L. Lamrew: Johnny húsz éve - 29. Fejezet
Címlap / Mesék / L. Lamrew: Johnny húsz éve - 29. Fejezet

L. Lamrew: Johnny húsz éve - 29. Fejezet

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2022-08-17

     David feszengve üldögélt és úgy érezte, mindenki őt bámulja. Ráadásul tudta, hogy ezúttal nem paranoiáról van szó. Másodszorra volt ebben a teremben. Nem tudta, hogy aki nem nemesi sarj, az örülhet, ha életében egyszer bekerül ide. 

     David feszengve üldögélt és úgy érezte, mindenki őt bámulja. Ráadásul tudta, hogy ezúttal nem paranoiáról van szó. Másodszorra volt ebben a teremben. Nem tudta, hogy aki nem nemesi sarj, az örülhet, ha életében egyszer bekerül ide. Meglehetős csönd fogadta, amikor a báróval az oldalán belépett a terembe. Bár ő úgy fogalmazott volna: a báró vele, Daviddel az oldalán. Ami föltűnt neki, hogy majdnem mindenki pipázott. David eddig azt hitte, ez csak Axel kedvtelése, de most rájött, hogy itt ez bevett szokás, bár talán csak az arisztokrácia körében. Davidet két szótlan, türkizkék ruhás szolga vezette a helyére, egy kényelmes, de nem cifra faragású székbe. Úgy tűnt, az itteniek csöppet sem kedvelik a hivalkodó pompát. A kastély szinte szegényesnek tűnhetett, ha az ember felületesen szemléli. Azonban a serlegekben a legjobb minőségű, zamatos bor, a tálcákon ízletes, ritka sültek, a falakon mesterek kezei által szőtt csodálatos, bonyolult mintázatú kelmék. De sehol semmi csillogás, legfeljebb az étkészletben. David most jött rá, hogy nem is látott még ékszert, még a nőkön sem. Ez a felismerés megdöbbentette. Úgy látszott, ezek az emberek vagy egyáltalán nem hordanak efféle cicomát, vagy pedig a megfelelő alkalmakra tartogatják, hogy így - a hétköznapok szürkeségétől - ne veszítsen fényéből. Ugyanakkor Davidben az is felmerült, hogy meglehet, itt nem olyan "nemesek" a nemesfémek. Fürkésző szemmel nézett végig a talán félszáz embert számláló társaságon. Utolsó feltételezését igazolni látszó, egy csinos, fiatal hölgy nyakában különös kis díszt pillantott meg. A nyakát szorosan körbefogta, mint egy kis bőr szíj. De ez vastagabb volt annál, semhogy bőr legyen. Fekete színe ellenére fának tűnt. David feltételezte, hogy ébenfa, mert nem illett volna oda festett ékszer - még ha ilyen ügyes kézzel festett is. A lánynak mindenesetre jól állt, mert kiemelte nyakának szép ívét. Az arca ismerős volt és David fölismerte Ceciliát, Jörg báró leányát. Nem állta meg, hogy a báróra ne tekintsen, aki azonban láthatólag minden gondolatát a pipájának tisztogatása felé összpontosította. David ettől még kényelmetlenebbül érezte magát. Szerette volna, ha neki is rendelkezésére áll most egy pipa, amivel elbabrálhatna. Hirtelen rettenetes kedvet (inkább ingert) érzett egy szál cigarettához. Ingerült volt. Nem értette, miért váratják. Igyekezett türelmes lenni, de nem ez volt a legerősebb oldala. Lassan, módszeresen, de ügyes, gyakorlott kézzel tömték a pipákat. David - annak ellenére, hogy első próbálkozása nem volt olyan magával ragadó élmény - most kedvet kapott a pipa használatához. Nem a dohány, hanem inkább a hangulat miatt. Mintegy varázsütésre csönd lett. David fölnézett. Caspron báró - aki pontosan Daviddel szemben ült - felemelkedett helyéről. Davidnek sejtelme sem volt róla, hogy mi következik, de nagyon remélte, hogy nem fog sor kerülni bonyolult szertartásokra vagy egyéb formaságokra, mert ilyenkor egy esetlen lónak érezte magát, akit akarata ellenére templomi esküvőben akarnak összeházasítani választottjával.
     Caspron báró kettőt tapsolt. A falak mentén álló türkizkék öltözetű szolgák egy csomagot kezdtek adogatni. Davidet a tűzoltásra emlékeztette, amikor a vödröt adogatják. Végül az, amelyik Davidhez legközelebb volt, egy batyut nyújtott át neki. David ügyetlenül felállt és segélykérően a báróra (az "ő bárójára") nézet. Axel megnyugtatóan Caspron báró felé biccentett. David követte a néma tanácsot. Bár sejtelme sem volt a csomag tartalmáról, már éppen köszönetre nyitotta a száját, de vendéglátója megelőzte. David megkönnyebbülésére szavai egyszerűek és megnyerőek voltak. Főképp pedig őszinték, mentesek az udvari mézesmázos kedveskedésektől.
     - Ezt a pipát a házunk legjobb mestere készítette a számodra. Remélem örömödet leled majd benne. Nem túlzottan különleges, de jó szelelésű, kellemes pipa.
     David elmosolyodott. Óvatosan kibontotta a csomagot, mely egy fa ládika volt egy puha vászondarabba bugyolálva. Amint David finoman kinyitotta a dobozt, megpillantotta a pipát. Nagyon szép, ügyesen faragott, áramvonalas kis pipa volt. Már ekkor látta különös erezetét. Caspron báró az arisztokraták udvarias szerénységével "nem túl különlegesnek" nevezte a piát, pedig az egyik legértékesebb fajta volt, ha nem is a legjobb fából. Természetes, több gyűrűben körbefutó körök "díszítették", amit madárszemnek neveztek, azonban ezt persze David nem tudta. De amint meglátta a pipát eldöntötte, hogy ha valaha visszajut a Földre, akkor pipázni fog, sőt talán pipákat gyűjteni is. David mosolyogva fölnézett és az eddig kissé ijedt Caspron, akinek arca eddig enyhe aggodalomról árulkodott, most kisimult. David megköszönte az ajándékot és egy picikét meghajtotta a fejét. A férfi ugyanígy, azután mindketten leültek. David az ölébe helyezte a csomagot. Az ajándék valamennyire meggyőzte vendéglátói jóindulatáról, de most zavart volt. Nem tudta, azért van-e csönd, mert úgy illenék, hogy ő kezdje a beszélgetést. Aztán arra gondolt, hogy az egész tegnapi napot azzal töltötte, hogy beszélt, most itt az ideje, hogy hallgasson. Azért a biztonság kedvéért a Axelra sandított, aki viszont lopva Ceciliát figyelte. David ettől vidorabb lett. Nem kellett többet várnia.
     Caspron tudta, hogy el kellene kezdenie beszélni, de valahogy semmi ereje nem volt hozza. Elnézte ezt a magas, kócos, barna hajú ifjút a karikás szemeivel és kedves, komoly mosolyával, amiből látszódott, mennyire nem ért semmit abból, ami vele történik. Persze ő maga sem érti. Sajnálni kezdte a gyereket, aki végtére is csak haza szeretne jutni. Caspron tudta, hogy át fogja adni a szót unokatestvérének, Jörgnek. Hiába volt ez elméletileg az ő palotája, csak névleg uralkodott itt. Igazából a hatalom és a parancsnoklás joga Jörgé és családjáé volt. Caspron nem igazán haragudott rá, meg aztán megadták a tiszteletet. És kedvesek voltak a gyerekek is. De néha rossz érzés volt tudni, hogy mekkora úr a fiatalság. Caspron öreg volt, de feleségével ellentétben, neki majdnem olyan fontos volt az uralkodás, mint ifjú korában. Clara - a felesége - egészen másmilyen volt. Neki elég volt, ha unokáival játszhat, vagy ha csak nézheti őket, amint a bohókás pónilovakon először nyargalásznak. Clara egészen más volt, mint ő. De Caspronnak rettenetesen hiányzott, hogy másfél évvel ezelőtt egyszercsak elaludt és nem ébredt föl többé. A gyermekek, főleg a kis Matthias, meleg szívvel emlékeztek rá és nem átallottak meséket mondani róla vagy csak ártatlanul emlegetni, nem tudván, hogy milyen fájdalmat okoznak ezzel Caspronnak. Aztán azért lassan kezdte elfogadni a tényt, hogy Clara meghalt és nincs itt, hogy bátorítsa, erősítse és segítsen enyhíteni a mindennapokat. Caspron kezdte azt is elfogadni, hogy öreg, nagyon öreg és a néhai hatalom, melyet markában tartott, már nem az övé. Kezdte örömét lelni az egyszerű dolgokban, mint a jó lakomák, a gyermekek kacaja, a jó borok, zene és persze a pipája és a pipaműhely, melyet előszeretettel látogatott. De néha - az ilyen pillanatokban - rátört az az érzés, hogy mindenki csak arra vár, hogy "az öreg" ne kezdje el a zavaros hablattyolását, hanem adja át ezt a feladatot egy rátermettebbnek. Tudta, hogy paranoiás, de akkor is úrrá lett rajta a mártíromkodás. Akkor sem habozhatott tovább, valamit mondania kellett, ezt látta a furcsa fiú tekintetében, aki vele szemben nyomkodta hideg és izzadt tenyereit.
     David nem tudta mire vélni a szimpatikus, idős férfi egészségtől és gondos ápolástól csillogó őszes haja által keretezett arcának bús, tanácstalan kifejezését. Talán nem tudja, hogy hogyan kezdje el mondanivalóját, melynek lényege, hogy sosem jutok vissza - gondolta David összeszorított állkapoccsal.      Caspron báró - ezúttal csak ültében - szóra nyitotta a száját.
     - Kedves David, egész házam nevében üdvözöllek immár hivatalosan is, és bocsáss meg az eddigi bizalmatlan kérdezősködésért, de talán te is megérted hamarosan, hogy erre miért volt így nagy szükség. Ám ha nem, akkor is fogadd szívből jövő sajnálatunkat - David megdöbbent, mennyire tökéletesen, hiba nélkül csusszannak ki Caspron báró szájából a szavak. Mellette David botornak és esetlennek érezte magát. Nem tudta, hogy az előkelő származású kisgyermekeknek itt külön oktatójuk van, hogy a sima beszéd művészetét elsajátítsák. A báró vett egy mély, de hangtalan lélegzetet és így folytatta:
     - Bár ennek a háznak én vagyok a jogos uralkodója, most illenék átadnom a szót annak, aki ezekben az időkben átveszi tőlem az uralkodás rossz és jó részeit. E mondatok mindegyikét - melyet hallani fogsz - mind-mind egyenként megmustráltuk, így számunkra semmi váratlan nem fog elhangozni és azt hiszem lényegileg mindannyiunknak kedves barátja, Axel számára sem - Caspron báró volt annyira gonoszkodó, hogy a "mindannyiunk" szóra egy alig felfogható pillanatra Ceciliára nézett, aki lángvörösre gyúlt és ettől bátyja, Johann a két nagy lapátkezével próbálta takarni jókedvét. Ez a pillantás elég volt ahhoz, hogy a feszült hangulat érezhetően oldódjon és persze ahhoz, hogy a két "fiatal" a lehető legkínosabban érezze magát. Caspron báró úgy tett, mintha a pillantás a véletlen műve lett volna és arca szoborszerűen komoly maradt. Belül pedig nagyon mulatott, hogy ügyes tréfája így sült el. Kezdett megnyugodni amiatt is, hogy a beszélő szerepéről is lemondott és megfogalmazta utolsó mondatát.
     - Így aztán, Jörgnek adom a szót, hogy beszélje el neked azt, ami talán a segítségedre lehet különös kalandodban.
     Davidet furcsállotta, hogy milyen családias ez a társaság annak ellenére, hogy a város legnagyobb emberei gyűltek össze. Keresztnevükön szólították egymást, már ez is mutatta a kapcsolatukat. David furcsállotta, de tetszett neki. Bizakodva Jörgre nézett, akire azért valamennyire emlékezett az előző napi "kihallgatásokról". Jóval fiatalabb volt Caspronnál, ez meglepő volt, hiszen unokatestvérek voltak. Amennyire David meg tudta állapítani, akár a fia is lehetett volna. Jörg arca szintén sima volt, egy olyan emberé, aki leplezi a gondolatait. Haja deresedett, de a sötétbarna hajszálak jóval nagyobb többségben voltak. Termetre vékonyabbnak, karcsúbbnak látszott, de David csak ülve látta eddig, ahogy visszaemlékezett. Jörg mellett felesége, Olia foglalt helyet. Nem különösebben szép, enyhén teltkarcsú, de kellemes arcú, jól ápolt asszony volt, meleg tekintettel. Eddig ő is ideges volt, nehogy a tanácskozásból valamiféle néma viszály alakuljon ki, ami Caspron és a férje között mostanában állandóan ott lógott a levegőben. Most - a jelenlevőkkel együtt - ő is megkönnyebbült. Axelt kezdte vizslatni a szemével, aki mereven és elszántan Jörgre szegezte a tekintetét. Olia tudta, mennyire tetszik Axel a leányának, bár Cecilia erről sosem beszélt volna önszántából az anyjának. Olia pedig, aki intelligens asszony volt, szintén nem nyaggatta gyermekét. Sok - környező városból származó - idegen a korai házasság mellett voksolt és furcsállották, hogy Cecilia még nem választott. De Olia nem aggódott és semmi okát nem látta egy elhamarkodott döntésnek. Ceciliát valamennyire még mindig gyermeknek tekintette, noha tudta, hogy bizonyos szempontból viszont érett nő.
     Jörg - valljuk be - nagyon tartott ettől a megbeszéléstől. Abszurd módon nem az Idegentől félt és attól, amit elhozott magával, a Művészet és a Kór fuvallatát, hiszen ez a kettő már egészen összekapcsolódó fogalommá változott. Nem ez volt az, amitől ennyire rosszul érezte magát. Mikor Caspron nem csak vendégként fogadta őt, Jörgöt és családját a házába, Jörg gondolta ugyan, hogy nem fog minden tökéletesen működni, de nem félt nagyon. Erős ember volt, tele önbizalommal, és a hatalomvágy nem volt elsődleges az érzései között és soha nem is vált azzá. Caspron azonban elkezdett féltékenykedni. Jörg nem tudta utálni, bizonyos fokig meg is értette őt. Főleg azután, hogy Clara, aki voltaképpen mindannyiuk édesanyja volt, meghalt, a helyzet még rosszabbra fordult. Ez az idős úr, Caspron báró, akit soha senki nem nevezett volna bácsinak, most még dühödtebb lett. Pedig itt a hatalom is csak jelképes volt. Mióta béke volt és már vagy húsz éve nem jelentkezett a Kór sem, semmilyen formában, azóta egyszerűen nem voltak nagy döntések, felelősségteljes kijelentések és javaslatok. Az emberek viszonylagos jólétben éltek, bár a Kór okozta félelem ott lappangott mindenki szívében, még az egészen kicsinyekében is, akik szüleiktől vették át. De ez a város működtette önmagát. Kialakult rendszere volt a vásártereknek, árusoknak, tolvajcéheknek és nem szorultak a bárók tényleges, konkrét és kézzelfogható döntéseire. Most - ebben a látszólag és talán valamennyire ténylegesen nyugodt időszakban - a bárók csak azért kellettek, hogy biztonságot nyújtsanak az embereknek. Ha nem lett volna senki, aki "fölöttük áll", akkor újra szabadjára engedik rettegésüket. Egy ország király nélkül olyan, mint a csirke fej nélkül. Bár Farx csupán egy város volt, de ez törvény pontosan úgy vonatkozott rá is, mint egy országra. Ezen a földön a városok távol voltak egymástól és elsősorban önellátásra voltak berendezkedve. Bár kétségkívül folyt kereskedelem, de a városoknak csak nagyon kicsiny része élt ebből. A városok önállóak voltak. Önálló uralkodóval, báróval az élükön és önálló hadsereggel (ha egyáltalán volt nekik). Persze, az országnak volt királya, a legnagyobb város, amelyet egyszerűen Királyi Városnak neveztek, annak az ura volt. Király és báró egyben, a nemes Harson von Crowness, aki - amennyire a híreknek hinni lehetett - jó király, csak kissé meggondolatlan. De ezek a hírek, üzenetek gyérek voltak és bár kapva-kapott rajta mindenki, ha a városba érkezett egy-egy, jelentőségük nem sok volt.
     Ezek a bárók, királyok és nemesek akár kukoricacsuhéval töltött bábok is lehetnének, akkor is elégedettek lennének velük - gondolta Jörg. Többek közt ezért nem igazán értette, hogy unokatestvére, Caspron számára miért annyira fontos a hatalom és az uralkodás, mikor ez csak a törékeny burok, aminek semmi ereje sincs. Jörg nem szeretett uralkodni és döntéseket hozni, pedig - furcsa módon - ha kellett, akkor igazságosabb volt még Caspronnál is. Zavarta Caspron néma hadakozása vele és ha haragudott rá, akkor az a bűntudta miatt volt, amit Caspron keltett benne. Ráadásul itt volt művészet kérdése, amiről Caspron igaz, hogy hajlandó volt tudomást venni, de egy szalmaszálat sem tett volna keresztbe, hogy kiderítsen vagy megoldjon valamit ezzel kapcsolatban. Pedig Jörgöt mennyire érdekelte a Művészet! Hiába tudta, hogy ezzel veszélybe sodorhatja a gyermekeit, nem hunyászkodott meg a láthatatlan ellenség és a Kór előtt. Úgy nevelte gyermekeit, főleg Ceciliát, aki sokkal fogékonyabb volt, mint testvére, Johann, hogy fölkeltse érdeklődésüket a régiek titkai iránt. Kedvét lelte a szomszédos város, Allonedra bárójában, Axelban is. Bár Axel nem rohadt annyira, mint városa, de benne is érezhető volt a keserűség. Igaz, a téboly nem. Axelt szerette Jörg, mert éles eszű volt és érdeklődő. Nem adta föl sohasem a harcot és próbálta életben tartani a városát, mely - mily csúfság! - éppen az Idegenek Városa nevet viselte.
     Jörg tudta, hogy Axel sokkal többet tud annál, mint amit mutat, de nem is sejtette, mennyivel. Axel Jörgről Caspronra nézve pontosan értette, mi folyhat kettejük között. Természetesen megértette Caspron csínjét is, mellyel annyira zavarba hozta Celilát és őt is. De - valljuk be -, mikor észrevette, mennyire elpirult a lány, öröme nagyobb volt bosszúságánál. De érzelemhullámai közben is figyelte a két nemest és szurkolt, hogy nagyobb konfliktus nélkül oldják meg a helyzetet. Davidre is gondolt, aki valószínűleg egy szót sem ért az egészből, mint ahogy valószínűleg azt sem vette észre, hogy bár mindenkinél van pipa, egyikük sem gyújt rá kizárólag azért, mert Axel előző nap fölhívta rá a figyelmet, hogy - bármily furcsán hangzik is - a fiú nem ért még a pipatömés mesterségéhez, habár a füstöt jól bírja. Ezek az emberek pedig mivel tudták, hogy az Idegennek NINCS (?!) pipája, rögtön ajándékoztak neki egyet, de mikor megkapta, nem gyújtottak rá sajátjukra, nehogy zavarba hozzák vele a fiút. Ezt jól tették, mert David ha meglátja, hogy körülötte mindenki elégedetten pöfékel, neki pedig ott van az ölében az új pipája, amire nem tud rágyújtani - nos, akkor valóban nem érezné magát jól a bőrében. Így aztán most mindenki tartóztatja magát a szokástól, ami pedig régi és meghitt, hogy a tárgyalóasztal súlyos körmondatait a pipa élvezetével enyhítsék. Axel gondolta, hogy David nem sejti, ez az ok, de tévedett. David látta az emberek mellényzsebeiben a pipát és föltételezte, hogy miatta nem gyújtanak rá. De aztán arra gondolt, hiába idegen, nem lennének ennyire tapintatosak egy zavart kölyökkel, legyen az Idegen is. David nem értette, Caspron bárónak miért ilyen feszült az arca és Jörg miért hajtja le sápadt fejét és leánya, Cecilia miért néz aggódva apjára, hogy aztán Caspronra tekintsen. A lány egyébként most - Caspron tréfája után - megkapóan szép volt, arca kipirult. Egyszerre szemérmes és szégyenlős, ugyanakkor izgatott és kicsit talán kihívó. David ekkor szinte szenvedélyesnek látta, ami neki is tetszett. (Olyan volt, mint Kate Palmer.) Davidet önbizalom töltötte el, hogy megértette a tréfát és kajánul rápislantott Axelre, aki viszont érdekes módon inkább vidámnak látszott. Ezt David nem értette, úgy érezte, nem fér össze a báró visszafogott, olykor merev természetével, amilyennek eddig megismerte. David a tréfa után sokszorosan is örült. Egyrészt amiatt, hogy megértette, másrészt amiatt, hogy a báró nem sértődött meg rajta, harmadrészt pedig, mert úgy érezte a teremben egytől-egyig mindenki föllélegzett és egy picit elmosolyodott.
     Cecilia aggódott apjáért, igazán aggódott, hiszen ismerte Caspron és Jörg viszályának minden részletét. Nem haragudott egyikre sem. Caspron olyan volt a számára, mintha a nagyapja lenne. Apját pedig őszintén szerette. Így nem volt föltűnő a szeretettől lángoló tekintet amit apjára vetett. Kicsit lelkiismeretfurdalása volt pont emiatt a nézés miatt, mert eredetileg nem apjának szólt. Axelnek szólt, ennek a csodálatos ifjúnak, akinek szavai mindig hűvösek voltak és melegek. És most olyan atyaian támogatja ezt az ifjút, akinek a tekintete olyan, mint a kisfiúé, aki elveszett a lápban. Egyébként szimpatikus fiú volt, beléptekor szeme ijedten kerekedett, de úgy látszott, kezdi megtalálni a helyét. Főleg a tréfa után - évődött magában a lány. Nem haragudott igazán Caspronra, de először rettenetesen kínosan érezte magát a vicctől. Aztán pedig boldogság töltötte el, hiszen Caspron nem játszana ezzel, ha nem gondolná úgy, hogy Ceciliának komoly esélyei vannak és Axelnak tetszik. Bár ezt Cecilia mindvégéig hitte, ez viszont egy kézzelfogható jel volt, ami önbizalommal töltötte el. Emellett képtelen volt a Művészet és a Kór (egyelőre) távoli veszélyeivel törődni. Az érzéssel törődött, ami egyre inkább kezdett valóságos, lángoló szerelemmé érni benne. Emiatt is bűntudatot érzett egy kicsit, hiszen ilyen fontos helyzetben egy ilyen "apróság" foglalkoztatta. Most - lopva ugyan - megint az Idegen fiút nézte. Ha Axel így gyámolítja, akkor biztosan jó "gyerek". Ez a gondolat nevetésre fakasztotta volna a jelenlevők többségét, akik hallják, mert Cecilia éppen egyidős volt Daviddel, de - jellemző módon az ifjú leányok gondolkodásmódjára - önmagát sokkal idősebbnek érezte. Kétségkívül jóarcú fiú volt, ha nem is kifejezetten szép. Cecilia öntudatlanul is összehasonlította Axellal. Nem volt kétséges, melyik az első a szívében.
     Talán egy másodperc telhetett el azután, hogy Caspron báró átadta a szót ifjabb társának, Jörgnek és a tekintetek szinte átvonultak az egyikről a másikra. Mindenki - kivéve persze a gyanútlan Davidet - borzasztóan hálás volt az öregnek és tudták, áldozatot hoz ezzel. Jörg tehát meghajtotta a fejét és Davidre nézett.
     - Úgy látszik, enyém a feladat. Remélem nem fogsz csalódni, mert mi is szégyenletesen keveset tudunk azokról a dolgokról, melyet jobb híján Művészetnek hívunk összefoglaló néven. Régen, nagyon régen voltak azok az idők, hogy valaki nyugodtan foglalkozhatott volna a Művészettel, sőt még gyakorolta volna is. Ám jelen ismereteink szerint csak ez, vagy valami, ami ezzel kapcsolatban áll, ragadhatott el téged a világodból. Remélem, nem kockáztatunk azzal, hogy egyáltalán beszélünk róla, de azt hiszem, ebből még nem lehet baj. Vagy ha mégis - nos, akkor sem tehetünk már mást. Axel báró városa, Allonedra egészen meg van zavarodva. Az emberek még húsz év elteltével is egymást hajszolják bele az őrületbe és a művészet csíráját is elfojtják. Náluk egy ecsetvonás, egy egyszerű dallam már-már bűnnek számít. Nem tudjuk pontosan, mi köze az egyszerű ember művészetének a valódi, misztikus Művészethez, de hogy közük van egymáshoz, az tény - Jörg lendületesen, ügyesen beszélt, remélve, hogy Caspron meg van vele elégedve. Mondandója közben kezdte komolyabban is átérezni, hogy valami roppant különös dolog történik és ez a kölyök fölébresztette. Látta a fiú arcán, hogy odaadóan figyel, de azt is, hogy a művészet-Művészet összefüggést nem érti. Persze, hogyan is érthetné - sóhajtott magában Jörg és a tanácsbeli öregek egyikéhez, Lon atyához fordult.
     - Lon atya, most a te segítségedet kérném. Kérlek meséld el a Sárkányfog szilánkok történetét, hadd okuljunk belőle.
     Az ember, akire Jörg ránézett, ugyanazzal a lassú mozdulattal hajtott fejet, ahogyan az előtte lévők is. Nagyon ráncos volt, barázdás arca folytonosan változott, ahogy artikulálta a szavakat. Öreg volt, de nem aggastyán - David legalábbis így érezte. Feszülten figyelt, nem akart egy szót sem elszalasztani.
     - Jörg jól választotta ezt a történetet, bár ki tudja, mennyi benne az igazság. Mégis jobban rávilágít a Művészetre, mint akármelyik másik monda. Azt mondtad, a Családtagok meséltek neked a sárkányokról, akik valaha a mi világcsoportunknak legnagyobb urai voltak. Amikor elkezdődtek a háborúk és a sárkányok egy része elpusztult, nagyobbik része pedig elmenekült valahová, az emberek egyszerre örvendtek és sírtak. Érezték, hogy valami rettenetesen fontosat elveszítettek. Mikor megtalálták az utolsó sárkány holttestét egy óriási hegy tetején, az embereket félelem fogta el. Féltek attól az erőtől, ami kisugárzott a halott testből. Otthagyták és meghagyták gyermekeiknek és azok tovább adták az övéikhez, hogy soha senki ne menjen a tetemhez, még a évszázadok múlva is olyan hely volt, amelyet mindenki messzire elkerült. Ekkor már csak egy dombot lehetett ott látni. A holttestet benőtte a fű, és úgy látszott, eggyé vált a földdel. De még ekkor sem ment oda senki. Aztán egyszer, egy fiatal, hevesvérű ifjú vadász felkereste ezt a helyet. Érezte az erőt, de nem gyilkos erőt, amiről meséltek neki, hanem inkább pozitív energiát. Egészen fellelkesült ettől és mikor hazament, mindenkinek elmondta, amit tapasztalt. Ez a nép már fiatal volt és erős, békében nőttek föl és kíváncsiak voltak és lelkesek. Elhatározták, hogy kiássák a sárkányt és a csontjait - ha még megvannak - ereklyeként őrzik majd. Hetekig ásták a valaha oly' roppant testet. A test - nagy csalódásukra - valóban eggyé vált a természettel. A csontok, izmok, pikkelyek mind-mind szétporladtak. Mind - egy dolgot kivéve. A sárkány fogai teljesen épek maradtak. Mikor már föladták a reményt, hogy bármit találnak, egy férfi ásója retteneteset csattant és rögtön behorpadt. Így találták meg az agyarakat, melyek átlagosan gyermekkarnyi nagyságúak voltak. Az, hogy az ásót is behorpasztotta, kíváncsivá tette az embereket. A sárkányfogat eddig is a világ legszilárdabb anyagának tartották, de most a legenda újra élni látszott. Kiásták a makulátlanul sima és tökéletes fogakat és éveken át próbálkoztak, hogy széttörjék vagy csak hajszálnyira megrepesszék valamelyiket. Ha egy fél kiskörömnyi darabot le tudnak pattintani, már örvendtek volna. De semmi nem használt. Végül maga a király is eljött, az emberi király, aki akkoriban a világot uralta. Olyan drágaköveket hozatott, melyek szintén törhetetlennek bizonyultak - eddig. Nem használtak a smaragdok, rubinok sem. A sárkányfog törhetetlen volt. A királyhoz kerültek, aki tovább örökítette a fiára. Aztán - több nemzedékkel később - egy ifjú király versenyt hirdetett. Aki szét tudja törni a követ, az nemesi rangot kap, óriási tartományt, birtokokat, vagyont és persze hírnevet. Ez újabb próbálkozások ezreit indította el. Senki nem járt sikerrel.
     - Aztán jött egy ember. Az előbbi, zömében idős sarlatánokkal ellentétben ez fiatal volt. Ám zsenge kora ellenére hírneves szobrászművész, országának legkiválóbbika. Kőből mindent, a legcsodálatosabb alakokat is ki tudta faragni olyan tökéllyel, ami utánozhatatlan volt. Szobrai élni látszottak.
     - Hét napot kért az ifjú királytól, aki ezen kívül még egy óriási termet és nyugalmat is biztosított neki. Nem zavarta senki és a szobrász kizárólag a sárkányfogra koncentrált. Senki nem tudja pontosan, hogyan csinálta, de mikor a nyolcadik nap reggelén kijött, kezében egy pompázatos, tejfehér szobrocska állt, ami egy pihenő sárkányt ábrázolt. Gyönyörű volt, leírhatatlanul, megfogalmazhatatlanul szép. Úgy mondják, ez a férfi volt az első Művész.
      David pislogni sem mert. Mikor rájött, hogy Lon atya végére ért a történetnek, olyan csalódott volt, mint egy három éves gyerek. Ugyanakkor valamennyire megértette, mit jelent a Művészet. De még nem teljesen. Hiszen számára a mágia - amit itt Művészetnek hívnak - nem csak ebből áll. Hanem tűzlabdákból, viharokból, levitációból, teleportálásból és telepátiából. Nem, David még mindig nem értette egészen, de ezt nem szándékozott elárulni, félt, hogy megszégyenül. Lon atya kedvesen nézte, David pedig megkockáztatott egy kérdést.
     - ÉS mi történt azután a szoborral?
     - Nos, ez a történetnek a tragikus, de talán a fontosabbik része. A király kapzsisága tönkretett mindent. Talán csak attól félt, hogy a szobrász nem csak kőfaragásra használja föl újdonsült, titokzatos erejét, hanem az ő hatalma ellen tör. Vagy talán megzavarodott ettől a váratlan helyzettől? Van aki pedig úgy mondja, hogy egyszerűen nem akarta megadni a kitűzött jutalmat, a földet és a pénzt. Bármi miatt is történt, a fiatal király megpróbálta orvul meggyilkoltatni a szobrászt. Hogy ez hogyan történt, arról nincsenek följegyzések. Persze, rengeteg változat és föltételezés él. Ez az a pont, ahol a történet változatai leginkább különböznek egymástól. De a lényegük ugyanaz. A szobrász rájött a fondorlatra és éktelen haragra gerjedt. Van, aki azt mondja, megnyílt az ég és csapkodtak a villámok, de persze könnyen lehet, ez csak színezés. A szobrász dühe megölte az orvgyilkost, a királyt és végül - mivel irányítani nem tudta - önmagát is. A szobor pedig ezernyi darabra törött.
     - Azután pedig, hogy eltemették a halottakat, megsiratták a Művészt és a királyt, akit elkábított a kapzsiság, a nemesek egy csoportja elhatározta, hogy kitanulják a Művészetet és haláluk napjáig tanulják, okítják és gyakorolják. Megpecsételve ezt a döntést, elosztották maguk között a sárkányfog szilánkjait, örök emlékeztetőül. Ezek az emberek - a világ első Művész-csoportja - a legendák szerint azóta is örökíti gyermekeikre a sárkányfog darabkákat. Bár - az igazat megvallva - mi csupán egyetlenegy emberről hallottunk, akinek lehetséges, hogy sárkányfog töredék van a birtokában. De erre is olyan kicsi az esély, hogy az már szinte a semmivel egyenlő. A legendák azt is mondják, hogy aki hozzájut egy sárkányfog szilánkhoz és a Művészetnek csak egy kis csírája is megvan benne, már esélye van, hogy az ereje fölszabadul és más dimenziókba röpíti. Ez persze csak akkor lehetséges, ha ismeri a sárkányfog hatalmát, sőt hisz is benne. De ezzel én úgy vagyok, hogy a mondák annyi minden mást is mondanak, mint például a nap és a két Hold-fivér azért nem mutatkoznak soha együtt, mert egyszer rettenetesen összevesztek és hogy a szél igazából az istenek fájdalmas üvöltése, az eső pedig a könnye. Azt hiszem, aki bármelyik legendát úgy elfogadja, ahogyan van, az egyszerűen ostoba. Bár az igazságot - a lényeget - gyakran a buták találják meg, hiszen a gondolkodásmódjuk is egyszerű. Az okos pedig a saját eszén is túl akar járni és bonyolítja a természetest is. A bölcs pedig képes kiszűrni a lényeget anélkül, hogy a többi elveszne a számára. De bocsáss meg, hogy ezzel untatlak. Csak azt akartam vele kifejezni, hogy bőven elég, ha a sárkányfog históriából megértettél valamit a Művészetből, mert a bajból nem mesék fognak kisegíteni.
     Lon atya úgy látszott, befejezte a mondandóját és David arcán is látszott, hogy ha nem is érti egészen, de van már annyi fogalma a Művészetről, mint az átlagembereknek ezen a vidéken. Davidben rengeteg kérdés feszült és akart kitörni. De most nem tudta, Jörgnek vagy Lon atyának tegye föl őket. Jörgre pillantott, aki ekkor megszólalt.
     - Köszönjük, Lon atya. David, ha van kérdésed, nyugodtan tedd föl, de ha nincs, az sem baj. Azt hiszem, enélkül is minden fontos dolgot, aminek köze lehet hozzád (és persze ami a birtokunkban áll), megtudsz majd.
     - Ki az az ember, akinél lehetséges, hogy sárkányfogdarabka van?
     - Nos, pontosan egy fél évvel ezelőtt egy futár érkezett hozzánk. Fáradt volt, lova csatakos az izzadtságtól, pedig nálunk óriási zimankó és jeges viharok vannak télidőben. Nem értettük, mire ez a felhajtás (Sok hűhó semmiért - futott át David agyán). Az ember egy homályos történetet adott elő, hogy láttak valamit, valami "csodát". Azt mondta, a szomszédos mocsárban, mely most egészen be volt fagyva, leszállt valaki. Hogy ki volt az, azt nem tudta megmondani, mert ő is csak továbbadta a történetet. A mocsár lakói, a yaggsik L'Oxomonnak, repülő embernek nevezték el. Mi nem tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget ennek, mert a yaggsik nem túl megbízható népség. Általában ha valaki betéved a területükre, azt kegyelem nélkül kifosztják, sőt néha el is süllyesztik a láp valamelyik sötét, lidérclakta helyére, hogy aztán az emberek azt mondják, "az ő hibája volt, vezető nélkül elindult és el is süllyedt". Viszont most, hogy te itt vagy, David, ez némiképp megváltoztatja a dolgokat. A yaggsik azt is állították, hogy - homályosan ugyan - szárnyas lovakat láttak a háttérben. Mi úgy vettük ezt a történetet, hogy a mocsárlakók a kemény tél miatt éheznek és így akarják az idegeneket odavonzani, ezzel a nevetséges hírrel. Azt is mondták, a férfi meglepően fiatal volt, szinte gyerek és a hideg ellenére majdnem meztelen. A nyakában pedig egy ezüstszínű láncon fehér kő fityegett. Egy robbanás és valami ismeretlen szag kísérte, a yaggsik a robajra jöttek ki a kunyhóik viszonylagos melegéből. A fiú zuhanni kezdett, de néma maradt. Aztán újra ricsaj - megint egy furcsa szag, ami egy ismeretlen gyümölcshöz volt hasonlatos - és a fiú - eltűnt.
     - Már sajnáljuk, hogy elengedtük a futárt, aki pedig égre-földre esküdözött, hogy igazat beszél és könyörgött, hogy adjunk neki lovakat és embereket, hogy elvihesse a hírt a királynak. Bár most béke van, nincs erre emberünk, hogy egy ilyen ügy miatt elmenjen a királyhoz, akihez valószínűleg be sem engedik.
     David szíve rettentően erősen megdobogott L'Oxomon neve hallatán. Vajon mi lehet az igazi neve? És vajon találkozunk valaha? Talán éppen olyan fiatal, mint én - áramlottak David gondolatai. Úgy gondolta, egyelőre nem kérdez semmit, amíg ők be nem fejezték a mondandójukat. Ha utána marad homályos pont, akkor megvilágítja, most azonban nem akarta többet megzavarni akadékoskodással a társalgás menetét, bár ez inkább monológ volt. És Jörg - mikor látta David hallgatását - valóban folytatta.
     - Lehet, hogy most én fogok ostobának tűnni, de el kell mondanom neked még valamit. Igen, egy újabb monda. Mit tudsz a világok elhelyezkedéséről?
     David zavarosan leadta a Családtagok elméletét az egymásra rakott edénykékkel. Jörg és a többiek komolyan bólogattak. Jörg újra beszélni kezdett:
     - Nos, mi gyöngysorhoz szoktuk hasonlítani, de lényegileg ugyanaz. Minden egyes gyöngy közepén ott a lyuk, amin átfut a bőrszíj. Eddig, gondolom, érthető. Nos, képzeld el, hogy nem a pont a gyöngy közepén van a lyuk. Most pedig azt, hogy a bőrre nem csak gyöngyök vannak felfűzve. Az egyik darab például egy hársfalevél, aminek a szélére fúrtak egy nyílást. Érted? Mindegyik más-más méretű és alakú, ráadásul a lyuk is máshol van mindegyiken. Jelen tudásunk szerint, valahogy így helyezkedhetnek el a világok. Ezt rettenetesen nehéz megérteni, mert ez... nem ebben a térben van. Ha lenne (ha lehetne) köztünk egy Művész, egy Mester, akkor ő most biztosan el tudná neked magyarázni, de mi nem értjük. Azt mondják, ha megtalálod a világok közepét, ahol a képzeletbeli lánc fut, amely összetartja őket, akkor átmehetsz a többi világba. Mintha csak felkapaszkodnál a láncon, vagy bőrszíjon - ahogy nevezzük. David, megpróbálom összegezni. Nagyon kevés esélyt látok arra, hogy hazajuthass. Ám arra is legalább ilyen kevés volt, hogy idejuss, ez vigasztalhat. Csupán két dolgot tudunk javasolni. Vagy próbáld megtudakolni a világunk összes bölcsétől, könyvéből, hogy hol van a világok közepe, vagy pedig keressd meg a yaggsikat és valahogy L'Oxomont. Hátha nem csak náluk bukkant föl. Elmehetnél a királyhoz is, de annak nincs sok értelme. Amiben segíthetünk, megtesszük. Kérj és kérdezz.
     David némán ült. Kezdte fölmérni, mennyire bajban van, de még most sem sikerült egészen. Már megint sírni szeretett volna, de persze megint nem volt itt az ideje. Nem tudta, mit kérdezhetne. Aztán azon kezdett el gondolkodni, hogy ezek az emberek óriási veszélyt vállalnak azzal, hogy segítenek egy Idegennek, akinek valószínűleg kapcsolata van a Művészettel (hiszen hogy került volna ide). keseredett volt. Nem tudta, mit tegyen.
     - Nem féltek a Kórtól? - Kérdezte rekedten. Jörg habozás nélkül válaszolt.
     - De igen. Félünk.
     És David megértette ezeket az embereket, akik félelemben éltek és haltak és tetteik a legritkább esetekben befolyásolták a kataklizmákat és persze a háborút és gyilkolást. Hála öntötte el és szégyellte saját népét, akik maguk irányítják a csapásokat és bár félelemben élnek, nem tanulták meg a bizalmat sohasem. Nem tudott köszönetet mondani. De hallgatása magáért beszélt.
Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

Képforrás: Canva Pro adatbázis.


Cikkünk folytatódik, lapozz!
 
 
[ 726 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
slide-tarot
 
 
x