L. Lamrew: Johnny húsz éve - 27. Fejezet
Címlap / Mesék / L. Lamrew: Johnny húsz éve - 27. Fejezet

L. Lamrew: Johnny húsz éve - 27. Fejezet

HarmoNet Ezotéria-Horoszkóp-2022-08-17

     Simeon - mióta "itthon" volt - teljesen az emlékei között élt. Itthonnak nevezte, pedig tudta, neki nincs ilyen. Furcsa volt visszatérni. Azonban a pegazusok megmondták neki, hogy ezt kell tennie. Vissza kellett jönnie, de talán tényleg utoljára. 

I.

     Simeon - mióta "itthon" volt - teljesen az emlékei között élt. Itthonnak nevezte, pedig tudta, neki nincs ilyen. Furcsa volt visszatérni. Azonban a pegazusok megmondták neki, hogy ezt kell tennie. Vissza kellett jönnie, de talán tényleg utoljára.
     A kilencedik nap.
A kilencedik napon látta meg a hegyet. Mekkora hegy volt egy "laposföldi" számára! Istenekre. Simeont akkor új erő töltötte el, pedig vize, élelme már jócskán fogytán volt. Még éjszaka is ment egy kicsit - amennyire erejéből tellett. Emlékezett rá, hogy többször rajtakapta magát, hogy magában beszél. Mindenféle értelmetlenséget. A legtöbbször odaképzelt maga elé valakit - általában idegent - és azzal folytatott esztelen párbeszédeket. Ugyanakkor nem félt a tébolytól. Úgy gondolta, mielőtt igazán megőrülne, a halál el fogja érni.
     Azokban a napokban szinte csak a hegy foglalkoztatta. Úgy látta, mintha egyre nagyobb lenne. Eleinte azt hitte, egy kicsi hegy közel. Aztán rá kellett jönnie, hogy egy óriási hegy - messze. De azért csak ment. A napok fogytak és Simeon egyre jobban sejtette, hogy nem éri el. És mire számíthatott? Mit talál ott? Erre igyekezett nem is gondolni (semmit, nincs ott SEMMI).
     Aztán elérte. Úgy érezte, csoda. Az ötödik napon - mióta meglátta -, tehát utazásának kezdetétől számítva a tizennegyedik napon ért oda a hegy lábához. Ekkor már egy napja nem evett, pár csepp vize volt még. Valamiképpen mindvégig arra számított, egy utat talál majd itt, amely felvezeti. A csodát várta. És ismét csalódott. Bármilyen fáradt is volt, elkezdett mászni. A saját történetének legendáját élte meg tudattal, mégis álomban. Tulajdonképpen az út nagy részében itt is ment, hiszen nem volt olyan meredek a talaj, csak néhol kényszerült mászni. Tudta - érezte -, hogy el fogja érni a vihar. Utálta az egész világot és az életet, melybe beleszületett. Legszívesebben szétroppantotta volna markában a követ, mely a nyakában függött és az egyetlen volt, mely bizonyította Idegen voltát. Persze, tudta, hogy a követ nem lehet széttörni. Még csiszolni sem. Egyszer - még kicsi poronty korában, mikor még veszélytelen volt és az élete is majdnem emberi volt -, játszott két laposföldi gyerkőccel. Nagyobbak voltak nála három-négy évvel. Cukkolták valami tipikusan gyermekded gúnyolódással. És elvették tőle a láncot a kővel, mivel tudták, hogy ez az egyetlen igazi bántás, mely nem pereg le Simeonról, hanem valódi fájdalmat okoz neki. Két kő közé rakták és veri kezdték. A márványdarabka, amivel püfölték azonban elpattant róla, félig kiverve a rosszindulatú kisfiú szemét, mire az zokogva elrohant. Simeon nem emlékezett igazán erre az esetre, de azóta elbeszélték neki párszor. Azt mondták, a fehér kő nemcsak letaszította, hanem ellökte, belelőtte a fiú arcába a márványt. Ezt Simeon nem hitte el. Úgy vélte, ez a történet is olyan, amivel bizonyítani akarják, hogy a "sátánfattyat legjobb lenne megölni". Sokat töprengett azon, miért nem tették meg. De csak akkor tudta meg, mikor indulása előtt - tizenhat évesen - végre elmondták neki. Mert nem egyedül jött ide.
     Nem értette, miért nem mondták el neki előtte. Semmi okuk nem volt rá, hogy eltitkolják. Abszurd módon, tényleg az tűnt az egyetlen oknak, hogy "nem kérdezte". Amikor - tizenhat éves korában - megkérdezte: „Hogy kerültem én ide?”, akkor beszéltek életében először az idekerüléséről. Volt vele egy ember, egy férfi. De mielőtt sokat mondhatott volna, meghalt. Sebesült volt, igen. Véres volt. Azt mondta a laposföldieknek, vigyázzanak a gyermekre. Nagyon vigyázzanak. Igen, értette és beszélte akcentus nélkül a laposföldiek nyelvét. Azt mondta, vigyázzanak a gyermekre, mert ha nem, akkor mind meghalnak. Vigyázzanak rá és akkor a gyerek föl fog nőni és magától elmegy. Nem mondott ennél sokkal többet, összeesett és meghalt. Mikor Simeon megrendülve - tszenchat évesen - megkérdezte, mégis mi lett a holttesttel, a halottnál lévő holmikkal. Eltűnt. Amint örökre lehunyta a szemét, eltűnt mindenestül. Simeon itta a mesélőnek - egy jelentéktelen, laposföldi öregnek - a közömbös, lélektelen szavait. Hiába faggatta arról a férfiról, pedig még az is lehet, hogy az apjáról volt szó. Az öreg - aki a két szemtanú közül az volt, aki megérte Simeon kérdezősködését - még azt sem nagyon tudta elmondani, milyen ruhában volt a férfi vagy hogy hogyan nézett ki. Magas volt, erre emlékezett. Barna hajú és sötét öltözetű. Simeon hiába rázta volna az öreget nyeszlett vállainál fogva, akkor sem emlékezett volna többre.
     És a férfi meghalt. Meghalt, mielőtt más is látta volna, vagy tanácsokat küldhetett volna a leendő Simeonnak.
     Csak egy ráncos, vörös arcú, bőgő gyermeket hagyott ott, fehér lepelbe bugyolálva, nyakában ezüst lánccal. Bár persze, az ezüstláncról ekkor még Simeon nem tudott és a laposföldiek nem is tették szóvá.
     Simeon emlékei mind életre keltek akkor, a tizennegyedik napon és aztán még döbbenetes intenzitással együtt éltek vele két napig, amikor teljesen elveszítette az eszméletét. Az emlékek mind kavarogtak és ő már nem ismerte föl, melyik a jelen, melyik a múlt és melyik lehet egy elképzelt jövőkép, Ekkor már biztos volt benne, hogy meg kell halnia, pedig tszenchat év rémületesen kevés egy embernek. Ájulása közben haloványan dörrenést hallott - a vihar - és suhogást is. Aztán arra, hogy nehezen lélegzik, majdnem fulladozik. És ezután hirtelen, egy csapásra, egy kellemes, bizsergető érzéssel megszűnt. Ájulásában a legjobb az volt, hogy már nem kellett nyelnie, így nem érezte csontszáraz torkának fájdalmát.
     A pegazusok mentették meg.

II.

     Mikor felébredt, minden új volt körülötte. Különös volt, hogy egyrészt süt a nap, másrészt viszont nem bántja tűző melege és fénye. Árnyékban volt. Ez nagyon furcsa volt. Simeon életében először tapasztalt kinn, a fölszínen árnyékot. Nemhiába hívták a vidéket Laposföldnek, itt a viharok miatt minden elpusztult, ami kiemelkedett a talajból és megtörte simaságát. A föld alatti barlangrendszerekben pedig rendszerint szórt fény volt az erősen fluoreszkáló, kitenyésztett gombák miatt. Csak nagy ritkán használtak igazi lámpást, általában akkor, ha például új járatra bukkantak, vagy vájtak ki.
     Simeon ernyedten feküdt az árnyékban. Túl kábult volt még ahhoz, hogy felfogja, mi történt vele és mi van körülötte. De az árnyékot adó valami - melyen át-áttörtek a finom, csillámló napsugarak - egy Simeon számára ismeretlen, de szívfájdítóan szép színben pompázott, ami átjárta a fiú minden porcikáját nyugságot hozva a sebzett testének és lelkének egyaránt.
     Mese.
     Ezekben a percekben nem tudta, ki ő és hogyan került ide. Nem tudott semmit, de ez nem zavarta. A fölötte elterülő csodálatos valamiból ekkor letört egy zöldes-barna darabka. Furcsa alakjánál fogva lassan, pörögve hullott le. Simeon beleszédült, ahogy nézte. Úgy érezte, mintha ő is vele együtt pörögne.
     Nem tudta ki ő, és ez egy pillanatig el is kezdte zavarni. Talán D-vel kezdődik a neve? De.. Di.. Da... Ez lesz az. Da...
     Simeon elaludt.
Nyomtatás NYOMTATÁS konyvjelzo_ikon

Képforrás: Canva Pro adatbázis.


Cikkünk folytatódik, lapozz!
 
 
[ 653 ]
spacer
Szólj hozzá!
spacer 

 
 


Hapci naptár
szerelmi_joslat
Szerelmi kötés
Önismereti jóslat
slide-tarot
 
 
x