T-Rex: Az éji fenevad
Címlap / Mesék / T-Rex: Az éji fenevad

T-Rex: Az éji fenevad

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2022-08-17

Szóval meglátogatta Habókot a hercegnő, és töviről hegyire elmesélte neki legkisebb fia ármánykodásait. Meghallgatta őt Habók, és tudta: segíteni akar, segíteni, hiszen szereti, úgy szereti, hogy majd’ bele roppan! Fogta hát a Holdkacort, leemelte az égről, ködöket, nóvákat és farkcsóváló üstökösöket kaszált vele, hatalmas Napot gyúrt belőlük, fényesebbet, mint bármi csillag, vagy mint maga a Holdkacor, tarisznyájába tette, s elindult, hogy betömje vele a kozmoszok közt tátongó lukat. Be is tömködte, ahogy illik. Így köszöntött az addig álmodó világra a fény, azóta vannak éjszakák és nappalok. 

- 1 -

     Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy alvó Kisleány. Azután felriadt, amikor végigfutott a gerincén az az ismerős, kíméletlen hideg. Érezte, hogy valaki vagy valami ott kuporog az ágya mellett. Résnyire sem merte nyitni szemeit. Mindkettőt szorosan összezárta.
     - Ki vagy? - rebegte végül bátortalanul, de nem érkezett felelet.
     A függöny selymesen szuszogott, ahogy a beáramló, enyhe szellő táncoltatta; lágy hangja kellemesen vegyült a tücskök halk cip-ciripével. Kisleány összegyűjtötte minden bátorságát, elhatározta: ha csak pillanatra is, de belekandít a sötétbe és meglesi a jövevényt.
     - Ne!... - hallott egy bársonyos hangot. - Még ne tekints rám!
     Szemhéjai megrebegtek, de mégis engedelmeskedett. Szerette volna látni a kellemes hangú idegent, de nem akarta szeme egyetlen villanásával elriasztani. Mert úgy érezte: elriasztaná.
     - Ki vagy? - suttogta ismét.
     - Én vagyok álmaid őre.
     - Álmodom?
     - Nem, nem álmodsz - búgta a hang a füle mellől. - Tudod, éppen ezért vagyok itt.
     Kisleány elgondolkodott.
     - Hogyhogy? - csodálkozta.
     - Félsz álmodni - szólt a jövevény, majd egy apró szünet után megkérdezte: - Miért?
     - Most már leshetek?
     Türelmetlen szusszantás hallatszott, majd egy nyújtott ásítás.
     - Te tudod, de a helyedben nem tenném. Még nem. Inkább válaszolj! Biztos vagyok benne, hogy válaszra lelsz ott önmagadban, csak akarnod kell.
     Kisleány akaratosan tágra nyitotta szemeit. A nyitott ablak körött fehér szegélyként, homályosan lengett a lenge függöny, izgágán keretezve a holdsarló bevilágló fényét és az ezernyi felhőfátylas, pislákoló csillagot. A tücsökciripelés elhalkult. A lány ágya mellett feketén gomolygott az átláthatatlan sötétség.
     - Nahát! - súgta a lány.
     - Nahát! - súgta a sötétség. - Te nem félsz tőlem?
     - Ugyan miért félnék? Hiszen nem is látlak! Pedig bevilágít a Hold, és ott a kisasztalomon még a ceruzáimat és a telerajzolt papírjaimat is látom, de téged nem. Talán ezért kellene félnem tőled?
     - Jó! - nyugtázta mély, barátságos hangján a sötétség. - Az jó, ha nem félsz az ismeretlentől. De talán mégsem ártana az óvatosság... néha. Hiszen nem ismersz. Nem ismerhetsz.
     - De olyan szép, megnyugtató a hangod! - szólt most már hangosabban Kisleány. Felült. - Te nem lehetsz gonosz!
     A gomolygás terebélyesedett.
     - Vigyázz a szavaidra, mert ez csupán a legelső benyomásod! Ám én mégiscsak árnyákvadász vagyok. Ezt ne feledd mostantól! De mindegy is... Aludnod kellene, álmodnod, ahogyan eddig. Mondd, miért tagadod meg önmagadtól az álmokat, a saját álmaidat?
     A lány dacosan összehúzta szemöldökeit. Nem felelt.
     - Ne makacskodj! - búgta a sötét. - Mesélj!
     - Azt mondtad jó, hogy nem félek az ismeretlentől. Csakhogy az álmaimat már ismerem! Rosszak, ártani akarnak nekem!
     - Az álmaid? - kérdezte a sötétség olyan elképedt hangon, hogy Kisleány önkéntelenül kuncogni kezdett.
     Majd hirtelen elkomolyodott.
     - Ha akarod: ne hidd el! De így van. Minden éjjel rosszat álmodom, most is csak azért nem, mert felébredtem. Felébresztettél. Ha pedig valami rossz, attól persze, hogy félek, persze, hogy nem akarom!
     - Aztán tudod-e kik azok az árnyákok?
     - Kicsodák?
     - Árnyákok. Ha elaludnál, akkor talán álmodban elmesélhetném neked. Szeretnél álmodban találkozni velem?
     - Nem. Beszélgetni szeretnék veled... - kezdte Kisleány, amikor egy hűvös, mégis álmosító fuvallatot érzett az arcán...
     Elaludt. Ne rágódj álmaidon, hallotta. Az álmok világodnak tükrei. Jósok, barátok ők, s rosszra csak azért fordulnak, hogy figyelmeztessenek: vársz valamit, amit tán várhatsz. De ne úgy! Ne olyan türelmetlenül! Ne olyan buzgó akaratosan! Azt kellene tán szeretned, ami épp van, hogy közben örömmel várhasd a várhatót... S amikor érkezik: boldogan fogadhasd! Rágódni nem szabad, mert nem érdemes. Ha úgy akarod, szeresd a jövőt, és általa szeresd a mát... És mondom: ha egyszer érkezik, fogadd boldogan! Ha úgy vártad: azt vártad.
     - De én nem várok semmit... - mormogta Kisleány.
     Táncosnővé vált. Táncpartnerének mosolya, tekintete, mozgása olyan igézőn, olyan lenyűgözőn hatott: a gyönyörű férfi érintése apró szikrákat vetett bőrén. Minden csodálatos volt, ő pedig boldog. Ott lejtették a táncot, a hegyek ormán, az erdők lombján, a tavak vizén, a szivárványok ívén, a Nap melengető sugarainak ölelésében. A táncos mosolygott rá, és Kisleány hitt neki.
     - Gyere! - mondta a táncos a sötétség bársonyos hangján. - Gyere velem az otthonomba! Gyönyörű életünk lesz.
     Kisleány örömittasan átölelte, és követte. Mindenhová. De táncosa egy szűk, sötét barlanghoz vezette, annak a fenekére lökte. Közben kedveskésen kacagott.
     - Mostantól mindig együtt leszünk - ígérte. - Hidd el: szép lesz!
     - Ha te is itt vagy! - mondta a lány. - Nem bánom, legyen ez az otthonunk.
     Ám a táncos nem mászott le utána. Ő várt, várt, de hiába tette ezt, végül aztán sötét gyanú fátyolozta lelkét. Megpróbált kimászni, ám csak kezeit és térdeit horzsolta össze. Mély bánatba esett, félni kezdett.
     Egy éles borostyánszín szempár tűnt elé a barlang sötétségéből. Egy nagy éjfekete párduc állt előtte. Kisleány tudta, nem voltak igazak táncosa szavai: prédának vetette ide!
     - Ne félj! - kiáltott fel mögötte a férfi, aki hirtelen termett ott a semmiből. - Majd én megvédelek ettől a fenevadtól!
     Kisleány szívébe remény költözött, ám a párduc a táncosra vetette magát, és nyomban darabokra szaggatta...
     ...Az álom szertefoszlott.
     Kisleány vádlón meresztette szemeit a sötétség felé.
     - Látod! Erről beszéltem! Micsoda szörnyű álom! Pedig velem voltál, védeni próbáltál! ...És még csak azt sem mondtad el, hogy kik azok az árnyákok!
     - Veled voltam. Védtelek - felelte a sötétség, miközben elnyújtózott a lányka ágya mellett. - Vajon ki voltam én?
     - Ki voltál? Te voltál az én táncosom, ráismertem a hangodra! A leggyönyörűbb! Minden rezdülésed maga a delejes varázs! De akkor jött az a fenevad, és széjjeltépett téged! Pedig már boldogok lehettünk volna! Ilyenek az árnyákok?
     A sötétség megtörten sóhajtott.
     - S vajon miért vetettelek abba a mély barlangba, ahonnan nem tudtál kimászni, és miért mondtam, hogy veled leszek, ha mégsem maradtam? - kérdezte.
     - De visszatértél, hogy megvédj!
     - Nem látsz tovább az orrodnál te lány - zúgta a sötétség, azután egészen közel hajolt a lányhoz és rávillantotta izzó, borostyánszín szemeit.
     Kisleány ijedt mozdulattal lapult a falhoz. Megremegett.
     - Ne közelíts! - rikoltotta. - Maradj ott! Mit tettél a táncosommal?!?
     - Ne közelíts, ne közelíts... - dohogta a sötétség. - A te híres-neves táncosod is csak egy árnyák! Ha nem lettem volna ott, akkor addig játszik a lelkeddel, amíg össze nem roppansz, és verejtékezve, könnyezve nem ébredsz fel! Minden egyes éjjelen.
     - Nem igaz! Nem igaz! - sikítozta Kisleány. - Szeretett engem! És te tönkrezúztad a boldogságomat!
     Hirtelen eloszlott a ködgomolyag: ott állt az ágy előtt a párduc, teljes valójában.
     - Legyen hát! - búgta ismerős, barátságos hangján. - Tönkrezúztam. De a te táncosod, az az árnyák kíméletlenebb volt nálam! Ő nem a látszólagos, amúgy is semmibe foszló boldogságodat zúzta volna szét. Ó, nem! Ő a lelkedre pályázott. Arra, hogy rettegj, hogy csalódj! Nem emlékszel? Hogyan hízelgett? Hogyan mosolygott? Hogyan ígért? - a párduc szünetet tartott, hogy Kisleány emlékezhessen, csakhogy a lányt mámor töltötte el táncosa gondolatára. - Emlékezz arra, amikor próbáltál kimászni, amikor egyedül voltál a sötétben! Hol volt már akkor hízelgés, mosolygás, ígéret? Lám, ilyen minden árnyák: azt az arcát mutatja, amivel leginkább kínozhat, jót ígér, de rosszat ad. Ha egyáltalán ígér.
     - Olyan a hangod, mint az övé... - lehelte vágyakozva a lány.
     - Vagy inkább olyan volt a hangja, mint az enyém. Tán tudta, hogy ott leszek, mivel megígértem neked. Tán félt is tőlem előre: érezte közelgő halálát, hisz én az ő ragadozója vagyok, miként ő a tiéd. Meg akart téveszteni, hogy azt hidd: biztonságban vagy. Ám most rajtaveszett ármánykodásán!
     Kisleány a száját harapdálta. Félt is, meg nem is a párductól.
     - De mi van akkor, ha te vagy az, aki megtéveszteni próbálsz?
     - Nos, akkor mindjárt rád ugrom, leteperlek és felfallak: HAMM! - szólt a párduc, de olyan bájosan esetlen kedvességgel, hogy Kisleány akaratlanul is nevetett rajta. - Máris nevetsz! Micsoda lány! Olyan vagy te, akár harmatcsepp a fűszál végén: amikor bársonyosan süt rád a Nap, feloldódsz a boldogságban. Vagy csöpp könnycsepp a szemed sarkán: egy apró mosoly feléd, és felszárít az öröm és a bizalom... De úgy érzem, nem érzed: ha a Nap sugara túl vad és erőszakos: lángra gyúlhat a rét, és feléghet minden! Ha a mosoly mögött valójában gúny rejlik: végigcsordulhatsz az arcodon, s a padlóra hullva enyészhetsz a fájdalomba! Látod: akár a te híres táncosodnak, nekem is elég pár kedves szó, hogy higgy, hogy bízz bennem! Vajon tudod-e, érzed-e, ha valaki erőszakos, ha valaki gúnyos, ha valaki csak tetteti azt, hogy szeret?
     A lány odahajolt a párduchoz.
     - Megsimogathatlak?
     Óvatosan megérintette a párduc bajszát, majd megcirógatta hatalmas, busa fejét.
     - Most pedig ideje újból álmodnod: békésen, nyugalommal. - szólt az árnyákok ragadozója.
     Kisleány érezte, hogy ismét közelít felé az álomfuvallat, ezért erősen tiltakozott:
     - Ne! Kérlek ne! Maradj még! Beszélgess velem! Azt ígérted, hogy elbeszéled kicsodák, micsodák ezek az árnyákok, de még nem mondtál róluk semmit. Csak annyit tudok, hogy bántanak.
     - No jó - egyezett bele békülékenyen a párduc. - Akkor mesélek neked az árnyákokról, arról, hogy ki is az a Bal Jóska, és mesélek még A Tejút Csillagcsevelyű Hercegnőjéről, Égi Habókról és a Holdkacorról. De aztán aludj el kérlek, hisz vár rád egy új nap melengető varázsa!
     - Jó - súgta Kisleány, utána figyelmesen hallgatta az álomőr szavait.


- 2 -


     Egyszer volt, hol nem volt, a csillagos ég rétjét járva élt, és még ma is él Égi Habók. Persze nem hívták mindig Égi Habóknak, mint mindennek, ennek is története van. Nagy bölcs volt egykor, talán a legbölcsebb bölcs kozmoszunkban: segített, vígasztalt, s olykor - mindenki örömére és okulására - olyan jó tanácsokat osztott, hogy hetedhét egekben csodájára jártak. Aztán...
     Aztán egy borongós, de mégis szép napon felkereste őt A Tejút Csillagcsevelyű Hercegnője. Nagy bajban volt a hercegnő, mert fia, Rásemheder Áron rosszcsontnak bizonyult. Nem volt gonosz, ó nem, de nem tisztelt senkit és semmit, mások kárában lelte örömét. Mikor már nem tudott több csínyt kieszelni, úgy döntött unalmas itt: fölpattant ködparipájára, és uccu, más kozmoszokba vágtatott! Sehol nem szerették Rásemheder Áront, hiszen borsot tört mindenki orra alá, s mivel nem szerették, egyre több és egyre csúnyább csínyt eszelt ki. Persze gondja volt rá, hogy ne ismerjék fel: mindenhol Jóska néven mutatkozott be. Hamarosan úgy emlegették szerte a kozmoszokban, hogy a ködparipás Bal Jóska.
     Történt pedig egyszer, hogy Bal Jóska az árnyákok kozmoszába ért. Gonosz lények voltak ezek az árnyákok, de nem különösebben fondorlatosak. Csakhogy Bal Jóska minden eddiginél fondorlatosabb tervet eszelt ki: istennek adta ki magát az árnyákok előtt, megtanította őket néhány hasznos trükkre, pár gonosztevésre, azután megkérte ködparipáját, hogy üssön lukat galaxis-patkójával a saját és az árnyákok kozmosza közé. Afféle átjárónak. Át is furakodtak rajta az árnyákok, megmászták az égrét fénylő fűszálait, és marni, szaggatni, falni kezdték a sokszínpettyes katicabogarakat.
     Tudnivaló, hogy a csillagok fűszálak az ég szélehossza rétjén. Azokon élnek az álmok sokszínpettyes katicabogarai: az emberi álmok. A katicák olyan békés természetűek, és olyan váratlanul érte őket az árnyákok támadása, hogy nem tudták megóvni magukat. Bizony, így gázoltak az árnyákok az emberek álmaiba.
     A Tejút Csillagcsevelyű Hercegnője látta, hogy mekkora galibát okozott fia, Rásemheder Áron, más néven Bal Jóska, de tehetetlennek érezte magát, bűvös ereje és gyermeknevelési elvei kevésnek bizonyultak, kudarcba fúltak, ezért kereste fel a bölcsek bölcsét, Égi Habókot, aki akkor még nem volt Égi Habók. Szép asszony volt a hercegnő, bizony szép: bölcs volt Égi Habók, mégis szerelem gyúlt szívében, amikor szemeibe pillantott.
     Tudta jól Égi Habók: azért jön a nagyvilágra minden, hogy legyen külön világa, és a többiek világát is meglássa; és meglátván azt: megértse; és megértvén: megszeresse; s megszeretvén leljen legvégül magára. Mert ilyen a világ kereke... Így forog körbe, a vágy, a szeretet és az énlátás tisztasága felé, egyiket a másikba fűzve, az embert így hajtva, űzve... De van, hogy a szeretet erősebb a megértésnél, gyorsabb a meglátásnál, és akkor bizony a bölcsesség - látszólag - búcsúzni kényszerül. Lám, csupán egyetlen illékony pillantást vetett A Tejút Csillagcsevelyű Hercegnőjére, és azonnal meg is szerette. Megszerette, de akaratlanul akart: akart görcsösen, vad hévvel, akaratlanul is akaratosan, vágyakozva, a kell és a muszáj hajtották, vagyis önmagáért szeretett. Ezért nevezték el Égi Habóknak.
     De hol is tartottam?
     Ja igen!... Szóval meglátogatta Habókot a hercegnő, és töviről hegyire elmesélte neki legkisebb fia ármánykodásait. Meghallgatta őt Habók, és tudta: segíteni akar, segíteni, hiszen szereti, úgy szereti, hogy majd’ bele roppan! Fogta hát a Holdkacort, leemelte az égről, ködöket, nóvákat és farkcsóváló üstökösöket kaszált vele, hatalmas Napot gyúrt belőlük, fényesebbet, mint bármi csillag, vagy mint maga a Holdkacor, tarisznyájába tette, s elindult, hogy betömje vele a kozmoszok közt tátongó lukat. Be is tömködte, ahogy illik. Így köszöntött az addig álmodó világra a fény, azóta vannak éjszakák és nappalok.
     Csakhogy, mielőtt a résbe préselhette volna a Napot, már túl sok árnyák átfurakodott rajta. Így aztán Égi Habóknak még jócskán akadt tennivalója: nekilátott, hogy Holdkacorjával lekaszálja az árnyákos csillagfüveket. Ha hulló csillagot látsz, akkor tudd: Égi Habók jár arra, azon igyekezvén, hogy kozmoszunkat megszabadítsa az árnyákoktól, rossz és meddő álmainktól... Ha egy-egy hullócsillag láttán mégis könny gyűlne szemedbe, akkor tudd: Égi Habók habókosságában, véletlenül a katicák egy csillagfűszálát kaszálta le, s te éppen a legszebb álmaidat siratod.


- 3 -


     Egyszer volt, hol nem volt, Kisleány ilyen kérdéssel fordult az éji fenevadhoz:
     - Mondd párduc, A Tejút Csillagcsevelyű Hercegnője viszont szerette Égi Habókot?
     - Nem tudhatom. Nem hiszem, hogy valaha is szerette, vagy akár most szereti? - morfondírozott a párduc. - Ha valakit viszont szeretnek az boldog, nem pedig habókos. Talán még a régi, megfontolt bölcsessége is visszatérne, ha a boldogság ráköszönne. Csakhogy a hercegnő hidegfejű asszony, és elég baja van neki a fiaival így is. Úgy gondolom, hogy tudomást sem akar venni Égi Habókról.
     - Szomorú! - sóhajtotta Kisleány.
     - Szomorú bezony! - billentett farkával a párduc. - Ha Égi Habók nem lenne ilyen habókos, már régen végezhetett volna, hiszen a Holdkacor nem rossz szerszám, könnyen lehet vele csillagfüveket kaszálni.
     - Jaj! - rosszallta össze szemöldöklét a lányka. - Olyan vagy! Én arra gondoltam, hogy viszonzatlan szerelme szomorú!
     Az álomőr borostyán tekintetével Kisleány felé hunyorított.
     - Tehát az már nem is zavar, ha rosszakat álmodsz?
     - Jaj, dehogynem! Ugyan már! Tudod, hogy mennyire félek a rossz álmoktól!
     - Tudom, de most már ne félj! Aludj inkább: szép álmod lesz!
     Kisleány lehunyta szemeit... Akkor aztán nagy csörömpölés és vakító fény támadt. Valaki velőset káromkodott.
     - Ejnye! - dörmögte egy hang. - Megint hová kerültem? Ááá!... Szervusz párduc!
     - Most álmodom? - kíváncsiskodott Kisleány, csukott szemekkel.
     - Nem. Ébren vagy - felelte a párduc. - Látogatód érkezett az ablakodon át. Szervusz Habók! Érdekes, akárhányszor rólad mesélek, te megjelensz! Mit keresel erre?
     - Itt van Égi Habók? - lelkesedett fel Kisleány. Kandira kerekítette szemeit, hátha úgy láthatja a ruháját poroló jövevényt, de azonnal be is csukta, mert nem bírta elviselni a földön heverő, földöntúli Holdkacor fényét.
     - Mit keresek erre? - vakarta meg tétován feje búbját Égi Habók. - Mit is? Jaaa!... Igen, már emlékszem!...
     Aztán egy fuvallat, és huss...
     - Nahát! - jegyezte meg nem kevés cinizmussal a hangjában a párduc. - Elment! És amilyen idétlenül habókos, már megint elhagyta a Holdkacorját...
     - Égi Habók elment? De kár. És itt hagyta a Holdkacort? Most mi világít az égen? - kérdezte Kisleány megilletődve, de szorosan összezárt szemekkel.
     - Gondolom a csillagok. Más nemigen. Addig is, amíg visszajön érte, mert nyílván visszajön, becsúsztatom ide az ágyad alá, hogy ne zavarjon annyira a fénye. Így ni!
     Kisleány bátortalanul kihunyorított a világra. Szobáját az ágy alól kísértetiesen kiszűrődő fehér fényfonatok fátyolhomálya uralta.
     - Húúúha!... - ámult el. - De izgalmas!
     - Most pedig aludj! Nekem mennem kell. Várnak máshol is.
     - De ugye visszajössz? Ugye?
     - Szeretnéd? - kérdezte az éjszín párduc. Alakja hatalmas árnyékot vetett a kísértetfényben.
     - Szeretném - szólt a lányka.
     Az árnyákvadász elgondolkodva tekintett Kisleányra, majd sóhajtott egyet. Egy kecses ívű ugrással az ablakpárkányon termett. Úgy festett, mintha egy fekete cica ácsingózna egy aprócska ablak keretében. Visszanézett, aztán szótlanul tovatűnt az éjben.
     Kisleány aludni próbált. Talán aludt, talán nem... Aztán látta, ahogy egy alak a fölé hajol a félhomályban.
     - Csitt! - súgta a párduc bársonyosan nyugtató hangján a táncos. - Én vagyok az: A Te kedvesed!
     - Az nem lehet! Te árnyák vagy! Menj, nem akarlak látni! - ébredt fel hirtelen a lány.
     - Az a csúf, éji fenevad mondta neked ezt a rút hazugságot? Emlékszel, ahogyan rám támadt, ahogyan marcangolt?
     - Persze, mert engem védett! Engem is felfalhatott volna, de nem tette!
     - Úgy van, mert behálózni akart téged, nem megenni. Céljai vannak veled, kegyetlen céljai!
     Kisleány a táncos csodás szemeibe nézett, és elbizonytalanodott. Nagyon elbizonytalanodott.
     - Emlékszel? - folytatta a látogató. - Emlékszel, ahogy lejtettük a táncot: a hegyek ormán, az erdők lombján, a tavak vizén, a szivárványok ívén, a Nap melengető sugarainak ölelésében? Én mosolygottam rád, és te hittél nekem. Hittél, mert minden szavam igaz volt, mert minden szavamban ott rejlett a várt, gyönyörű jövő. Emlékszel?
     - Emlékszem... - rebegte Kisleány elcsukló hangon. Egészen elérzékenyült. Mélyen a táncos csodásan örvénylő, napsugaras tekintetébe veszett.
     - Ne várass! Ne várasd önmagad! Vár ránk az otthonom, gyere! - búgta a táncos, és Kisleány felé nyújtotta kezeit. - Gyere, ölelj át! Táncolj velem!
     Kisleány kilobbant az ágyból, és szorosan a táncoshoz simult. Aztán apró csókot lehelt az ajkára, mert nem vágyott jobban semmire. A táncos felkacagott. Kisleány kicsit kibontakozott az ölelésből, hogy ismét kedvesére nézzen... és... és vadságot, erőszakosságot látott szemei igéző sugarában, gúnyt látott villanni szívdobogtató mosolyában...
     Mindent látott.
     - Nem... - hebegte. - Nem... ó... nem... ez nem lehet...
     Ijedten hátrált.
     A táncos tekintete először bamba értetlenséget, majd makacs dühöt, gyűlöletet árasztott.
     - Te szuka! - hurrogta. - Velem jössz!
     Kisleány sírva kapaszkodott meg ágya szélén, hogy össze ne rogyjon; úgy szipogta: - Nem... - de tudta: nincs ereje ellent állni.
     Éne legmélyén pislákolt fel az árnyákvadász intő hangja: Ne engedj neki! Ne engedj ennek a baljós alaknak! Nézz a szemébe: szembe saját vágyaiddal, és a vágyaidat átszövő félelmeiddel! Értsd meg vágyaidat, győzd le félelmeidet, csak így lesz tőle békéd!
     - De hogyan??? Hogyan...? - Jajdult föl, miközben meredten bámult a lassan, de biztosan közeledő, gúnykacajgó Bal Jóskára.
     Én nem tudom. Bal Jóska nekem nagy falat. Hisz ő nem is árnyák! Ő a legfondorlatosabb és legerősebb a rossz álmok közül. Ezért nem tudtam elpusztítani, ezért nem ismertem rá rögtön. Magadnak kell legyőznöd. A lelked tiszta, a szíved erős. Képes lehetsz rá...
     Bal Jóska kinyújtotta kezét, és vadul a földre rántotta a sajdulatában zokogó lányt. Kisleány ott reme-remegett az ágy alól kiszűrődő, egyre erősebb fényárban.
     - Velem jössz te riherongy! Megtudod te ki az, akitől rettegned kell!
     Kisleány lopva tapogatózott. Lassan benyúlt az ágy alá, majd megmarkolta a Holdkacort. Vad dac költözött szívébe, amikor az égi sarló heve pirítani kezdte tenyerének bőrét.
     - Nesze! - kiáltott fel szenvedélyesen, miközben kisuhintott az ágy alól, egyenesen Bal Jóska térdére.
     Bal Jóska megroggyant. Hallatszott, hogyan áll el lélegzete. Aztán reccsenve sebzett térdére esett, és csodálkozó, riadt hangon csak ennyit nyögött: - ... Rihe... rongy...
     Kisleány sietve feltápászkodott. Az ijedt Bal Jóskára akart sújtani a Holdkacorral, pedig keze ernyedten remegett... nagyobb volt azonban az elhatározás.
     Hirtelen az éjbe hasított egy dallamos női sikoly:
     - Ne, a legkisebbik fiamat neee!!!
     Kisleány hátra pillantott. A Tejút Csillagcsevelyű Hercegnője állt ablakában. Gyönyörű volt, bájos teremtés, Égi Habók szerelmére méltó.
     - Nocsak! - szusszantotta Kisleány. - Hát ilyen fontosak az álmaim? Egy valódi égi úrfi vetett szemet rájuk, és őt az anyja próbálja most menteni szorult helyzetéből? Ugyan! Miért ne csapnám le fiad fejét?
     Rásemheder Áron szorongva térdepelt. Szepegve pislantott anyjára...
     - Ugyan - folytatta dacosan a lány, - mi okod lenne megmenteni ezt a „mókamestert”?
     - A fiam - trillázta Csillagcsevelyű. - Jó ő is, mint a többi! Csak elhanyagoltam. Rossz anya vagyok. Sajnálom.
     - Sajnálhatod is!
     - Ne, ne tedd! - sikkantotta a hercegnő. - Olyanná válnál, mint ő...
     Ez igaz. Ne tedd, nem lenne többé álmod sem, nyugodt perced sem... Bal Jóska kísértene mindig. Feleslegesen.
     - Legyen! - szólt határozottan Kisleány, de még a magasban tartotta a Holdkacort. - Azonban nem elégszem meg egyikőtök ígéretével vagy szavával sem! Aludni szeretnék!
     Bal Jóska elfintorodott, anyja szemére könnypára szállt.
     - Van a fiamnak egy ködparipája. Talán ha azt neked ajándékozná...? Nem vágtathatna többé az egeken, az álmok csillagfüves rétjén.
     - A ködparipám! - méltatlankodott Bal Jóska, de aztán, a Holdkacorra és anyjára pillantva elhallgatott.
     - Jó lesz így! Elfogadom! - bólintott Kisleány. - Hívjátok ide!
     A Tejút Csillagcsevelyű Hercegnője csettintett egyet nyelvével. Nagy csillagporzás támadt az égen, majd nemsokára feltűnt egy csodaszép ködparipa. Csillagcsevelyű odacsalta magához, átkarolta a paripa izmos nyakát, szavakat súgott a fülébe:
     - Ezután csak Kisleányra hallgass! Mostantól fogadott lányom ő, úgy is vigyázz rá!
     A ködparipa megértően bólintott, felnyihogott, dobbantott galaxis-patkójával, aztán, uccu, messze viharzott.
     - Csak csettintened kell a nyelveddel, és nálad terem, lesve minden kívánalmadat. Léhűtő fiamra nem hallgat többé.
     Kisleány elmosolyodott. A hercegnő felé nyújtotta a Holdkacort.
     - Kérem, ha lenne szíves ezt a Holdkacort odaadni annak az úrnak, aki nálam felejtette?
     - Ó! Habók! - mondta túláradó szeretettel a hangjában Csillagcsevelyű. - Öröm számomra ez a feladat!
     - Tudja, Égi Habók nagyon szerelmes önbe... ha nem sértem meg. Ő olyan bölcs. Talán nem méltó rá?
     A hercegnőnek tátva maradt a szája.
     - Én... én azt hittem, hogy... hogy viszonzatlan a szerelmem... - pislogott bután. - Rám se néz soha... Csak fut mindenfelé... és olyan habókos mostanság!
     - Adja vissza neki a Holdkacort, és... talán... ha van mersze: ölelje és cirógassa meg! Valljon színt! Már vár magára. Másra se vár!
     Bal Jóska nehézkesen felállt, leporolta enyhén átvérzett nadrágját...
     - Megyünk? - kérdezte anyjától félénk, ám deunom hangon.
     - Megyünk! - válaszolt a hercegnő. - Kisleány, örülök, hogy a lányom lettél! Bármikor szívesen látott vendég vagy nálam. Szép álmokat...
     Varázskört írt a levegőbe, s fiával együtt tovatűnt.
     Kisleány bágyadtan sóhajtott. Már nagyon álmos volt. Odasétált az ablakhoz, és feltekintett a holdvilágtalan, csillagos éjre. Mintha a csillagok között a párduc alakját látta volna kirajzolódni. Az álomőr méltóságteljesen nézett vissza rá, kacsintott borostyánszín szemeivel.
     A tücskök halkan, békésen ciripeltek...
Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

Képforrás: Canva Pro adatbázis.




 
 
[ 484 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
slide-tarot
 
 
x