Terepfutás-irányváltoztatások
hirdetés
Címlap / Szépség-Egészség / Terepfutás-irányváltoztatások

Terepfutás-irányváltoztatások

Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2020-10-19

A centrifugális erő – amely a futót az általa lefutott ív sugarának irányában kifelé kényszeríti – nehezíti az atléták mozgását, de az országúti és a pályaversenyeken is viszonylag nagy sugarú íveket kell lefutni. 

 

Rendezvénynaptár
A centrifugális erő szerepe
A centrifugális erő – amely a futót az általa lefutott ív sugarának irányában kifelé kényszeríti – nehezíti az atléták mozgását, de az országúti és a pályaversenyeken is viszonylag nagy sugarú íveket kell lefutni.

A legszűkebb ívek a fedett pályás versenyeken fordulnak elő. Itt az atléták már nem csupán a kör középpontja felé történő bedőléssel egyenlítik ki az erőket, hanem a pálya kialakítása – döntése – révén már a tervezők kiküszöbölik, pontosabban az alátámasztási felületek irányában kényszerítik az ébredő centrifugális erőket. Azok a test hossztengelyében hatnak!

Ezzel a sportoló számára olyan mozgásra biztosítanak lehetőséget, amely megegyezik, vagy alig tér el kivitelezésében a síkon, egyenesben futott mozdulatoktól. Értelemszerűen a talajfogás, átgördítés, elrugaszkodás során a centrifugális erővel megnövelt munkát kell elvégezni. Ez esetben a mozgás kivitelezésében könnyebb a dinamikai összetevőkön változtatni, mint a térbelieken.

Röviden fogalmazva: a centrifugális erő ellensúlyozására a haladási iránytól eltérő erőkifejtésre van szükség, ez pedig többletenergiák mozgósítását igényli. A terepfutónak igen sokszor kell ilyen helyzetben futnia. Az atlétával szemben ugyan alacsonyabb haladási sebesség a jellemző – s ez csökkenti a centrifugális erő nagyságát -, viszont az ívek rendre kisebb sugarúak, ez tehát ellenkező irányba hat.

Az irányváltoztatásokat a következő három csoportba rendszerezhetjük:

1. Ívek futása (pálya – országút – terep)
2. Kanyarfutás (pálya – országút – terep)
3. Alkalmazkodó irányváltoztatások (terep)

Ciklikus, aciklikus, nem állandó jellegű mozgások egyaránt előfordulnak.

Ívek a pályán, terepen, országúton

Jellemzők:
· a súlypont mozgásiránya a sebességet is figyelembe véve nem ébreszt olyan centrifugális erőt, amely megváltoztatná a mozdulatok jellemzőit,
· elhanyagolható befolyás a ciklusokra.

Az ilyen ívek lefutása az elrugaszkodás fázisában az alsó ugróízületben történő minimális pronatio, a másik lábon supinatio révén hajtható végre, mert ilyenkor a súlypontot érő erővektor eltér az egyes iránytól.

A másik jellemző: a lendítő alsó végtagok új irányba vezetése, amit a karok hasonló eredményt hozó lengései kísérnek. Mindez szinte észrevétlenül zajlik le. Itt kell megemlítenünk, hogy az egyenes irányú futás közben a repülőfázis alatt a futó úgy rendezi testének és végtagjainak mozgását, hogy a súlypontja a talajfogó láb fölé kerüljön. Ez esetben biztosítható ugyanis a veszteségek nélküli elrugaszkodás előre.

Ha ez nem jönne létre, akkor az elrugaszkodást a test elfordulás követné a súlypont körül. Ez minimális szögeltéréssel, új irányba fordulást jelent. Többek között ezt a mechanizmust is kompenzálja az ellenoldali felső végtagok lendítése.

Kanyarok pályán, terepen, országúton
Jellemzők:
· a mozdulatok megváltoznak szűkebb ívekben, kanyarokban futva;
· olyan centrifugális erő ébred, amely megbontja a korábbi mozgásjellemzőket;
· megbomlik a szimmetria.

A lefutott ív képzeletbeli középpontja felé eső, továbbiakban „ívbelső” láb rövidebbeket lép, külső talpélen fog talajt, gördít és onnan is rugaszkodik el. Ezalatt az ellenoldali „ívkülső” láb hosszabbakat lép, belső talpélen fog talajt, gördít és rugaszkodik el.

A lendítő karok is alkalmazkodnak az új szituációhoz: a lendítés iránya ellensúlyozza a centrifugális erőt, kissé az ívközéppont felé irányul, a külső oldali karok nagyobb utat tesznek meg, hosszabbat lendítenek, ezáltal nagyobb sebességgel mozognak, mint a belső oldalon lévő kar.

A centrifugális erő ellensúlyozására – a sebességtől és a kanyar sugarától függően – az ív középpontja felé kell dőlni. A dőlés mértékét a bokaszög változtatásával kell szabályozni. A lépéshossznak összhangban kell lennie a kanyar ívével. A szűkebb kanyart rövidebb lépésekkel lehet úgy végigfutni, hogy pontosabban, kisebb veszteséggel követhessük az ívet.

Atlétikában: kanyarfutások.
Terepfutásban: a pályavonal követése, nagyméretű akadályok elkerülése.

Alkalmazkodó irányváltoztatások terepen
A futás irányát a terepen több tényező határozza meg, s ekkor az esetleges tájékozódási tevékenységet még nem említjük.

1. A nagyobb jelentőségű akadályok megkerülése a célszerű (Pl. sziklafalak, bozótfoltok, kőtömbök, kis tavak, kúpok, gödrök, építmények stb). ezek térképen is ábrázolhatóak.
2. Ugyanígy ki kell kerülni azokat az akadályokat, amelyeket a terepfutó haladása közben észlel, de a térkép nem ábrázolja. (Pl. kidőlt fák, gallyazások nehezen futható szakaszai, mocsaras, vizenyős területek, sűrű fa együttesek fiatalosban, mélyebb talajú területek, csalánosok, vadindák, tüskés növényzet stb.)
3. Irányváltoztatásokra van szükség nehezen futható terepszakaszokon, ahol a talajfogásra, elrugaszkodásra alkalmas helyeket lépésről lépésre kell kiválasztani. (pl. mocsaras terület zsombékjai, kőmező kiemelkedő vagy nagy felületű kövei, magashegyi ösvény gyökerei, csúszós útfelület jégfoltjai, vagy éppen zivatar utáni víztócsák között.)

A súlypont a térdek hajlításával kerül mélyebbre, s ezzel kedvező helyzetet teremt a gyakori irányváltoztatásokhoz. Hajlított térddel az előre és oldalirányba történő kitámasztás biztosabb, így lehetőség van a kívánt új irányba elrugaszkodni. Ez többféleképpen kivitelezhető. A körülményekhez igazodva a lábfejek irányulhatnak az ív középpontja felé, azaz a kívánt új irányba fordulva, ez a sok apró lépéssel megoldott kanyarvételre jellemző.

A másik lehetőség, ha a kitámasztás biztosabbá tétele miatt a lábfejek az eredeti haladási irányba mutatnak, sőt alkalmanként, s elsősorban az ívkülső lábfej esetében pedig akár kifelé is. Pl. csúszós vagy ferde talajon.

Ez a megoldás a szökkenéssel, de legalábbis nagyobb léptekkel megoldható kanyarvételre jellemző, vagy az olyan esetekre, ahol nagy sebességű futást követően kell gyorsan irányt változtatni.

A térdek hajlítása alapfeltétel a kanyarodáshoz, de egy további mozzanat is rendkívül fontos, mégpedig a térdek döntése a kívánt kanyarodás irányába. Így alakul ki az az oldalirányú erő az elrugaszkodás során, amely az új irányba való kitérést eredményezi. A lábszár talajjal bezárt szöge a mérvadó.

A térdek ívközéppont felé döntésével az alátámasztási felület kívül kerül a test súlyvonalán, Ezt a centrifugális erő egyenlíti ki, vagy a sportoló vállal, törzzsel kompenzálja oly módon, hogy kidől-kihajol az alátámasztás irányába.

Gyakran adódik olyan terepszakasz, amelyen néhány utánlépéssel, keresztlépéssel, szökdeléssel oldható meg legcélszerűbben a továbbhaladás. Ezek a ciklikus mozgások fordulnak elő az akadályok leküzdésénél is (lásd később). Azok az esetek tartoznak ide, amelyekben az akadályok kikerülésére irányul ez a megoldás.

Természetesen ezek valamilyen kényszerítő körülmény hatására kerülnek be a ciklikus futómozgás elemei közé, hiszen lassabbak annál. Pl. egy hegyoldalban utunkat keresztező sziklafal, vagy horhosokba történő befutás előtt utánlépésekkel jutunk el addig a tereppontig, ahonnan folytathatjuk ciklikus futómozgásunkat.

Néhány keresztlépés előzi meg, ha egy elágazó fa közeli törzsei között kell átlépnünk vagy átugranunk. A szökdelő mozgással való korrekció jellemző a kanyarokban, kisodródások esetében.

Irányváltoztató elrugaszkodások, átugrások, fel- és leugrások (ezek egy és két lábbal, rézsút előre vagy oldalra végrehajtva) igen gyakran beépülnek a ciklikus futómozgás sorába egy-egy aciklikus elemként. Pl. futás egy árokban, majd fellépés oldalra és ott futás tovább. Utunkat keresztező kis patak átugrása a mozgás egyenes iránytól eltérő irányban lévő érkezési helyre. Talajfogás az elrugaszkodó lábra, a másik lábra, vagy mindkét lábra lehetséges.

Nem állandó jellegű mozgások is rendre előfordulnak. Pl. sűrű akáchusángok közötti hullámvonalú haladásról a labdajátékosok megindulásai, megállásai, cselei juthatnak eszünkbe.

Annál inkább, hiszen a fiatalos erdőben a vékony törzsek közötti hullámvonalat 5-10 lépés távolságból meg lehet tervezni, de a vékony ágak miatti korrekciókat szinte reflexszerűen kell végrehajtani.

A talaj dőlésszöge, rézsútos haladás
A legegyszerűbb esetekben az emelkedők és lejtők dőlésszöge megegyezi az elrugaszkodási felület dőlésszögével. Sima úton, síkon, továbbá hegy- és völgymenetben egyaránt. Ilyenkor az a jellemző, hogy a súlyvonal a test szimmetriatengelyén fut keresztül, azaz a mozgás szimmetrikus. Abban a pillanatban megbomlik a szimmetria, ha síkon kanyarban futunk. Ezzel az „irányváltoztatások” részben foglalkoztunk.
Szintén megbomlik a szimmetria, ha a hegyre föl és völgybe le nem az esésvonalon haladunk. (Esésvonal: a terep bármely pontján keresztülhúzható legmeredekebb képzeletbeli vonal a talajon.)

Ilyen esetekben rézsútos haladásról beszélhetünk, amelyet föl – és lefelé egyaránt végre lehet hajtani. Ha az esésvonalra merőlegesen – azaz szintezve, azonos magasságban – haladunk a hegyoldalban, akkor szintén oldalirányban dőlt (ferde) támaszfelületeket használunk.
Az alföldi terepek kivételével pl. tájfutók a futólépéseiknek többségét ilyen körülmények között futják le. (Ez elsősorban a képzett tájfutókra vonatkozik, akik ritkán használják a jól vezető és jól futható, de kerülőt jelentő utakat, ösvényeket.)

Jellemzők a döntött talajon történő futásnál
A hegy felőli láb a külső talpélen kapja a terhelést. A cipő kapaszkodása kedvéért a boka belső oldalát emelő izmok fejtenek ki rendkívüli munkát.

A völgylábnál értelemszerűen a belső talpél nyomódik a talajra, és a boka külső oldalát tartó izmok feszülése jellemző. A teljes talp lenyomódása a talajra csak enyhe dőlésszögű lejtőn fordulhat elő.

A cipők hegy felőli oldalának kapaszkodása érdekében meredek lejtőn vagy omladékos talajon további ízületek is bekapcsolódnak az egyensúlytartást segítő, illetve a kapaszkodó munkában. Ez a helyzet az alpesi sízéshez hasonló, de annyival nehezebb, amennyiben itt nem elegendő a helyes tartásban, minimális mozgáskorrekciókkal siklani, hanem lépésről lépésre, viszonylag rövid idő alatt kell felvenni a biztos talajfogáshoz és erőközlésre alkalmas elrugaszkodáshoz szükséges helyzetet.

A szükséges korrekciókat a talajfázis első szakaszában kell megtenni. Ha ez nem sikerül, akkor változtatni kell a mozgásprogramon, hiszen bizonytalan felületről nem lehet elrugaszkodni (nincsen támaszték)m avagy éppen sérülésveszélyes a helyzet.

Kapaszkodóképes, stabil rézsútfutáshoz a térdek hegy felé döntésével lehet eljutni. Ezt a mozzanatot egyensúlyi szempontból a váll völgy felé döntése egyenlíti ki. Rézsútosan lefelé történő futásnál a völgy felőli lábon hosszabb ideig és nagyobb nyomóerővel van a futó támaszban. A meredekség csökkentésével eltűnhet, míg növelésével szélsőséges határig növekedhet a két láb munkája közti különbség. (A hegyláb néha csak pillanatnyi támasztást végez, s ezzel időt ad a völgyláb gyors előrelendítéséhez.)

A meredekség növekedésekor a következőket figyelhetjük meg rézsútos haladás közben fölfelé:
· rövidülő lépések,
· növekvő erőkifejtés,
· elsősorban a gravitáció ellenében,
· másodsorban a kapaszkodás biztosításához,
· a térd egyre erősebb döntése a hegy felé (ezt kíséri a váll döntése a völgy felé),
· a karok egyre erősebb szerepe a lendítésben,lefelé
· kezdetben növekvő, majd csökkenő lépéshossz (előbbi a gravitációs energia kihasználásból fakad, utóbbit a rövidebb idejű támasz nélküli fázis érdekében teszi a futó),
· támaszfázis biztosításához egyre erősödő izommunka,
· a térd egyre erősebb döntése a hegy felé, egyidejűleg a váll ellenkező irányú döntésével,
· a karok egyre erősebb szerepe az egyensúlyozásban.

Rendkívül meredek hegyoldalban –még akkor is, ha esésvonalban szeretne fel- vagy lejutni– a futó kénytelen a nagyobb kapaszkodó felület érdekében oldalazva, utánlépésekkel haladni. Az oldalra történő térnyerésnek ez olyan szélsőséges formája, amely csak terepen fordul elő.

Állandó dőlésviszonyok esetében a mozgást ciklikusság jellemzi, de a lépésről lépésre változó talajviszonyok (a göröngyös talaj) állandóan alkalmazkodásra késztetik a terepfutót. A mozgásszabályozás mechanizmusában a kinesztétikus érzékelés és a „feed-back” rendszer kerül előtérbe.

A futásirányhoz viszonyított emelkedő, lejtő és vízszintes, továbbá a támaszláb szempontjából befelé, kifelé döntött rézsútos felületek számtalan variációja előfordulhat a futómozgás támaszaként.
Mindezek különböző lejtésviszonyok esetén jelentkezhetnek, tehát emelkedőn, sík területen, lejtőn vagy hegyoldalban futva.
(Az egyszerűség kedvéért csak egy ódon, roggyant csigalépcsőt említek példaként, a sokféle variáció elképzeléséhez. Fölfelé és lefelé ugyanaz a lépcsőfok más-más feladatot jelent. Nehezebb a kör középpontjához közelebb haladni, mint távolabb, hisz kisebb a használható támaszfelület. Egy-egy lépcsőfok lejthet a lépcső élének irányába, és ellenkezőleg. Ugyanakkor akár a kör középpontja felőli, akár a lépcsőfok külső íve felőli oldala mélyebben, vagy magasabban helyezkedhet el, mint a másik. Tapasztalhattuk életünkben, hogy ha a fényviszonyok sem tökéletesek, akkor milyen problémát jelenthet a járás ilyen körülmények között.)

Az elrugaszkodási felület dőlésszöge befolyásolja az elrugaszkodás lehetséges irányait, ezzel a kifejtett erő hasznosítását is meghatározza. Nagyon kellemetlen például lejtőn (lefelé!) futva a futásirányhoz képest emelkedő felületre lépni. Szinte kizárt az újabb erőközlés. Ellenkező esetben emelkedőn, egy a futásirányhoz képest lejtő felületre lépve nagyon kemény támasztékot kapunk (akár a rajtgép), így tehát maximális erőközlésre is lehetőség van.

Terepfutásnál a vázolt helyzetek végtelen variációban, utánozhatatlanul –de modellezhetően – fordulnak elő. Az elrugaszkodási felület dőlésszöge, a lejtésviszonyok befolyásolják a talajfázis idejét, több más tényezővel együtt végül is megszabják az alkalmazkodásra fordítható időt. Lefelé futva ez az idő nagyon rövid, ráadásul ilyenkor minden lépésnél a futó teljes súlya is hirtelen terheli a lábakat.

Nem véletlen, hogy a terepfutásnál a bokasérülések a leggyakoribbak, illetve, hogy azok elkerülésére kel a legtöbb gondot fordítani. Tervszerű felkészítés fiatal kortól terepfutásra:
1. Gyermekkortól folyamatos mozgás terepen (bokasérültek között alig akad 12 év alatti).
2. Kisegítő izmok foglalkoztatása.
3. Mozgáskoordinációt javító edzések.
4. Sérülésveszély esetén (rendkívüli terep), vagy sérülések után bandázs alkalmazása.

Alkalmazkodás a terephez
Időrendi sorrendben ez először a vizuális információk alapján, majd a kinesztézis alapján történik. Felfelé futásnál sokkal kisebb a veszély, a futók azokat a pontokat keresik a talajon, amelyek a legjobban biztosítják a mozgás folyamatosságát. Célszerű a kövek, göröngyök, kiemelkedő gyökerek tetejére lépni, hiszen ilyenkor kerülhet legkevésbé akadály az előrelendülő láb útjába, továbbá ezek a pontok vehetők legkönnyebben vizuális ellenőrzés alá (nincsenek takarásban).

A kiválasztott tereppontok az elrugaszkodáskor sokszor különleges mozgásminták alapján egyedi mozdulatok végrehajtására késztetik a futót, mert előfordul, hogy az átgördítéshez kicsi a támaszfelület, vagy éppen talpközépen támaszkodva kell elrugaszkodni. (Pl. felfelé lábujjról lábujjra történnek a futólépések; ugyanakkor lefelé futásnál a sarokkal való talajfogás, majd az átgördítés után elmaradhat az elrugaszkodás a lábujjról.)

A talajfázis számára támaszt nyújtó felület dőlésszöge után logikus ugyanezen felület minőségét megvizsgálni.

Szerző: Dosek Ágoston, a Magyar Testnevelési Egyetem tanára




 
 
[ 1295 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Jóska Jósda
Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
ciganykartya
szinjosda
slide-tarot
slide-tarot

 
 




 



ciganykartya
joskajosda
szerelmi_joslat
szinjosda
slide-tarot



A Harmonet üzemeltetője az Harmopress Kft.
1999-2016 © Minden jog fenntatva
HarmoNet 1999 óta minden nőnek bejön!
x