L. Lamrew: Johnny húsz éve - 35. Fejezet
Címlap / Mesék / L. Lamrew: Johnny húsz éve - 35. Fejezet

L. Lamrew: Johnny húsz éve - 35. Fejezet

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2022-07-04

     David bizonytalan léptekkel ment a mezőn, melynek pázsitja olyan selymes volt, mintha emberi kezek öntözték, gondozták volna. Nem félt. Azt mondták, itt bármi megtörténhet, David mégsem félt. Talán azért, mert úgy gondolta: nincs már vesztenivalója. Csak ment előre, maga sem tudta, hová. 

I.

     David bizonytalan léptekkel ment a mezőn, melynek pázsitja olyan selymes volt, mintha emberi kezek öntözték, gondozták volna. Nem félt. Azt mondták, itt bármi megtörténhet, David mégsem félt. Talán azért, mert úgy gondolta: nincs már vesztenivalója. Csak ment előre, maga sem tudta, hová.
     Furcsa, eddig még semmi „képtelenséget” nem tapasztalt. Az emberek odakint azt mondták, itt minden lépésnél csodák vannak. Szépek és csúfak, boldogítóak és tébolyítóan iszonyatosak. Sokan, nagyon sokan veszítették már életüket itt. De volt, nem egy, aki kijött. És volt, aki ép elmével. David azokból, amiket a kintiek összehordtak, arra következtetett volna, hogy tömeghallucinációról van szó. Talán egy különös virág pora és illata juttatja be az emberek pólusaiba az őrületet, talán mágia - ki tudja?
     Ezen a vidéken minden megtörténhet. David nem tudta, hogy csak az emberi képzelet játéka-e, vagy pedig tényleg igazak a történetek.
     David nem tudta, mióta megy már, és még semmi olyan nem történt vele, amit a remegő, fehérre szívott ajkú Figyelmeztetők mondtak neki. Davidben egyre nőtt a keserűség. Szerette volna, ha már vége van ennek. Vége. Szörnyeket szeretett volna, halált is, vért is. Bizonyosságot arról, hogy mi történik vele. Most úgy érezte, az életét is odaadná azért, hogy megtudjon mindent. Az égre nézett. Ekkor figyelt csak föl rá, hogy az égnek nem természetes a színe. Sötét volt és lilás-vörös. Bíbor. Erre mondják, hogy bíbor. David álmélkodva nézte. Ekkor jött rá, hogy annyira el volt merülve a gondolataiba, hogy nem is nézte, merre megy. Lábai nyomán út alakult. Hangok jöttek mindenhonnan. Neszek, surranások. Halk kacajok, állkapocs csattanások. Gonoszak és jók. Jók és gonoszok. Mindez oly természetességgel, mintha minden rendben volna. David csak ment tovább, tagjait lóbálva. A táj is kezdett átalakulni. Fák jelentek meg, melyek mozogni látszottak, bár ha David rájuk pillantott, szobormerevek voltak. Az egyik göcsörtös, óriási a csupasz ágán egy mókus állt. Tekintete fürkésző. Mikor David is figyelni kezdte, egyszercsak eltűnt. David megrázta a fejét. Mintha részeg volna.
     Az úton egy kék őz sétált el közömbösen. David ment. Furulyaszót hallott messziről. Szórakozottan az égre nézett. Meg sem lepődött, mikor aprócska, egymást kergető sárkányokat látott meg. Ezernyi színben pompáztak. Davidnek minden idegen volt, de ugyanakkor ismerős. David kábultan ment tovább. Egyre több élőlény töltötte be a látóterét, minden mozogni látszott. Látott kétfejű, mutáns kutyát, kentaurt, pillangószárnyú tündért, sziklaembert két, aprócska szárnnyal, amik mintha kizárólag termete megcsúfolására léteztek volna, fát, melynek törzsét végig virágok lepték be. Karnyi nagyságú szarvasbogarat, minek csillogó hátán egy meztelen, aprócska, zöld hajú és szemöldökű kisfiú lovagolt szarvakkal és éles fogazattal. Látott doromboló patkányokat és füvet legelő, piros bundájú tigrist. De megfigyelt óriási rózsákat is, melyeknek tüskéjén kisegerek voltak élve fölnyársalva és a messzeségben bárányokat, amelyek egy sovány farkast marcangoltak halálra élvezetből. És jelen volt az összes szín, amit csak David elképzelni tudott.
     Észre sem vette, hogy már régen nem a réten ballag, hanem egyre beljebb halad egy vadonban.
      Minden valódi volt. Amihez csak hozzáért, érezhette szilárdságát. Minden lüktetett és forró volt. Egyszer a karjába csapott egy arra repülő béka villás farka és karja néhány csíkban vérezni kezdett. Fájdalmat szinte nem is érzett. Ha hátra tekintett, látta a szőrös fejeket, színes farkincákat elsuhanni és hallhatta játékos - vagy talán komoly - kacagásukat. Davidnek az volt a benyomása, hogy itt tényleg minden él. A kavicsoktól kezdve a pánsíp hangjain át minden önálló, aktív életet élt és a túlélésért küzdött. Ettek, ittak, szaporodtak és öltek. Mindezt azonban nevetve, mintha csak egy játék lenne, amelyik bármelyik pillanatban véget érhet. De véres komolyságuk éppen ebben rejlett. Davidre hirtelen iszonyatosan rossz előérzet tört rá. Öntudatlanul lepöckölte a válláról a kis koronát viselő türkizkék kolibrit (ha az volt) és tágra nyílt szemmel figyelte az utat. Érezte, hogy valami iszonyatos dolog közeleg, ám mintha az „állatok” nem sejtettek volna semmit. Ezt David nem értette. Rettegett. És akkor hirtelen egy árny suhant el az úton. David fölsikoltott. A valami éjnél is feketébb testét nem tudta nem felismeri. A rém volt. Ebben egészen biztos volt. Ugyanaz a lény volt, aki meg akarta ölni az erdőben, amikor a báróval és Umpssal Farxba igyekeztek. Sikolya hangos volt, szaggatott és iszonyatos rémülettel teli. Az „állatok” tudomást sem vettek róla. A szörnyeteg eltűnt. David minden ízében remegve tovább ment. Zenét hallott több irányból is. Zavaros összevisszaság. Hárfa húrjainak pendülése egy dob monoton dübörgésével. David megrázta a fejét. Ilyen fáradtnak még soha nem érezte magát.
     Tovább vonszolta érzéketlen tagjait. Halványan érzékelte, hogy tornacipőjének fűzője kikötődik. Be akarta kötni. Jó érzés volt, hogy azok a ruhák vannak rajta, amiben idejött erre a világra. Lehajolt és nem emlékezett rá, miért teszi ezt. Tompa aggyal kiegyenesedett és ment tovább. A cipőfűzőjén, melyet húzott maga után, három-négy rovarevő csiga kapaszkodott meg és vonta be csúszós, nyálkás dzsuvával. David ment tovább.
     És akkor odaért a tisztáshoz. Rettenetesen ismerősnek tűnt, de sejtelme sem volt róla, hogy honnan. Fáradt volt, majdnem ott helyben elvágódott. Nem tudta, honnan ilyen átkozottul ismerős ez a hely, de nem is érdekelte. Itt is minden színes volt. Ezerféle növény burjánzott körös-körül. David látta a dombot és rajta azt a furcsa fát. Bambán előrelépett és megbotlott valamiben. Előrezuhant. Azt hitte, kitört pár foga, de nem. Állkapcsa viszont rettenetesen fájt és odatapintva David nyálkás vért is érzett. A karját pedig, amivel ügyetlen módon megpróbálta fölfogni az ütést, végig véresre horzsolta. És persze alaposan összepiszkolta magát, de ez nem érdekelte. Mikor meg akart volna fordulni, hogy megnézze, milyen gyökér állt az útjába, halk, éles vihogást hallott és levelek zörgését. Feltápászkodott és visszaesett. Feje nehéz volt, mint az ólom. Négykézláb mászni kezdett fölfelé a fűben.

II.

     Úgy érezte, sosem ér föl. Tagjai ólomsúlyúak voltak és úgy érezte, az idő megszűnt létezni. Csak mászott, automatikusan rakva végtagjait és kábultságában már nem gondolt semmire. Nem létezett már más. Csak a mászás.
     Úgy tűnt, a környezetében is mozdulatlanság és síron túli némaság van. Rettenetes lassúsággal oldalra fordította sajgó fejét. Igaza volt. Minden szobormerev volt, beleragadva egy pillanatba, úgy, hogy nem is vették észre. Állatok levegőben, földön, mindenütt. Egyszerű, olykor kedves kis lények olyan pózokban, melynek természetellenes görcsétől és kínjától az ember gyűlöletes mutánsnak látta őket. David még csak a dombocska alján volt, alig sikerült valamennyit kínkeservesen fölfele haladnia. Tökéletes volt a némaság, David csak saját magának kutyaszerű lihegését hallotta. Hirtelen elhomályosodott előtte a világ. Illetve nem is ez a pontos kifejezés. Az előtte lévő hely egyes részei valóban fölismerhetetlenül homályosak voltak, csak a színeket lehetett néhol megkülönböztetni. Azonban bizonyos részei, főleg a fa, egészen különösen, hihetetlen élességgel látszottak. Leírhatatlanul különös volt. David meg tudta egymástól különböztetni az aprócska, most még gyengécske rügyeket, hajtásokat és a másik ágon az érett gyümölcsöket. Annyira fáradt és tompa volt, hogy föl sem tűnt neki, hogy a fán egyszerre több fázis is van. Csupasz ágak, Rügyedző gallyak, gyümölcstől roskadozó és levelekkel teli részek. Davidre hirtelen rátört - ijesztő erővel - a déja vu érzése. Próbálta megragadni, szenvedélyesen vágyott rá. Agya alig forgott. Az ismerősnek tetsző kép pedig ott remegett előtte. Ott rezgett előtte, homályosan-élesen, és akkor a izzadtságcseppek - mert azok voltak - végtelen lassúsággal leestek szempilláiról.
     Sós ízt hagyva maguk után, érintették a felsőajkát és lassan, nagyon lassan lepottyantak és ezernyi darabra törtek, fröccsentek a földön. David úgy figyelte szétpattanásukat, mintha videón egy kockákra lelassított filmet nézne. Hang nélkül pattantak szét. Felemelte a fejét, és érezte mozdulatának szaggatott lassúságát. A déja vu hirtelen, egyik pillanatról a másikra, szertefoszlott. És a táj újra mozogni, élni kezdett, bár David ezt alig fogta föl. Csak a domb létezett számára, és az, hogy most meg kell másznia.
     Utólag képtelen volt megállapítani, mennyi ideig kínlódott, mire följutott, de több napnak érezte.
     Mindenesetre egyszercsak azon kapta magát, hogy fönn van. Lihegett, fújtatott és mivel hasára tottyanva érkezett föl, most hanyatt fordult, és úgy lihegett. Olyan nehéz volt fölmásznia, mintha csak álmodott volna. Nem egy olyan álma volt, ahol járása döbbenetesen lelassult. Például a zebrán vagy menekülésnél. Most is ilyen volt. Embertelenül nehéz és lassú. Érezte, hogy mennyire megizzadt és a véres sebeit ez irgalmatlanul csípte. Ráadásul hirtelen émelygés fogta el. Szó, ami szó: nem volt valami jó bőrben. Mikor kipihegte magát, akkor jött rá, hogy bár most hallja az állatok neszezését és hangjait, mintha egy üvegbúrán túlról jönnének. Remegő térdekkel fölállt. Megtántorodott, de azért képes volt megállni. Lenézett. Változó színek orgiája, most is minden heves életet élt, de David úgy szemlélte őket, mintha egy másik világban lennének. Messze voltak. Érezte, hogy a fájdalom belehasít a fejébe. Erősen megrázta és tompa aggyal körbenézett. Megint meglátta a fát, pár méterre tőle. Szórakozottan gondolta: „Ja, a fa”.
     Az járt a fejében, hogy nem emlékszik a nevére. Kóvályogva, homályosan valamilyen S kezdésre emlékezett. S. S. Nem jutott eszébe. Szájával próbálgatni kezdte:
     - Sa.. Se.. So.. Si.. Su.. Si! Sid.. Sil..?
     A fához érve rögtön leült, bár ha látta volna valaki, akkor inkább zuhanásnak nevezi. Nem emlékezett semmire, de ezt nem is furcsállotta. Egyet tudott: bajban van. Bajban van, és csak az menthette volna meg, ha megtalálja a világok közepét. De kudarcot vallott, és most meg kell halnia. A halál még így, emlékek nélkül is fájdalmas érzés volt. David feküdt és hallgatta a nem nyugvó, gyors szívverését a torkában. Kezeit a tarkójára tette. Nézte az eget (most kék, most már kék), és az üde, zöld lombot. Ahogy a nap sárga fénye átsugárzott a leveleken és ezt keretbe foglalta az égbolt kéke: csodálatos, könnyfakasztó látvány volt. Ekkor egy barnás-zöld levél levált az egyik ágról és lassan, pörögve hullani kezdett. David követte a tekintetével, hogy majd beleszédült. Úgy érezte, ő is rajta van a levélen, és együtt forog vele.
     Lassan, puhán ért földet.
     David sírni kezdett. Keservesen, hangosan, halkan, hüppögve és föl-föl törve zokogott, rítt, hullatta könnyeit. Kudarcot vallott. Nem találta meg a világok közepét és már soha nem is fogja. Felült és úgy itatta tovább az egereket. Szerette volna, ha van nála zsebkendő, de ez reménytelennek látszott. Azért csak beletúrt melegítőalsójának zsebébe és lám, csodák csodája, talált benne egy régi, alig használt vászon zsebkendőt. Trombitált és - tovább sírt.
     Mikor könnyes szemmel fölnézett, látta, hogy társasága akadt. Nem tudta, mióta figyelheti a kis lény, de gyanította, hogy régóta. Nyomoronc kis teremtés volt. Mintha egy mókus, egy szurikáta, hörcsög és kisegér keveréke lett volna. Szomorú nagy szemeivel nézett Davidre, aki úgy érezte (nem: egészen biztos volt benne), hogy már látta valahol. Aztán rájött. Ti-ti-ú volt, Tove Jansson egy Múmi könyvének szereplője. Ez volt David legkedvesebb története hosszú évekig. Tavaszi dal volt a címe és Ti-ti-úról szólt, akit David pontosan ilyennek képzelt el. Meglepődött ugyan, de nem tudta, hogy az előtte álló állatka Ti-ti-ú. Nem emlékezett semmire, csak azt tudta, hogy ismerős. Képtelen volt abbahagyni a sírást. Ti-ti-ú némán, mozdulatlanul nézte, és aztán félénken megkérdezte:
     - Mi a baj?
     David már csuklott is a sírástól, és válasza kissé értehetetlen volt.
     - Nehem találohom aha vihilágok köhözehepéét...
     Ti-ti-ú értetlenül felvonta a szemöldökét, majd Davidre szegezte a tekintetét és halvány, csibészes mosollyal azt mondta:
     - Te buta! Hiszen minden hely a világok közepe, csak attól függ, hogy honnan nézed.
     Azzal villámgyorsan elszaladt.
Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

Képforrás: Canva Pro adatbázis.


Cikkünk folytatódik, lapozz!
 
 
[ 736 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
slide-tarot
 
 
x