 éves

Csendes kis róka, dübörgő basszussal - John Paul Jones 63 éves

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2022-07-06

Nyugodtan eljátszhatta volna Vuk szerepét, ha magyarnak születik, hiszen kicsi, vörös (most már kevésbé), enyhén ijedt arcú, de mégis van vonásaiban valami nagyon ravaszdi. Egyszer, amikor a Led Zeppelin sikereinek csúcsán egy sztorit kértek tőle, azt felelte:

 

„Velem soha nem történik semmi”. (Ha csak azt az esetet nem említjük, amikor a hatalmas menedzsert őt vágta nyakon a Tokió-Oszaka expresszen Jimmy Page helyett egy hülye vicc miatt). De a csendes kis róka, Paul Jones nélkül a rock egekbe szálló léghajója alighanem kormányozhatatlanná vált volna.

Az első híres John Paul Jones (1747-1792)  skót származású tengernagy volt, az amerikai szabadságharc hőse. Az ő nevét vette fel az 1946. január 3-án az angliai Kent grófságbeli Sidcup-ban John Baldwin néven világra jött fiatalember, akinek mindene volt, csak militáris múltja nem: abszolút zenészcsaládból származott, apja pályáját mozizongoristaként kezdte, később big bandet vezetett, anyja pedig musical-énekesnő volt. A kis John Paul természetesen nagyon hamar rákapott a zenélésre, 14 éves korában már templomban orgonált és kórust vezetett, de közben rajongott Bill Bill Broonzy-ért, Charles Mingusért és Rahmanyinovért egyaránt. Egy évvel később már jazz-bandában játszott, majd basszusgitárosa lett a Jet Harrist és Tony Meehant, a Shadows-ból kivált két muzsikust kísérő bandának. E „háttérzenekarban” két nagyreményű ifjú gitározott: John McLaughlin és Jimmy Page...

Meehan fedezte fel a kisfiú rendkívüli tehetségét és sokoldalúságát, és mivel akkortájt a Decca cégnél dolgozott producerként, beajánlotta őt stúdiózenésznek. Ekkortájt vette fel, Andrew Loog Oldham sugallatára a John Paul Jones nevet, és vált hamarosan London legelismertebb hangszerelőjévé. Valószínűleg könnyebb lenne felsorolni azoknak a nevét, akikkel nem dolgozott valamilyen szinten azokban az években, miután 1964 és 1968 között több mint 5000 lemezfelvételen közreműködött! Csak néhány név azok közül, akik igénybe vették szolgálatait: a Rolling Stones, a Herman's Hermits, Cat Stevens, Lulu, Tom Jones, Jeff Beck, a Walker Brothers, Dusty Springfield, Joe Cocker és Donovan. Közben még ajánlatot kapott Cliff Richardtól is, hogy lépjen be a Shadows-ba, Jonesy azonban ezt – a rock szerencséjére – elutasította. 1964-ben még egy önálló kislemezt is készített, A Foggy Day In Vietnam címmel, amely azonban nem verte ki a biztosítékot „aktualitása” ellenére.

    1968-ra tehát gyakorlatilag az egész szakma megismerte John Paul Jonest, és – milyen érdekes az élet – éppen a sokak által lenézett stúdiómunkának köszönhette, hogy az éveken át szintén session-zenészként „tengődő” Jimmy Page-dzsel ismét összefutott, Donovan Hurdy Gurdy Man című felvételén. Ekkor már haldoklott a Yardbirds, amelynek megmentését Jimmy-től várták, ő azonban messzebbre tekintett. A többi már történelem: a két régi kolléga maga mellé vett két ismeretlen őstehetséget, Robert Plantet és John Bonhamet és megszületett a Led Zeppelin.

    Három őrült, egy stabilizáló erő: ez volt leegyszerűsítve a Zep képlete, és ebben Jonesy képviselte a nyugalmat, a szilárdságot, az összetartó energiát – miközben ő a színpad rendezői baloldalán csendesen a háttérben maradt. Az ő biztonsága tudatában Page, Plant és Bonham nyugodtan garázdálkodhattak a hangok között, mert tudták, hogy a „kis róka” helyére teszi a dolgokat. És milyen szinten! Aligha kétséges, hogy JPJ ott van minden idők legjobb öt basszusgitárosa között. Hallgassuk csak meg, miket művel a Dazed and Confused-ban, a How Many More Times-ban, a What Is And What Should Never Be-ben, vagy a Lemon Songban! Közben már az első album nyitószámában, a Good Times Bad Times-ban megmutatja, hogyan „rendezi” harmóniává Jimmy és Bonzo „szándékos fáziskéséseit”, amely a Zep különleges erejének egyik titka lett. Figyeljük csak meg, mennyire „más tempóban” mozog a három hangszer a Heartbreakerben, a Living Loving Maid-ben, a Celebration Day-ben, a Black Dogban vagy a későbbi dalok közül a Custard Pie-ban és az In My Time of Dyingban. És akkor még csak basszerosi ténykedését méltattuk. Pedig billentyűsi munkássága legalább ennyire figyelemre méltó: Hammond-orgonát szólaltat meg a Thank You-ban – szinte látjuk, hogy a nap alábukik a tengerben – mellotron adja a fenséges hátteret Page gitárjának a The Rain Songban, az elektronikus billentyűi adnak keleties hangulatot a Friends-nek és mindenekelőtt a Kashmirnak, feszes funky-ra veszik a Trampled Under Footot, misztikus ködbe burkolják az In The Lightot, az In The Eveninget és főleg a No Quartert, amely az ő védjegye és a koncerteken „magánszáma” lett. Ilyenkor a nagyobb bulikon fél órára is magára hagyták a többiek, és az elektromos zongorás szólóból gospel-dallamokat, és klasszikus concerto-részleteket bontott ki, tisztelegve valamennyi ihletője előtt. És elfeledkezhetünk a legnagyobb Zep-opuszban, a Stairway To Heavenben játszott blockflőte-betétről, vagy azokról a mandolin-futamokról, amelyeket a The Battle of Evermore-ban, vagy a Going To Californiában adott elő?

Jones, aki amúgy is kerülte a nagy felhajtást és a balhékat (állítólag a Zep-időszakban egy ügye volt, az is véletlen: elaludt egy joint szívása közben egy New Orleans-i szállodában és kishíján felgyújtotta a hotelt), a Zep 1980-as megszűnése után visszatért a stúdiómunkához: dolgozott Paul McCartney-vel, Roy Harperrel, írt filmzenét Michael Winnernek a Segélykiáltás című mozihoz (ebben két számban Page is játszott), majd olyan remek albumoknál producerkedett, mint a The Mission Childrenje, vagy az R.E.M. Automatic For The People-ja. Állandó kihívás-keresését bizonyítja, hogy belefért palettájába a szüntelenül kísérletező Brian Eno, a katalán neopunk csapat, a La Fura Dels Baus, a görög származású avantgard performance-művész, Diamanda Galás, akivel egy szenzációs kortárs zenei lemezt készítettek közösen 1994-ben The Sporting Life címen, majd a közelmúlt a Foo Fighters, amelynek akusztikus lemezén ismét elővehette háromnyakú mandolinját. Dave Grohl, a FF énekese a Jonesy-val való találkozást és együttműködést „az életében történt második legnagyobb dolognak” nevezte.

    Jellemző, hogy JPJ első önálló albumát, a Zoomát csak 1999-ben készítette el, és ekkor turnézott először önállóan. Ekkor Zep-átiratokat is előadott, bár számára az együttes története az 1988-as Atlantic-bulival úgy tűnik, egyszer s mindenkorra véget ért. 2001-ben aztán valóban nagyot dobott második szólólemezével, a Thundethieffel, amelynek egyik vendége Robert Fripp, a King Crimson atyamestere volt. Már egy ideje ígéri a következő munkáját, de mindig támad valami fontosabb dolga: néhány éve egy mandolin-fesztiválon lépett fel, az új-zélandi Datsuns együttesnek segített a stúdióban, aktív részese volt annak a kortárs zenei és táncestnek, amelyen Merce Cunningham koreográfus és John Cage zeneszerző életművét idézték fel.

Nemrég azt is bejelentették, hogy Merce Cunningham 90. születésnapját áprilisban egy koncerttel ünneplik, amelyen színpadra lép a Sonic Youth banda, Takehisa Kosugi japán hangművész és John Paul Jones is. Ezen kívül továbbra is folynak a találgatások régi bandájával kapcsolatban, állítólag zajlanak a Plant-pótló énekesek meghallgatásai, valamiféle Led Zeppelin-szerű bandáról sutyorognak, vagy valami más nevű formációról, amellyel turnéznának…


Rhythm-and-Love

Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

Képforrás: Canva Pro adatbázis.




 
 
[ 1385 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
slide-tarot
 
 
x