Ütik verik, rejtegetik - elmegyógyintézet helyett kuruzslás!...
Címlap / Kütyü és tudomány / Ütik verik, rejtegetik - elmegyógyintézet helyett kuruzslás!

Ütik verik, rejtegetik - elmegyógyintézet helyett kuruzslás!

Forrás: Medicentrum
HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2022-08-16

A pszichiátriának nincs presztízse! Az Új-Delhiben működő Sanjali rehabilitációs központ számos betege nem tudja megmagyarázni, miért van ott, vagy hogyan élt az előtt, hogy a krónikus elmebetegség eluralta az életét. 

Ők azon kevesek közé tartoznak Indiában, akik rendszeres kezelésben részesülnek abban az országban, ahol az elmebetegség rettenetes megbélyegzést hordoz, és a pszichiátriai kórházak szigorú és elrettentő intézmények lehetnek. A szakértők becslései szerint körülbelül 20 millió indiai szenved valamilyen súlyos mentális rendellenességben, akik többségét családja elrejt a nyilvánosság elől.

A legtöbb indiai – amikor az elmebetegség tünetei megjelennek rokonuknál – ösztönösen valamilyen spirituális magyarázatot keres a hirtelen viselkedésváltozásra. A helyzetet tagadó családok gyakran templomokba vagy vallásos gyógyítókhoz viszik szeretteiket, amelyekből nincs hiány az országban. Indiában működik néhány félutas ház, amely menedéket nyújt a nyomorgó, hontalan elmebetegeknek, de nincs sok hosszú távú lehetőség azon családok számára, akik rokonukat ápolják.

Nimesh Desai, az új-delhi Humán Viselkedés és Társtudományok Intézetének pszichiátriai igazgatója úgy becsüli, hogy Indiában alig 4000 pszichiáter praktizál, és még ennél is kevesebb általános mentálhigiénés szakember dolgozik. „A pszichiáterek hiánya nagyon rossz, de a pszichológusok, szociális munkások és tanácsadók hiánya még ennél is riasztóbb” – állítja Desai. „A kivetített igény mindössze 5-7 százalékát elégítik ki”.

Ennek egyik oka az, hogy a fiatal orvostanhallgatók nem szívesen választják a mentális egészségügyi szakirányt. Miközben India büszkén ontja magából a világszínvonalú orvosok és sebészek ezreit, a pszichiátriának nincs presztízse.

„Az elmebetegséghez társított szégyen és megbélyegzés a mentális egészségügyben dolgozó orvosokra is átragad” – mondja Naveen Kumar, a Manas Alapítvány, egy mentális egészségügyi jótékonysági szervezet munkatársa. „Annak ellenére, hogy nekünk van a legtöbb egészségügyi szakembergárdánk, közülük csak kevesen szándékoznak a mentális egészségügyi rendellenességekkel foglalkozni. Ez pedig a mentális betegségekben szenvedőket a vallási gyógyítók kényének-kedvének teszi ki, akik ott vannak minden utcasarkon és minden indiai faluban, állítólagos mágikus gyógyító erővel rendelkezve.”

Az effajta kezelések között Kumar szerint gyakori a páciens transzállapotba juttatása, sőt még a fizikai bántalmazás sem ritka. Annak ellenére, hogy sok mentális rendellenesség az alapellátás keretein belül is könnyen kezelhető, a körzeti orvosok nincsenek megfelelően felkészülve az ellátásukra – és nem tudják beutalni a betegeket szakorvoshoz.

Kumar szerint az indiaiak mindössze öt-tíz százaléka van „pszichológiailag eléggé tisztában” azzal, hogy egyáltalán segítséget kellene kérnie, és sok család véli úgy, hogy elmebetegség miatt orvoshoz fordulni a gyengeség jele. Ehelyett gyakran inkább ősidők óta alkalmazott vallási rituálékhoz és babonákhoz nyúlnak, és a szentélyekben hemzsegnek azok a hívők, akik valamilyen „átoktól” szeretnék megszabadítani családtagjukat. „Csak akkor gondolnak a körzeti orvosra, ha a személy állapota nem javul, vagy más szövődmények is fellépnek” – mondja Kumar.

Itt, a Sanjali központban, skizofréniában, bipoláris rendellenességben és pszichózisban szenvedők betegségükkel nincsenek szerencsés helyzetben, ugyanakkor szerencsésnek mondhatók azért, mert olyan családjuk van, akik felismerték problémájukat, és szakember segítségét kérték. A központ változatos nappali terápiás programot kínál, melynek célja, hogy hozzásegítse a betegeket a lehető legnormálisabb élethez a klinika falain kívül – magyarázza Simrita Chaudhry koordinátor. A betegek a tünetek visszaszorítása érdekében gyógyszereket is kapnak, a klinika fő célja azonban az, hogy rehabilitálja a betegeket, hogy visszatérhessenek a társadalomba és a munkaerőpiacra. Sajnos azonban sokukat már későn viszik el a központba.

„Évente csak néhány beteget tudunk kiengedni” – mondja Chaudhry. A tágas, tiszta környezetben a járóbetegek zenei tevékenységekben, játékokban, rajzórán és könnyű testmozgásban, például bowling játékban vesznek részt.

A központ rendszeres látogatója a 64 éves Pallavi is (nem valós név), aki annak idején orvosként fényes jövő elé nézett, amíg idegösszeroppanást nem kapott, és végül skizofréniát nem állapítottak meg nála. A jelenleg gyógyszer és terápia kombinációjával kezelt asszony semmire sem emlékszik fiatal feleségként és anyaként eltöltött életéből, de hamar kimutatja a betegségére jellemző paranoia tünetét. „Az emberek nem tisztelnek” – suttogja, nyugtalanul körülpillantva a szobában.

Indiában az elmebetegséget övező titkolózás, a mentális egészségügyi szakemberek hiányával megfűszerezve azt jelenti, hogy sok embereknek némán kell szenvednie. A Sanjali központ számos ápoltja tehetős családból származik, akik meg tudják fizetni a 100 rúpiás napi díjat, és van némi rálátásuk a problémára.

A tagadás egyébként minden társadalmi osztályra jellemző, Desai szerint azonban a hozzáállás lassan változni kezdett, részben a kormány, részben a magán oktatási kampányoknak köszönhetően, másrészt pedig a globalizáció hatásai következtében.

„Még az úgynevezett középosztálybeli, iskolázott emberek is először a szentélyekbe mennek, ha valamilyen elmebetegség jelentkezik” – mondja Desai. „Ennek ellenére az indiai társadalom és a kormány egyre nemzetközibbé kezd válni világlátását tekintve, és ennek egyik pozitív hozadéka az elmebetegség kérdésének elfogadása.”

Sanjaliban az elmebetegség által a családokra rótt óriási teher azonnal észrevehető. Jagdish (szintén nem valós név) 48 éves skizofrén beteg, aki 11 éve jár minden nap a központba. Megremeg, amikor előredől a székében, de jókedvűen mondja: „Szeretek ide járni.”

Biztonságos és nyugodt megjelenése ellenére azonban Sanjali biztonsági hálóját nem lehet száz százalékig biztosra venni. „Nincsenek meg a lehetőségeink arra, hogy élethosszig tartó, állandó rehabilitációt biztosítsunk” – magyarázza Chaudhry. „Mi történik majd ezekkel az emberekkel holnap, amikor már nem lesz meg a családjuk, amely otthon gondoskodik róluk?”

Copyright AFP [2009] / Translation Medipress
Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

Képforrás: Canva Pro adatbázis.




 
 
[ 2163 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
slide-tarot
 
 
x