Kapocs ember és Isten között: az imádság
Címlap / Ezotéria / Kapocs ember és Isten között: az imádság

Kapocs ember és Isten között: az imádság

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2022-10-07

Tartozz bármilyen valláshoz, bármilyen csoporthoz, legyen bőröd színe fehér, barna, fekete, sárga vagy rézvörös, lelked mélyén él az Isten, és életedben legalább egyszer eljutsz oda, hogy megszólítod, hívják Őt bárhogyan, és hívjanak bárhogyan Téged. Az imádság éppen olyan sokféle lehet, ahány ember él a Földön, és a bennünk élő istenkép is pont ilyen sokszínű. 

A kimondott szó kora
Az imádság egy idős az emberrel. Azzal az emberrel, aki öntudatára ébredve kiszakadt az addigi Egységből, és gyakran nem benne, hanem szemben találta magát a Természettel, a Mindenhatóval, Istennel, a Nagy Szellemmel – számos néven nevezzük azt a felsőbb hatalmat, amelyet talán jobb lenne belsőbb hatalomnak hívni, hiszen Isten nem rajtunk kívül, hanem bennünk lakozik. Azóta ismerjük Őt, amióta tudjuk, hogy létezünk, és létezik valami ott a lelkünk mélyén, valami, ami – vagy inkább aki – igazán mi vagyunk. Ezt a valakit veszítettük el, amikor ráébredtünk önnön létezésünkre, és azóta is keressük: Égen, Földön, Mindenütt. Keressük, és megtalálni véljük elérhetetlen hegyek ormán, pusztító viharban, dördülő villámokban, vagy éppen csendes tisztásokon, végtelen óceánban, a szférák zenéjében vagy kedvesünk tekintetében. Keressük kívül, és keressük belül is: létünk nagy ellentmondása ez. Hiszen az ember (vagy inkább csak az emberi tudat?) kiszakadva az Egységből önmagán is kívül került, és ezt az egységet igyekszik helyreállítani, amikor megszólítja Istenét – önnön kint rekedt belső valóságát. 

Hogy hányféle az Isten?
Ahány félék mi magunk vagyunk, s mégis Egy. Minden ember képzeletében ott él valamilyen szent, mindent átfogó létezés, az Egység ősi emléke, ám, hogy ezt pontosan milyennek is gondoljuk, már tőlünk függ. Tőlünk, életünktől, szüleinktől, mestereinktől, tanulmányainktól, tapasztalatainktól, személyiségünktől: attól, akik vagyunk, akivé váltunk. Talán ezért is változik a bennünk lévő istenkép annyiszor: ha sorscsapás ér, Isten lehet gonosz, ha szerencse, Isten kegyes. Így változik az is, hogyan, miként szólítjuk meg lelkünk e különös lakóját: kérjük, átkozzuk, áldjuk, vagy hálát adunk, aszerint, hogy kaptunk, adnánk, köszönnénk, vagy büntetnék.

Kit is? A Sorsot? Istent? Vagy éppen a másik embert? Ha természeti katasztrófa ér, vajon kihez kiáltunk? Pedig a Föld, és minden élőlénye csak teszi a dolgát. Ha becsaptak, elárultak, kit büntetünk haragunkkal? Azt, aki érzi: magunkat. Ha hálát adunk, hol a jutalom? Már megkaptuk, mielőtt megköszöntük: a hála érzése az, ami a legszebb ajándék. Végül akár melyik Istenhez, akármely szavakkal: csak önmagunkhoz szólunk, végtelen és teljes önmagunkhoz, melyet oly nagynak és elérhetetlennek gondolunk, hogy el sem hisszük, elfér apró, öklömnyi szívünkben, és még parányibb helyen is.

HarmoNet tipp: Nemzeted hite: A barokktól az új protestáns mozgalmakig - hivatalos és népi vallásosság Magyarországon >>

Mi végre hát e párbeszéd, melyet ember folytat Istennel – vagy Isten önmagával?

Mit keresünk az imádságban, mit adhat és miben segíthet? Mindent, és semmit. Maga az imádság semmit sem ad. Nem hullik aranyeső az égből, nem leszünk egyszerre boldogok és vidámak, influenzánk és csontritkulásunk sem múlik el egy csapásra, sőt, a gonosz szomszéd sem töri ki a nyakát, akár hogyan is kérjük – sőt, kérhetünk-e egyáltalán ilyesmit? Éppenséggel igen, de túl sok értelme nincs, és leginkább magunk bánnánk meg, ha teljesülne minden, amiért imádkozunk. Persze lehet, hogy dühünket kiadtuk egy alapos „Verd meg Uram!” – keretében, ám ez legfeljebb ostoba átkozódás, semmi más. Nem hiába intenek a régi bölcsek, add meg a tiszteletet az Isteneknek de ne kérj tőlük semmit. A valódi imádság talán nem is ilyen, nem is erről szól. Sokkal inkább van szó saját lelkünk felemeléséről, visszahelyezéséről az Egységbe, és ez az, amikor az imádság megad Mindent. Pontosabban a Mindenséget. Amikor sikerül szót értenünk Istennel, és Isten is szót ért velünk, saját kettészakadt énünk talál egymásra, és ajándékoz meg semmihez sem fogható érzéssel. 

Isten kifürkészhetetlen útjai
Életünk legváratlanabb és gyakran legkritikusabb pillanataiban jöhet ez a felismerés, találhat ránk ez az érzés. A szenvedés, az elmúlás hozhatja el a megértést és a rátalálást, nyithatja meg imáink útját valóban az Ég felé, hogy ott rátaláljunk Istenre és önmagunkra. Éppen így hozhatja el az öröm, vagy akár egy teljesen hétköznapi esemény is az imádságra való rátalálást, nyithatja meg azt az utat, amely elvezet lélektől lélekig, amely elvezet tőlünk hozzánk, az egyéntől az Egységig. Amikor valóban, szívünk mélyéből szólítjuk meg azt a végtelen hatalmat, melyre rátaláltunk immár nem odakint, hanem idebent. Amikor érezzük, mennyi erőt, bizalmat, hitet kapunk Istenben, Istentől, Isten által, és érezzük azt a végtelen, áradó szeretetet, amely nem hasonlítható semmi máshoz. Amikor szavaink mintha maguktól törnének elő – honnan is? Magasról vagy mélyről?

HarmoNet tipp: Zoroasztrizmus - a világ, mint a jó és a rossz küzdelmének színtere >>

Mindegy már, hiszen amikor szavaink meghallgatásra találnak, amikor végre mi magunk nyitjuk meg fülünket és értjük meg imánkat, amikor végre valóban párbeszéd kezdődik széthasadt tudatuk és lelkünk között, akkor már nem létezik kint és bent, fent és lent. Akkor már nem létezik én, te, ő, és nem létezik a mi sem, csak a végre összeforrt valóság, hogy az imádság szivárványhídján visszataláltunk önmagunkhoz, és rájöttünk, Isten hangját halljuk saját szavainkban, és Isten az is, aki hallgatja. A végtelen Egység, melyben létezünk, és amely bennünk létezik.

Keressük hát ezt az utat, és találjunk vissza imádságainkban a szívünkben lakozó Istenhez, végtelen Egységünkhöz, aki valójában vagyunk.

Regele Tímea
Képek: Piqs.de

Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

Képforrás: Canva Pro adatbázis.




 
 
[ 2442 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
slide-tarot
 
 
x